Az akadémiai év befejezése hálaadó alkalom. Hálát adni – sokak szemében korszerűtlen kifejezés, s ha tudomásul veszik is, bizonytalanok abban, kinek és miért adjanak hálát?

   A diák szólásmondásként elmormolja az utolsó sikeres vizsga után: „Hála istennek, ez is megvan.” Kis betűvel írva istent, mert ebben az esetben nem a személyes Isten jelenik meg tudatában, hanem a keresztény kultúrörökségünkből hagyományozódott szófordulat hangzik el. Napjainkra Európa lakosságának jelentős része már csak kultúrkereszténynek nevezhető. Valami még megmaradt a szokásrendben, de a lényeg mintha halványodni látszana. Európában a kereszténységre sokan legföljebb megszokásból hivatkoznak. Ezért mondják egyesek, hogy napjainkban eljutottunk a posztateista korba. Már nem Isten elfogadása vagy tagadása a kérdés, hanem Isten nem kérdés immár. Az ember önkényesen meghatározza a valóságot: amit gondolatai és cselekedetei közvetlen, hasznosságtól meghatározott mezőjeként kijelöl, azt nevezi teljességnek. Ebben a létezéstérben pedig nemigen jut hely Istennek.

   Az úgynevezett felvilágosult szellem azért is idegenkedik a hálától, mert a tudományok által, egyre inkább előre haladva a megismerésben, egyre nagyobb önbizalommal tekint önmagára. Könnyen eljut az individualizmusig – összetéveszti ezt a perszonalizmussal –, s az individualista ember a hálát legfeljebb önmagával szemben érzi jogosnak. Hiszen ő vívta ki önmaga számára a legtöbbet, a szabadságot, s ez nem elég, az abszolút szabadságot tudásával, akaratával. S a szabadságról úgy vélekedik, minden szabadság célja a még több szabadság. Gondolkodásában eljuthat odáig, amit Stephen Hawking a következőképpen fogalmazott meg Az idő rövid története című művében: az ember a tudomány által végül eljut odáig, hogy megismeri Isten gondolatait. S ha nem mondja is ki nyíltan, de sejteti a továbbiakat: ezáltal maga lép Isten helyébe.

   A tudással azonban úgy vagyunk – az akadémiai év végén nem árt kissé elgondolkodni ezen –, ahogyan Roger Martin du Gard írja egy helyütt (egy abbé szájába adva, hogy aztán az író felfogását képviselő hős vitatkozhasson ezzel): „A természettudomány első hatása egy érdeklődő és szenvedélyes lélekre az, hogy növeli benne a gőgöt, és megingatja a hitet; kevés tudomány eltávolít Istentől, sok tudomány visszavezet hozzá.”

   Vajon a sikeres tanév végén, a képzés következő fokára eljutva, elgondolkodik-e minden diák azon, hol tart a megszerzett tudással az iménti idézet értelmében? Rálépett-e a „sok tudomány” útjára, vagy megragad a közvetlen, pragmatikus szempontnál, a tudást kizárólag az egyéni érvényesülés kívánalmának vetve alá, és bezárkózik a „kevés tudomány”-ba? S megfeledkezik a háláról is.

   Pedig van miért hálát adni. A diáknak a szülei támogatásáért, amellyel hozzájárultak tanulmányai végzéséhez, aztán a professzorok, tanárok segítségéért a tudás útján, s ne feledkezzünk el arról, hogy hálával tartozik a hallgató az egyetemnek, amiért zökkenőmentesen, a kommunikációban, a tudás átadásában új lehetőségekkel is megismerkedve, lehetővé vált a távoktatás, s persze hálával tartozunk azért is, mert a járvány elkerülte a túlnyomó többséget.    

   Werner Heisenberg, a kiváló Nobel-díjas tudós azt mondta: egészen addig nem hitt Istenben, ameddig kutatásai során nem találkozott vele. A tudomány a rész-szerűségen át eljuttathatja az embert – legalábbis – a teljességre törekvés igényéig. Ugyanakkor jelen van a megismerés másik, sajátos formája, a hit. Ez vezethet el aztán addig a csodálatig, amit Hegel a következőképpen fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

   A tudással önmagában is eljuthatunk annak fölismeréséhez: keresztény hitünk realitás. Isten a maga realitásában megmutatkozott az embernek, s nemcsak megmutatta magát, hanem valódi reményt nyújtott számára.

   A tudás megszerzésének, a minél több tudás megszerzésének nemes célja az egyéni érvényesülésre törekvés, a karrierszempont, de ez akkor halad egészséges erkölcsi mederben, ha összhangban végső céljával, az Igazság megismeréséhez – hitbéli megismeréséhez – segít hozzá.

   S ha ezt elfogadja, akkor az egyetemi polgár hálát adhat önmagának is, amiért sikerült előrébb jutnia a tudásban, és hálát adhat Istennek azért, mert tudása nem homályosult el az önelégültségben.

   Hogy fölismerte azt, a tudomány és a hit nem egymást kizáró, egymással ellentétben álló valóság, hanem a teljesség kutatásának – megismerésének – a teljesség természetének megfelelő két vizsgálódási, mondhatnánk, „érzékelési” formája. Vagy ahogyan Szent II. János Pál pápa írta Fides et ratio kezdetű enciklikájában (ebben a rendkívül esszenciális, ugyanakkor a fogékony szellem és lélek számára élvezetes, bizton állíthatóan izgalmas írásban): a hit és az ész két szárny, amelynek segítségével fölemelkedhetünk az Igazság folytonos vizsgálatához.

   Van-e miért hálát adni a sikeres vizsgák után, immár nagybetűvel írva-mondva: hála Istennek, sikerült! Hálát adni azért, hogy a most befejeződött akadémiai év során megszerzett tudásban mindenki fölismerje a majdani cselekedetei által (kutatóként, tanárként, mérnökként, üzletemberként stb.) a világunkat, az emberi közösségeket segítő és szépítő ismereteket. S hogy az ilyen tudást már joggal fordíthatja önmaga javára – hiszen ráébredt, hogy a megszerzett tudás (ilyen-olyan mértékben) közelebb vitte az isteni realitás fel- és megismeréséhez, vagy legalábbis e megismerés vágyának a megjelenéséhez.

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Kép: Pixabay