Prof. Bernard Bourdin a megelőző napon „Háború és béke válság idején: filozófiai és teológiai örökségek” címmel tartott előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Vallás és Társadalom Kutatóintézetében.
Prof. Bernard Bourdin „A fenntartható Európa” című előadásában – amelynek eredeti címe Nation et Europe : Enjeu géopolitique de la guerre et de la paix – kiindulópontja történelmi: Európa mintegy öt évszázadon keresztül uralta a világot, ám napjainkban saját civilizációjának fokozatos eltűnésével kénytelen szembenézni. Ez a folyamat nem külső fenyegetés eredménye elsősorban, hanem belső válságé. A professzor szerint sürgős szükség van egy új európai tudatosságra, amelyben Európa nem egyszerűen az Európai Unió intézményi keretével azonos, hanem sokkal mélyebb kulturális és civilizációs örökséget jelent. „A világnak szüksége van Európára, és fordítva” – hangsúlyozta, kiemelve, hogy ez a kapcsolat nem dominanciáról, hanem kölcsönös gazdagodásról szól. Európa nem ellenségként, hanem tényként kezelendő, és nem beszélhetünk róla absztrakt módon.
Európa fogalma sokrétű. A francia értelmezés jelentősen eltér a magyar vagy közép-európai felfogástól. A közös európai öntudat építésének előfeltétele a fogalmak közelítése, az elképzelések egymáshoz igazítása. Bourdin az európai alkotmány kérdését is felvetette: vajon kit reprezentálna egy ilyen alkotmány? Minden állampolgár másként értelmezheti, ami komoly kihívást jelent az egységes keret megteremtésében.
A nemzet fogalmának tisztázása központi szerepet kapott az előadásban. Franciaországban a „nemzet” szó devalválódott, mégis szükség van egységes keretre. A professzor a francia forradalomig nyúlt vissza: a „polgár” (citoyen) fogalma a republikánus eszme alapja, amely 1198-tól jelenik meg a polgáriság értelmezésében. Olyasvalaki válhat franciává, aki nem is ott született, ha magáévá teszi az értékeket. Ugyanakkor az európai uniós polgárság kérdése is felmerült: egy nem francia európai állampolgár részt vehet-e például önkormányzati választásokon? Ez a téma ma is érzékeny.
Bourdin Ernest Renan klasszikus esszéjére (Mi a nemzet?) hivatkozott. Renan szerint a nemzet nem vallás, nem földrajzi határ, nem kizárólag nyelv, hanem a közös történelmi örökség, a megélt szenvedések tudata és az a mindennapi megegyezés, hogy együtt akarunk-e maradni. A nemzetet házassághoz hasonlította: olyan kötelékhez, amelyet nap mint nap meg kell erősíteni. A 19. századi „nemzeti regény” – például a „Őseink a gallok…” mondat – a gyarmatokon sajátos hatást keltett, hiszen a történelmi háttérrel szemben állt a nemzeti elképzelés.
A professzor élesen elhatárolódott a nemzet mai félreértelmezett, mintegy „befeketített” értelmezésétől, amely az identitást és etnikumot összemossa, és egyenes utat nyit a rasszista megbélyegzés felé. Szerinte a nemzet politikai és kulturális emancipációs közösség, nem pedig kizáró etnikai kategória.
Történelmi kontextusban Bourdin a két világháborút elemezte. A második világháború utáni hat alapító állam összefogásának központi tétele a „soha többé háborút!” volt. Ebben a keretben gyakran a nemzeteket hibáztatták a konfliktusokért. A professzor ezt a szemléletet ellenzi: a világháborúk birodalmak háborúi voltak, nem nemzeteké. Az USA, Oroszország, Kína birodalmi logikát követnek, amely magában hordozza a hódítás gondolatát. Németország is birodalomként lépett fel. Semmi sem bizonyítja, hogy a nemzetek léte önmagában háborúhoz vezetne – példaként a görögöket említette, ahol nincs ilyen késztetés. A hódító birodalmi lendület az igazi veszélyforrás.
A béke és háború dialektikája kulcskérdés. A béke csak úgy lehetséges, ha egymással szót értő nemzetek alkotják Európát. A német-francia kibékülés volt az alapfeltétel – száz év alatt három háborút vívtak egymással. Európa nem a béke létrehozója, hanem következménye. Adenauer és De Gaulle párosa jelképezi ezt a folyamatot. A nemzet maga a béke garanciája. A dekolonizáció – a gyarmattartás feladása – lehetővé tette Franciaország számára, hogy birodalmi létét feladva nemzetként építkezzen.
A mai Európa súlyos identitásválsággal küzd. Henry Kissinger híres kérdését idézte Bourdin: „Ha Európával akarok beszélni, kit hívjak?” Az európai építkezés alapját identitás szempontjából újra kell definiálni. A 20. század során az öntudat bűntudattá alakult át, főként a náci múlt hatására. Ezt a Merkel-féle migrációs politika is tükrözte. A kollektív bűntudat – nácizmus, gyarmatosítás miatt – ma bénítja Európát. D. J. Vanes 2025 februári müncheni beszédét idézve Bourdin egyetértett abban, hogy Európa elsősorban saját magával van bajban: hóhérok és áldozatok leszármazottai élnek együtt, ami megnehezíti az építkezést.
A Kelet-Közép-Európában direkt módon, Nyugaton közvetve érvényesült kommunizmus hatásai vonatkozásában elmondta, hogy a filozófiából despotizmussá vált és befagyasztotta a történelmi fejlődést. Bukása után – mint amikor kinyílik a hűtő ajtaja – minden „kidőlt”: a szélsőséges nacionalizmusok, a balkáni háborúk. A nemzet–háború–nacionalizmus fogalmak összekeveredtek. A vallást is instrumentalizálták. A 18. századi emancipáló nacionalizmus néhol a 20. században xenofóbiába csapott át.
A bevándorlás kérdése különösen érzékeny. Sokan azt állítják, hogy a bevándorlók gazdagítják az országot, ám Bourdin – és sokan mások – megkérdőjelezik ezt. Minél több különböző kultúrát engedünk be közös történelem és közös nevező híján, annál inkább felaprózódik a nemzeti egység és a belső koherencia. Európa nem helyettesítheti a nemzetet, hanem arra épül. Metaforikusan: az európai autó kerekei a nemzetek – nélkülük nem halad előre.
Bourdin szerint újra kell gondolni a nemzet fogalmát anélkül, hogy elvetnénk azt. Szükség van a nemzetre mint keretre. A pacifista koncepció és az európai konföderáció csak szilárd nemzeti alapokon, a nemzetek identitását tiszteletben tartó szolidaritással épülhet. Európa zsákutcában van, ám van kiút. A megoldás nem a nemzetek feladásában, hanem megerősítésében rejlik. A professzor előadása erős felhívás volt a történelmi tudatosságra, a fogalmak tisztázására és egy olyan európai jövő építésére, amely gyökereiben a nemzetek szilárd talaján áll, ugyanakkor képes a közös civilizációs örökség megőrzésére és továbbadására. Ez különösen fontos üzenet a katolikus hagyomány számára is, amely évszázadokon át formálta Európa lelki és kulturális arculatát és kiemelten kezelte a szolidaritás kérdését.
A PPKE hosszú távú együttműködést tervez Párizsi Katolikus Intézettel, és együttes munkával, párbeszéddel és kutatással kíván hozzájárulni egy szilárd és erős Európa építéséhez, amely az európai civilizáció, a keresztény és kulturális értékek talapzatán áll.
Fotó és szöveg: Tahyné Kovács Ágnes
