A katolikus egyetem hagyományainak megfelelően idén is Te Deummal, hálaadó szentmisével fejezte be az akadémiai évet az Egyetemi-templomban, június 18-án. A liturgia főcelebránsa Kuminetz Géza rektor atya volt. Vele koncelebráltak a Hittudományi Kar professzorai, s szép számmal megjelentek az egyes karok oktatói, valamint a hallgatók.

Rektor atya bevezetőjében hangsúlyozta: „A szentmisében Istent különös módon dicsérjük, hálát adunk neki, elsősorban az elmúlt esztendő kegyelmeiért és egész életünkért.”

Életünket tárgyilagosan szemlélve meg kell állapítanunk, hogy immár a létünket fenyegető törésvonalak mentén élünk – folytatta. „Vannak társadalmi törésvonalaink, melyekhez az erkölcsök kaotikussá válása, az antropológiai hivatkozási pontok szétesése kapcsolódik, vannak ökológiai törésvonalaink és léteznek politikai törésvonalak is.” Ez utóbbit a hatalomnak, az anyagi és a szellemi javaknak az irracionális akarása és birtoklása jellemzi.

Mindez – fogalmazta meg önkritikusan Kuminetz Géza – begyűrűzik a katolikus egyházba is. „VI. Pál pápa már észrevételezte: a gonosz bizony ide is betette a lábát, és nagy károkat okoz.”

De miért is jutottunk idáig, és fennáll a veszélye, hogy a jövőben is eljutunk ehhez a fájdalmasnak mondható tapasztalathoz. „Talán azért, mert nem fedeztük fel saját törésvonalainkat, vagy ha tudunk is róluk, nem vesszük komolyan azokat, vagy csak rossz az alkalmazott terápiánk.”

Melyek ezek a törésvonalak, másként ezek a sebek? „Bármennyire fájdalmas is, a reális önismeret kimondatja velünk, hogy természetünk hajlamos a bűnre. Azután szaporodnak transzgenerációs problémáink; szaporodnak a perverz szokások, s ezeket az emberi jogok ruhájába öltöztetik.”

Rektor atya utalt a talentumokról szóló evangéliumi jelenetre. Elássuk, vagy éppen rosszul fektetjük-e be talentumainkat? „A Szentírás nyelvén szólva azért ilyen tragikus az életünk, mert bálványok, a mi bálványaink népesítik be a földünket, mérgezik meg nemcsak egyesek, hanem népek, szinte már az emberiség tudatát.”

Más szavakkal: értéktagadó, vagyis önkényeztető énünk szeretete, tévhitek és utópisztikus remények uralkodnak a szívünk felett, és meghatározzák a tudatunkat.       

„Vajon tényleg ezek határozzák-e meg a mi tudatunkat? Nem inkább kényszeressé teszik a gondolkodásunkat, a vágyainkat, az érzésvilágunkat? És akkor csodálkozunk, hogy törésvonalak vannak nemcsak bennünk, hanem körülöttünk is.” Fel kell tennünk a kérdést: beforradhatnak-e ezek a sebek, orvosolhatók-e ezek a törésvonalak?

A gyógyuláshoz vezető út első lépcsőfoka a diagnózis pontos megállapítása. „A tévhitek, az utópikus remények és a torzult szeretetek nevén nevezése.”

Ezt követheti a hatékony gyógymódnak a keresése, megtalálása után pedig annak kellő, következetes alkalmazása. „Mi lenne a gyógymód, ha nem az igaz hit, a valódi remény és a helyes szeretet – mind önönmagunkkal, mind embertársainkkal, mind az egész világmindenséggel és annak Teremtőjével szemben?”

De ki az, aki megtanít minket az igaz hitre, a reményre és a szeretetre? „És ki az, aki megtanít bennünket ezeknek a parancsoknak engedelmes, alázatos, azaz hiteles és kreatív követésére?”

Ha megtaláltuk az igaz Messiást, s ha az ő rendelkezései szerint kezdünk élni, akkor nagy átalakuláson megyünk át. A szolgaságból eljutunk a szabadságba, „az egyszemélyes csoportok bódító káoszából a minket is védő és gazdagító közösségek rendjébe”. Így juthatunk el a minket megmentő és felemelő valóságba.

Ez pedig kegyeletes hálával tölt el bennünket. Enélkül ugyanis oly sivár lenne az életünk. „S ekkor kimondjuk: köszönöm neked, Istenem. Köszönöm szüleimnek, hazámnak, egyházamnak, hogy élek, s nemcsak létezem, vegetálok, hanem végre élek.”

A katolikus krisztushívőben már kisgyerekkorában megfoganhat a hála, az ép hit, a remény és a szeretet. Vannak azonban, akik sok-sok vargabetű után, sok mindent kipróbálva ismerik meg Krisztust. Mindannyiunknak tanulnunk kell azonban, hogyan járhatunk az ő parancsainak az ösvényén. „Ezek a parancsok ekkor már nem kényszerű valóságok, hanem az igazi szabadságot jelentik számunkra. Közben megtanuljuk azt is, mennyire türelmes ő velünk továbbra is; s hogy mennyire furfangosan alakítja az életünket azért, hogy mindinkább figyelhessünk rá, és mindinkább gazdagodjuk abban, amit hitnek, remények és szeretetnek nevezünk.”

Amikor mindez tapasztalattá válik a számunkra, akkor tudatosul bennünk, hogy megleltük a kincset, a legnagyobb kincset. De azt is tudjuk – hangsúlyozta rektor atya –, hogy „ez a kincs törékeny cserépedényben, a mi személyiségünkben van”. Ezért kell vigyáznunk a törésvonalainkra.

Buzdításként felszólított: járjuk hálás lelkülettel a hit, a remény és a szeretet parancsainak ösvényét, tanulva az engedelmesség, az igazi alázat művészetét. „És ha nem fáradunk bele, mert ez valóban nagy szellemi küzdelmet kíván, akkor biztosan elérkezik életünkben az a pillanat, amikor mindenért – nemcsak örömökért és sikerekért, hanem a próbatételekért, a fájdalmakért, a nyereségekért és a veszteségekért egyaránt őszintén ki tudjuk mondani: áldott legyen az Isten.”

Amikor sebeink, törésvonalaink behegednek, igazi béke költözik a szívünkbe. „Ezzel a békével tudunk elindulni azon az úton, amelyet ma evangelizációnak, missziós parancsnak nevezünk.”                       

A szentmiséről készült felvétel megtekinthető Egyetemünk Youtube csatornáján 

Tisztelt Munkatársaink!

Szeretettel hívjuk mindnyájukat Egyetemünk 2022/2023-as akadémiai évének ünnepélyes tanévzáró szentmiséjére, amelyet Ft. Kuminetz Géza rektor atya mutat be az Egyetemi Templomban.

Időpont: 2023. június 18. (vasárnap) 19.00

Helyszín: Egyetemi Templom (1053 Budapest, Papnövelde u. 5-7.)

A szentmiséről online közvetítés lesz Egyetemünk Youtube csatornáján