Amikor kiderült, hogy át kell térni a távoktatásra, kollégáimmal együtt megrémültünk az első pillanatban. Kilátástalannak látszott a helyzet, ennek ellenére rendkívül rövid idő alatt sikerült az átállás. Ehhez jelentős mértékben hozzájárultak az egyetem által rendelkezésünkre bocsátott elektronikus rendszerek. Ezúton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik közreműködtek ebben, kiemelten is a Neptun koordinátoroknak, az informatikusoknak, ide értve a Vizuális Műhely munkatársait is.
Az első napokban készen álltak azok a rendszerek, amelyeket használhatunk. Már az egyetem által elrendelt rendkívüli szünet idején kapcsolatba léphettünk a hallgatókkal, s ezt a rendszerek kiváló működésének köszönhettük.
Külön köszönet illeti valamennyi oktatókollégámat, akik azonnal alkalmazkodtak az addig ismeretlen helyzethez. Voltak, akik informatikai gyakorlatuk miatt könnyebben átálltak, és önzetlenül segítettek másoknak. Olyan összefogás mutatkozott meg az egyetem minden oktatója és munkatársa részéről, amely közelít a csodához, de biztosan nagy kegyelem munkál benne.
Ami személyes tapasztalataimat illeti, fegyelmezett ember lévén igyekszem az egyetem hivatalos csatornáit használni az oktatásban. Ez egyrészt az úgynevezett „Teams” felületet jelenti, adatvédelmi szempontból is ez a megbízhatóbb, másrészt pedig a „Neptunt” használom. Gyakorlati csoportom számára fenntartok egy nem hivatalos, tartalék megoldást Messenger felületen. Erre azért volt szükség, hogy ha valamilyen hiba történik a másik rendszerben, legyen még egy hely, ahol elérhetnek engem a hallgatók. Mindenkinek felhívtam a figyelmét, ide nem kötelező belépni, ez csak a biztonságot szolgálja – örömömre mégis mindenki regisztrálta magát.
Ez a technikai háttér. Rátérnék a konkrét oktatási gyakorlatra.
Találkoztam olyan hangokkal, amelyek szerint a pedagógusok – ide értem magunkat, egyetemi oktatókat is – az új rendben bőven rendelkeznek majd szabadidővel. Erről szó sincs. Az első héten háromszorosára emelkedett az oktatás időigénye, mostanában, amikor már kezd beállni a rendszer, a „normális” rendhez képest még mindig másfél-kétszeres az időbeli elfoglaltság.
Előadásaim során korábban is használtam diákat, most azonban gazdagítani kellett ezeket hangalámondással. Szinte mindegyik diához három-négy-öt perces magyarázat kapcsolódik, s ezeket itthon veszem fel. Néhány esetben videobetétet is alkalmazok. Az így összeállított anyagot már az előadások idejét megelőző héten közzéteszem. A hallgatók idejekorán megtekinthetik és meghallgathatják őket, felkészülhetnek a soron következő anyagrészből. Ez jelenti a fő közvetítő csatornát.
Az órarendnek megfelelően megtartom az előadást, ami azt jelenti, hogy a Teams felületen elérhető vagyok. Kezdetben idegenkedtem a kamera használatától, kollégáimat is igyekeztem lebeszélni róla, de ma már egyre gyakrabban bekapcsolom, s ez azt a hatást kelti, mintha valóban találkoznék a hallgatókkal. Hozzáteszem persze, hogy korántsem olyan egy kamerának előadni, mint a hallgatókkal teli tanteremben, ugyanis hiányzik a közvetlen visszajelzés.
A magam részéről nem alkalmazom azt a megoldást, amelyet sokan választottak, nevezetesen, hogy otthon vagy pedig egy üres tanteremben felveszik a teljes órát, s ezt videóként közzéteszik. A másfél órás előadás normál üzemmódban is nagyon hosszú. Aki óra közben kommunikál a hallgatókkal, pontosan tudja, hogy húsz-huszonöt perc után lankad a figyelem. Olyankor egy kis kitérővel fel kell lazítani az órát. A másfél órás videót képtelenség folyamatos intenzitással követni. Kétségtelen ugyan, hogy a felvételt meg lehet állítani, vissza lehet játszani, újra lehet nézni, ennek ellenére mégsem tartom elég hatékonynak, vagy inkább azt mondanám, kissé idegen tőlem.
Az oktatásban kulcskérdés – ami a mostani körülmények között a legnehezebben megvalósítható – a személyes kapcsolat. Mint említettem, ez módszertani szempontból is problémát jelent, s számomra rendkívül hiányzik a közvetlenség. A Pázmány egyébként is mindig arról volt híres, hogy nemcsak prédikáljuk a hallgatók és oktatók közösségét, hanem igyekszünk ezt komolyan is venni. Engem zavar, hogy nem látom a hallgatókat, nem tudok velük közvetlenül beszélni. A szellemi kapcsolat persze él, érkeznek a válaszok, időnként a kamerát is bekapcsolják, ilyenkor egy-két hallgató arca is megjelenik, de ez mégsem ugyanaz. Ismétlem, rendkívül hiányzik a közvetlen, személyes emberi kapcsolat.
Magam is feltettem a kérdést: meddig fog ez tartani? Úgy gondolom, a mostani félévet ilyen módon kell abszolválnunk nekünk, tanároknak és a hallgatóknak is. Egyre gyakorlottabbá válunk, s a hallgatók is mindinkább megszokják az új rendet. A személyesség fenntartása érdekében igyekszem nemcsak az órákon, hanem más időpontban is be-bejelentkezni a csoportokba, és érdeklődöm hogylétük felől. Saját érdekünkben mindannyian otthonlétre vagyunk ítélve. Nekünk, tanároknak a hosszabb készülési idő miatt talán könnyebben elviselhető a helyhez kötöttség, s jó érzéssel tölt el a végzett munka. A hallgatókra viszont az összes tantárgyból elektronikus úton szinte ömlik az anyag. Nem kell azonnal számot adniuk róla, ezért aztán bizonytalanok, sikerült-e feldolgozniuk és befogadniuk az ismereteket, ráadásul fiatalabbak, mozgékonyabbak, nekik sokkal nehezebb elviselni a helyhez kötöttséget. Meg vagyok győződve róla, hogy nekünk – mindenkinek a maga módján – ilyen vonatkozásban is segíteni kell őket ebben a helyzetben.
Határozottan állíthatom, az oktatás korábbi színvonala továbbra is fenntartható. Tulajdonképpen az a helyzet vált általánossá, amely eddig a levelező munkarendre volt jellemző; az egyéni felkészülésen van a hangsúly, és az oktatók ebben segítenek. A levelező tagozaton tanulók számára a mostani helyzet plusz segítséget jelent. A nappali és a levelező munkarend között eddig sem volt jelentős minőségi különbség.
Az oktatás színvonala alapvetően attól függ, hogy a hallgatók megtanulják-e az anyagot? Mi igyekszünk minden segítséget megadni nekik, de az ő jövőjükről van szó. Oktatási szempontból azon van a hangsúly, hogy elsajátítsák mindazt, ami választott hivatásuk magas szintű műveléséhez szükséges.
Az interjút készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE
