A magyar honfoglalás korával és őstörténetünk régészetével kapcsolatban a tizenkilencedik század óta folynak tudományos kutatások. Türk Attila adjunktus, az egyetem Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszék vezetője hosszú évek óta foglalkozik az említett időszakkal, s eredményei elismeréseképpen a Kar ajánlására Kiváló Kutató címmel tüntette ki Veres András püspök, az egyetem nagykancellárja január 28-án.

Mikor jegyezte el magát a régész hivatással?

A Kecskeméti Piarista Gimnáziumban Földes Ferenc osztályába jártam, s ő történelemtanárként nagy hatást gyakorolt rám. A régészet már gyerekkorom óta foglalkoztatott, ami érthető, hiszen az egri vár közelében nőttem fel, s a gyermeki fantáziát megmozgatták a régi korok ott látható tárgyi emlékei. A régészeten belül a tudományág gyakorlati vonatkozásai és a látványosan bővülő forrásbázis különösen vonzottak.

Érettségi után hol folytatta tanulmányait?

A Szegedi Tudományegyetemre jelentkeztem 1992-ben. Első alkalommal nem vettek fel, így egy évig az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán tanultam történelem-földrajz szakon. A következő évben bekerültem a szegedi egyetemre, s ott később történelem, régészet és magyar őstörténet szakon diplomáztam.

Kik voltak azok a meghatározó személyiségek Szegeden, akiknek a hatására végleg elkötelezte magát a magyar őstörténet és honfoglaláskor mellett?

A Medievisztika és Régészeti Tanszéken kiváló népvándorlás és honfoglalás kori oktatók adtak elő, többek között Kristó Gyula, Fodor István, Makk Ferenc, Róna-Tas András, Zimonyi István, valamint a Móra Ferenc Múzeum több régész munkatársa. Az ásatási gyakorlatok újabb inspirációt jelentettek. Diploma után pár évig magam is ott dolgoztam.

Leginkább a honfoglalás kora érdekelt, s ehhez kapcsolódott az őstörténet. Régészeti és orosz nyelvi tudásomat elmélyítve kaphattam fiatal kutatói ösztöndíjat az MTA Régészeti Intézetében 2005-től 2010-ig, ami az első áttörést hozta. Az akadémiai csereprogram keretében évente egy-két hónapot a terepen tölthettem Kelet-Európában.

A kutatások, az ásatások a mai Oroszországra terjedtek ki?

A posztszovjet térség több országára vonatkozott a kutatás, ahol a frissen előkerült leletanyagot vizsgáltam meg, hiszen a rendszerváltást követően érdemben nem foglalkozott ezzel a témával senki. Sikerült eljutnom Északkelet-Bulgáriába, Moldáviába, Ukrajnába, Oroszországban elsősorban az Urál és a Volga vidékére. Mindenütt megismerkedtem a régész kollégákkal, tanulmányoztam a szakirodalmat, bejártam a múzeumokat. Gyümölcsöző kapcsolatrendszer alakult ki, s olyan, újnak számító magyar őstörténeti leletek kerültek elő, amelyek eredete és jelentése foglalkoztatta az ottani szakembereket is. Örömmel mondhatom el, hogy ennek nyomán napjainkban már egy 20-30 fős kelet-európai régészcsapat foglalkozik kutatásai során a magyar őstörténettel.

Kutatásai milyen új szempontokkal, leletanyaggal gazdagították a magyar őstörténetre vonatkozó eddigi ismereteinket?  

Az ásatások során – 2007-2011 között – új minőséget képviselő leletek kerültek elő, elsősorban a Dnyeper középső folyása mentén, Ukrajna területén. A leletek uráli gyökerűek voltak, és párhuzamot mutattak a mi honfoglalóink életével. Ezzel régészetileg is eldőlt az etelközi szállásterület kérdése.

Etelközt nagyjából a Dnyeper és a Dnyeszter közti vidékre helyezték korábban is a kollégák, de míg ők régészetileg mindössze 3-4 lelőhely alapján, szinte „megérzés nyomán” határozták meg, ma azonban már tízszer annyi lelőhelyet ismerünk ott. A feltárt régészeti anyag jellegzetességei összhangban vannak az írott forrássok adataival. A leletszámok bővülése mellett a régészet módszerei is gazdagodtak a természettudományos vizsgálatokkal. Elsősorban a genetikai vizsgálatokra, a csontanyag elemzésére gondolok, s ez minőségi ugrást jelentett a munkánkban. Etelközt tehát nem kellett máshová átrajzolni a térképen, de egy jóval megalapozottabb adatbázis alapján beszélhetünk róla – hála a Pázmány által finanszírozott kutatásoknak és persze a szerencsének, amely a régészet számára mindig is fontos marad.  

Milyen egyéb hozadéka volt az előkerült tárgyi anyagoknak?

Nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a Volga-Dél-Urál vidék jelentős szerepet játszott az ősi magyarság életében, de a Kárpát-medence honfoglalás kori hagyatéka, sőt maguk a honfoglalók is igen heterogének voltak. A kazár birodalomtól keletebbre fekvő térségekben kirajzolódtak azok a geográfiai körvonalak, ahonnan a magyarok – nevezzük így ezt a színes összetételt mutató etnikumot – elindultak nyugati irányba. A kazárokkal kapcsolatban az új leletek nem igazolták azt a korábbi elképzelést, hogy a Kazár Kaganátus belső területein lett volna az egykori Levédia. A magyarok nem költöztek be a Kaganátusba, hanem szomszédsági viszonyban álltak vele, miként nagy valószínűséggel már a Volgától keletre is. Levédiát ezért valószínűsíti napjainkban mind több kutató még abban a régióban.

Ezeknek az ismereteknek a birtokában honnan származnak a magyarok, és milyen összetételű népcsoportot gondoljunk el, amely azután elindult nyugat felé? A vándorlások során mely népekkel, etnikai elemekkel kerültek szorosabb kapcsolatba?

Kevert, pontosan nem ismert összetételű népességet kell elképzelnünk, s ezt nevezzük honfoglaló magyarságnak. A mai magyarságtól jelentős mértékben elkülönültek a honfoglalók, de a volgai és az uráli komponenst a régészeti kutatások mellett az archeogenetikai vizsgálatok is megerősítik. Kelet-Európában a kazárokkal és a szlávokkal való kapcsolat miatt joggal feltételezhetünk ilyen népelemeket. Óvatosan kell fogalmaznunk, mert a mai nép és nemzet fogalmainkat véletlenül sem vetíthetjük vissza az egykori állapotokra.

Szűcs Jenő történész értekezett annak idején a középkori nemzetfogalom értelmezéséről.

A nyelv pedig újkori nemzetalkotó tényező. Magyarországon 1834 óta folytak honfoglalás kori régészeti kutatások, ekkor tárták, pontosabban ismerték fel az első honfoglalás kori sírt Kecskemét mellett, Benepusztán.  

Írott forrásokból addig is tudtuk, hogy a magyarok keletről jöttek, s az első honfoglaláskori leletek után logikusan felmerült a magyar régészekben, hogy megpróbálják feltárni a keleti kapcsolatrendszert, és ennek fényében megrajzolják a magyarok vándorútját. Ez nagyon logikusan hangzott, de 100-150 évig nemigen kerültek elő egyértelmű leletek, amelyek erre választ adtak volna. Olyannyira nem, hogy volt, aki már azt az álláspontot képviselte, nem is érdemes tovább keresni a keleti nyomokat, mert a vándorlás során annyira átalakul egy közösség anyagi kultúrája, vagy nem is hoznak magukkal semmit, hogy érdemben nem számolhatunk keleti gyökerekkel.  

Itt tartottunk a 2000-es évek elején, aztán kiderült, hogy inkább kutatási hiányosságokról beszélhetünk. Mélyebb elemzéssel, ha nem kiszakítva a helyi környezetből, nem kizárólag magyar szempontból értékeljük a tárgyi emlékeket és adatokat, úgy ma már elmondhatjuk, hogy rendelkezésünkre áll olyan forrásanyag, amely mentén régészetileg érdemben vizsgálható a honfoglaló magyarság keleti eredete és kapcsolatrendszere.

Mit kezdjünk a „finnugor elmélettel”, amely körül mostanában ismét fellángoltak a viták?

Fontos hangsúlyozni, hogy a magyarságnak nincs finnugor származása, eredete, hanem a magyar nyelv tartozik az uráli nyelvcsaládba. A nyelvtörténet és a néptörténet, miként a biológiai és történeti ősök sem szinonim fogalmak. Eredetpolitika ide vagy oda, eddig nem találkoztam olyan tudományos nyelvészeti érveléssel, amely megváltoztatná a magyar nyelv uráli eredetét. De éppen ez az izgalmas: mi, akik a régészeti leletanyagból, a honfoglalók leletanyagából indultunk ki, kelet felé olyan területre jutottunk, amely a nyelvészeti kutatások szempontjából is releváns. A magyar őstörténet kutatása terén napjainkban a különböző tudományterületek, a régészet, a nyelvészet, a bioarcheológia, valamint az írott források adati olyan összhangot mutatnak, amely alapján nagyon visszafogottak vagyunk, ha úgy fogalmazunk, hogy érdemes folytatni a keleti régészeti kutatásokat.   

Úgy tudjuk, a magyarok – bármilyen összetételű legyen is ez a népcsoport – a keletről érkező újabb és újabb népek támadásai miatt vándorolt egyre nyugatabbra.

Ez jelenti ma is a legnagyobb problémát a magyar őstörténetben, ugyanis nem ismerjük a vándorlás pontos kiváltó okát, azt, hogy miért indulnak el a Volga-vidékről.

Etelközben a besenyők támadása miatt…

A Kárpát-medencébe való beköltözés jól alátámasztható a besenyő nyomással, bár tudjuk, hogy nem folytattak velük kiterjedt háborút. A besenyők még sokáig nem szállták meg a magyarok által elhagyott etelközi területeket. A besenyőkkel folytatott összeütközést inkább kalandozó háborúnak, egyfajta regionális politikai konfliktusnak tekinthetjük.

Hogy ezt megelőzően miért indult meg a vándorlás és miért költöztek el a Dél-Urálból, a Volga-vidékről Etelközbe (Dnyeper-Dnyeszter vidék), erre nézve csak sejtésünk lehet. Ez a terület sajnos többnyire kiesett az európai írott források látóköréből, így erre nézve nincsenek jól értékelhető adataink.

Talán éghajlati tényezők is közrejátszottak? Szárazság, éhség…

Ez sem zárható ki, de ne feledjük, nem füves sztyeppterületekről van szó, hanem erdős-sztyeppről és kimondottan erdős területekről, nem beszélve arról, hogy ott a hatalmas folyó, a Volga, a Káma, tehát szálláshelyüket nem úgy kell elképzelni, mint mondjuk a Kaszpi-alföldet. Ha éghajlatváltozás következtében a sztyeppe peremvidéke északabbra vagy délebbre vándorolt is, ez önmagában nem lehetett döntő a vándorlás megindulásában. Minden bizonnyal valamilyen politikai vagy katonai nyomást kell feltételeznünk a Volgán való átkelés hátterében.

Ma már azt is tudjuk, hogy a korai magyarság jóval nagyobb része maradt keleten, mint azt korábban gondoltuk. Julianus barát még valóban találkozhatott velük a 13. században, de a mongol foglalás és az Arany Horda idején valószínűleg jelentős politikai átszervezés és beolvadás ment végbe. Amikor pedig Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta Kazanyt, zűrzavaros idők következtek. Nagyjából eddig lehet követni a keleten maradt magyarság történetét, a 16. században bekövetkezett keleti magyarság maradványainak végleges asszimilációja.

Mostanában mire irányul kutatási munkássága?

A magyar őstörténeti kutatások itthoni vezető központja az elmúlt évtizedben egyértelműen a Pázmány lett, eredményeink és frissen elnyert pályázataink is ezt mutatják. Nemzetközi szinten felújítottuk a magyar-orosz régészeti expedíciókat, az új források feltárása ugyanis az előrelépés kulcsa. Amennyire lehet, szeretnénk a kelet-európai, magyarokra vonatkozó kutatásokat felgyorsítani. Kiderült, hogy már a szovjet időkben előkerültek számunkra hasznos emlékek, amelyeket még nem vizsgáltak magyar régészek. A genetikai és bioarcheológiai kutatások pedig már az első körben kapcsolatot mutattak a honfoglalás korihoz hasonló leleteket tartalmazó sírok csontanyagán. Korábban – mint említettem – a honfoglalás kori anyagot a keleti leletektől különválasztva vizsgálták, kiemelve azokat az eurázsiai kontextusból. Így kifejezetten öröm számomra, hogy az elmúlt három évben tíz olyan új tárgytípust sikerült elkülönítenünk, amelyek bizonyítottan kelet-európai eredetűek a honfoglalás kori hagyatékban.

Itthoni kutatásaim elsősorban a legkorábbi honfoglalás kori leletek elkülönítésére, valamint a Dél-Alföld és a Duna-Tisza közi régió 10. századi településtörténetére irányulnak, ahol hallgatóinkkal ásatásokat végzünk. Közvetlenül a honfoglalást követően a Bodrogközben, a Felső-Tisza-vidéken feltételezzük a fejedelmi szállásterületet, egészen a 10. század közepéig, az augsburgi csatavesztésig. Akkor látványos változás következett be, megszűnt a Felső-Tisza-vidéki leletgazdagság, és a Duna-Tisza közén jelent meg ennek némi nyoma. Mi ezt a váltást szeretnénk régészeti és bioarcheológiai módszerekkel kutatni, vagyis azt, hogy miként képez a fejedelmi szállásterület átmenetet a Duna-Tisza-közén, egészen addig, míg az Árpádok az Esztergom-Visegrád-Székesfehérvár háromszögbe teszik majd át a hatalmi központjukat.

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE