A teológiai tanárok évente ismétlődő konferenciáját online formában rendezték meg idén a Hittudományi Kar szervezésében, január 21-22-én. A mostani tudományos tanácskozás a zsoltárokat helyezte a középpontba, Zsoltárok a Bibliában, a liturgiában, a személyes imaéletben és a teológiában címmel. Mottója a 104. zsoltárból vett idézet volt: „Egész életemben az Úrnak énekelek, zsoltárokkal dicsérem, amíg csak vagyok.” A konferencia munkáját mások mellett figyelemmel kísérte Erdő Péter bíboros, Ternyák Csaba érsek, Kocsis Fülöp metropolita, Palánki Ferenc megyéspüspök, Marton Zsolt megyéspüspök, Beer Miklós nyugalmazott megyéspüspök, Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát.

Puskás Attila dékán bevezetőjében hangsúlyozta: a zsoltározás istendicséret, amely, ha a legkorábban keletkezett zsoltárokat tekintjük, közel 3000 év óta folyamatosan felhangzik. „A zsoltárokat énekelve tanult meg imádkozni a hívő ember az Ószövetségben. A zsoltárokat imádkozták Jézus, az apostolok és az első krisztuskövetők. A zsoltárokat imádkozza immár 2000 éve az egész Egyház a szent liturgiában. A zsoltárokat imádkozzák az Egyházért és a világért a papok és a szerzetesek a napi zsolozsmát végezve.”

A zsoltárimádság azonban nemcsak a szent kezdettel, a zsoltározó nemzedékek hosszú sorával köt össze bennünket, hanem egymással is a jelenben. Ma is a zsoltárokat énekeli, imádkozza a katolikus, az ortodox, a protestáns krisztushívő, de a hívő zsidó ember is, folytatta a dékán.

Az Egyház szentírási imakönyvének tekinthetjük a Zsoltárok Könyvét. A kétnapos konferencia előadói biblikus, patrisztikus, erkölcsteológiai, liturgiatörténeti, liturgiateológiai és lelkiségteológiai megközelítésben gondolkodtak a zsoltárokról. Tágabb kitekintésben az imádság vallásfilozófiai és dogmatikai értelmezésére is sor került.  

Puskás Attila Szent Ambrus gondolatait idézte. A milánói püspök a zsoltárokat a szenvedések okozta sebek gyógyszerének, a lelkek közös gyakorlóiskolájának, az erényekért vívott küzdelem porondjának, s mintegy az egész Szentírás kompendiumának tekinti. Így ír: „A történet oktat, a törvény tanít, a prófécia hirdet, a feddés dorgál, az erkölcsi példa meggyőz. A Zsoltárok Könyve mindezt tartalmazza, s mintegy orvossága az emberi üdvösségnek. Bárki olvassa is, gyógyírra lel, ami saját szenvedélyének sebeit gyógyíthatja. Bárki akarjon is küzdeni a lelkek közös gyakorlóiskolájában, az erények »versenypályáján«, a viadalok különböző nemeit találja előkészítve. S azt választja ki magának, amely hozzá jobban illik, hogy könnyebben elnyerje a győzelmi koszorút.”

Szatmári Györgyi, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezetője a Zsoltárok mint az ószövetségi ember imádságának iskolája címmel adott elő. A zsoltárok eredetéről szólva feltette a kérdést: a kultusz révén kerültek-e be az Ószövetségbe vagy a jámbor emberek imádkozása által? A kéréssel és a köszönettel, a panasszal és a dicsérettel – a kommunikáció alapvető megnyilvánulásaival – egyaránt találkozunk a zsoltárokban. A zsoltárok hatásáról szólva Thomas Merton gondolatát idézte: megtanítanak arra, „mivé kell válnunk, sőt, hihetetlen, de valamiképpen már vagyunk is”.

Martos Levente Balázs, a Központi Papnevelő Intézet rektora a 104. zsoltárt elemezte: hogyan jelenik meg benne az istendicséret? A zsoltár „a teremtés létbentartása és ennek bemutatása”. Nyomon követhetjük benne a teremtés folyamatát, s az előadó megállapította: a zsoltár szerzője mozgásban látja a világot, amely mögött Isten jósága áll.

A zsoltárt műfaji szempontból – a különbségek és a hasonlóságok figyelembevételével – összevetette a Kr. e. 14. században született egyiptomi Aton-himnusz szövegével, amelynek a szerzője feltehetően Echnaton fáraó volt.

Izrael fogság utáni restaurációja: Jhwh királyságának zsoltárai, a királyság és a templom teológiájának szerepe – Racs Csaba, az Egri Hittudományi Főiskola tanára az izraeli társadalom átalakulásának folyamatát elemezte a babiloni fogságot megelőző és azt követő időben. Hogyan jött létre a monarchia megszűnése után – a kényszerű fogság évtizedei alatt és azt követően – a teokrácia. S ez a bonyolult történeti-lelki folyamat hogyan jelenik meg egyes zsoltárokban. A Jhwh királyságáról szóló zsoltárokban a következő ívet rajzolta fel: kezdetben kiábrándulás Dávid királyságából, majd a Dávidnak tett isteni ígéret alapján a remény, a várakozás hangja, a fogság után pedig az újrakezdés lendülete. Ettől kezdve a hangsúly Isten egyetemes uralmára helyeződik.

Frölich Ida professor emerita (PPKE) a qumráni tekercsekben előkerült zsoltártöredékeket elemezte. Harminckilenc ilyen példány ismert, a legkorábbi kéziratok a Kr. e. második századra datálhatók, a qumrani közösség életének kezdeti idejére. Olvasásra, meditálásra, valamint bajelhárításra használták az egyes szövegeket, a kinyilatkoztatás érvényével.

Két zsoltárvers jelentése és szerepe a Róm 8-ban – Simon Tamás László bencés szerzetes, a Pápai Szent Anzelm Egyetem tanára az említett Szent Pál-i levél 8-dik fejezetében a 31-től 39-ig terjedő verseket elemezte. Milyen összefüggésben jelennek meg és milyen jelentéssel épülnek be az újszövetségi iratba? A 36-dik vers, a többi említett résztől eltérően – „Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak” – a „panaszzsoltár mélypontját” idézi, s ennek konkrét eseményhátterében a Claudius császár halála körüli és utáni történelmi-politikai viszonyok ismerhetők fel. A tervek, remények, félelmek és aggodalmak között Szent Pál önmagát is buzdítja.

A zsoltárok krisztológiai értelmezése a lukácsi kettős műben – ezt választotta előadása témájául Kocsis Imre, A Hittudományi Kar professzora. A lukácsi evangéliumban és a másik lukácsi műben, az Apostolok Cselekedeteiben hogyan jelenik meg Jézus szenvedése és feltámadása a zsoltárok tükrében. „Lukács evangéliumának egyik sajátossága abban áll, hogy az irat végén a feltámadt Krisztus írásmagyarázóként jelenik meg. Először az emmauszi tanítványok előtt vonatkoztatja magára mindazt, ami Mózes könyveiben és a prófétáknál meg van írva, majd a tizenegy apostol előtt kijelenti: ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.”

A lukácsi kettős műben fellelhető zsoltáridézetek és zsoltárreminiszcenciák – összegezett Kocsis Imre – a krisztológia szolgálatában állnak. Mivel azonban a zsoltárok alapvetően imádságok, feltehető a kérdés: vajon Lukács irataiban tükröződik-e ez a szempont? „A kérdésre igennel válaszolunk.” Jézus egy zsoltárból kölcsönzött fohásszal fejezi be földi életét. Péter apostol úgy idéz pünkösdi beszédében a 16. zsoltárból, hogy annak imajellege megmarad. A jeruzsálemi keresztények pedig közös imádság keretében recitálják a 2. zsoltár kezdő sorait.

A Zsoltárok Könyvére vonatkozó fontos következtetésként említette az előadó: „…a zsoltárok Krisztusban nyerik el teljes értelmüket”.

Gyurkovics Miklós, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára az Órigenész előtti keleti atyák zsoltárértelmezéséről adott elő. Az 50. zsoltár alapján Alexandriai Kelemen   egzegézisét az apostoli atyák és a második századi alexandriai keresztények tanításával vetette össze. „Kelemen műveinek a tanulmányozása kifizetődő energiabefektetés, mivel az első két század írott és íratlan hagyományát is az olvasó elé tárja. Így Kelemen művei által az apostoli atyák idézetei köszönnek vissza, s olyan korakeresztény szövegtöredékek, illetve íratlan tanítások is, melyeket máshonnan nem is ismerhetnénk.”

Kelemen műveiben 213 alkalommal 176 zsoltáridézetet ír le, „82 alkalommal más szentírási szövegekkel »összevarrva«”.

Somos Róbert, a Pécsi Tudományegyetem professzora – mintegy az előző előadás folytatásaként – Órigenész zsoltár-értelmezésével foglalkozott morálteológiai szempontból. Megállapította: Órigenész munkájában kitüntetett szerepe van a zsoltároknak. Önvizsgálatra és a bűnökre való visszaemlékezésre indítanak. „Vádoljuk magunkat Isten, a gyülekezet színe, az egyházi elöljárók előtt.” A bűnbánat során a jó keresztény eljuthat oda, hogy a rossz vágyak lecsillapodnak.

„Az órigenészi egzegézis egyik legfontosabb szervező eleme annak megmutatása a szent szövegekben, hogy az igaz ember Isten felé halad, őt utánozza és követi, s különösen érvényes ez a homíliákra, amelyek elsődleges célja a hívő hallgatóság vallási, valláserkölcsi épülése.”

Az előre haladó, fejlődő ember a mennyek országát célozhatja meg, a testtől eloldozódott lélek pedig Isten országát. Ez az előrehaladás nem egyenesvonalú, mert a törékeny emberi természet olykor megbotlik, és a zsoltárok egyik fő témája éppen a bűnbánó ember fohásza Istenhez, hogy segítsen kiegyenesíteni lépteit – hangsúlyozta Somos professzor.          

Az első nap záróelőadása Orosz Atanáz görögkatolikus megyéspüspöktől hangzott el, A Zsoltároskönyv Athanasziosz teológiájában címmel.        

„Az elmúlt évtizedek során Nagy Szent Atanasziosz és Nagy Szent Bazileosz kommentárjaiban olyan kincseket találtam, amelyeket szeretnék más krisztushívőkkel is megosztani.”

Athanasziosz levele a zsoltárok értelmezéséről oly nagy tekintélynek örvendett a bibliakommentárok sorában, hogy magában a Szentírásban maradt ránk. „A görög Biblia 5. századi alexandriai kódexében ugyanis ez a levél formában megírt traktátus a zsoltároskönyv hivatalos szentírási előszava. Az egyiptomi hitvalló egyházfő írása így a legmagasabb megtiszteltetésben részesült. Az egyházatyák művei közül ez az egyetlen, amely bekerült a Szentírásba.” A püspök sorra vette a 68 éves korában száműzött, a sivatagi remeték között menedéket talált alexandriai főpásztor levelében föllelhető szempontokat, „amelyek érthetőbbé teszik az egyébként sok utalással megtört művet”. A „lélek gyógyszereként” használják a zsoltárokat, mondja Athanasziosz, mintegy gyógyító terápiaként. Orosz Atanáz erre utalva megállapította: a pasztorális és lelkiségi céllal megírt levél lelkipásztori szempontból ma is használható.

Filozófiai szempontból közelítette meg a konferencia témáját Vincze Krisztián, a Hittudományi Kar professzora. Imádság és nyelvfilozófia – négy német gondolkodó filozófiai reflexiójába nyújtott betekintést. „Bernhard Welte, Peter Hünermann, Klaus Hemmerle és Bernhard Casper az imádságról a huszadik századi nyelvfilozófiai fejlemények és mérlegelések tükrében gondolkodtak.” A freiburgi egyetem keresztény vallásfilozófia tanszékét hosszú időn át vezető Bernard Welte tanítványai körét jelentette a három másik filozófus. „Később ők inkább teológusként tevékenykedtek, és abból a szellemből táplálkoztak, amelyet ma freiburgi filozófiai vallásfenomenológia néven emlegetünk.”

Az említett filozófusok-teológusok élénk figyelemmel kísérték a nyelvfilozófiai történéseket, és azon mozzanatait ragadták meg, amelyek teológiai relevanciával rendelkeztek. Elsősorban Ludwig Wittgenstein, John Austin és J. Thomas Remsey nyelvfilozófiáját tartják legfontosabbnak, saját gondolataikat e szerzők nyelvfilozófiai eredményei és felvetett kérdései mentén szőtték tovább.

Olyan érdekfeszítő kérdések kerülnek elő ilyen tudományos megközelítéssel, mint például az, hogy mi adja a nyelv valóságtartalmát, hogy az igazság hordozója legyen? „A valóság csak a nyelvvel juthat szóhoz.” A nyelvnek felszíni grammatikája és mélyszerkezete van. Utóbbit életformánk, kultúránk, szokásaink rendszerei alkotják. nyelvünk mélyszerkezete az életformánk, amely körbevesz bennünket – idézte Wittgenstein gondolatát Vincze Krisztián.      

Az előadás azt igyekezett felvillantani, hogy az imádságra való filozófiai reflexió hol indul el, és hogyan folytathatja útját nyelvfilozófiai aspektusú ösvényeken. A véges szava a végtelen Istenhez szól, ezért minden szavunk „zsugorítja” őt. A szavak bizonyos szempontból felmondják a szolgálatot, ezért a hallgatás, az imádságos hallgatás a végtelenre utal. A koncentrált csönd így válik imádsággá.    

Görföl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem tanára, a PPKE Hittudományi Karának előadója ugyancsak filozófiai megközelítéssel értekezett, Az imádság jelenléte az újabb katolikus teológiában címmel adott elő. Ennek keretében három nagy gondolkodó, három nagy teológus – Henri de Lubac, Hans Urs von Balthasar és Karl Rahner – munkásságát elemezte, „azzal a meggyőződéssel, hogy nézeteik a huszadik századból bizonyára hosszú távon fennmaradnak”.

Karl Rahner 1946-os prédikációjából idézve: ha nem szabad felhagynunk az imádsággal, akkor talán azzal sem szabad felhagynunk, hogy beszéljünk az imádságról. „A 20. századi nagy teológusok, amikor az imádsággal foglalkoznak, a klasszikus keresztény hagyományhoz kapcsolódnak, a szüntelen imádság problémájához.”

Görföl Tibor XVI. Benedek pápa Verbum Domini kezdetű apostoli buzdítását idézte: a Zsoltárok Könyvében Ő adja a szavakat, melyekkel hozzá fordulhatunk, beszélhetünk Vele az életünkről, és így maga az élet válik Isten felé irányuló mozgássá.

A hét bűnbánati zsoltárt (6., 31., 37., 50., 101., 129. és 142.) erkölcsteológiai szempontból elemezte Laurinyecz Mihály, a Hittudományi Kar professzora. Hol helyezkednek el a bűnbánati zsoltárok a zsoltárok rendszerében, s ezek milyen felépítést, egymást követő rendszert alkotnak. „A bűnbánati zsoltárok tükrözik a bűnbánat egyes lépcsőfokait, a bocsánatkérést. Az első lépés a 6. zsoltárban fogalmazódik meg, a büntetéstől való félelemmel, amelyet a bűn miatti bánat követ. Tovább haladva a megbocsájtás reménye következik, a megtisztult lélek szeretete, a vágyakozás a mennyei hazába, illetve az önmagunkba helyezett bizalom elvesztése, majd a végső ítélettel szembeni imádság, amikor az ember irgalmat kér.”

Kajtár Edvárd, a PPKE egyetemi docense a zsolozsma kialakulásával és teológiájával foglakozott előadásában. „A napszakhoz kötött egyéni vagy közösségi imádság gyakorlatát az Egyház a zsidóságtól ismeri. Ezt az imamódot mint egyéni imádságot és közösségi gyakorlatot, vagyis mint liturgikus cselekményt átveszi a zsidó gyakorlatból, keresztényi módon, keresztényi tartalommal megtöltve.” Az életet hordozó időt átszővi az az imádság, amelyet Krisztus maga kért a közösségétől: szüntelenül imádkozzatok.

A keresztények imájának mindig a mennyei Atya a címzettje, akit Krisztus nyilatkozott ki, s az Atyát Krisztus által szólítjuk meg a Szentlélekben. 

„Az Apostolok Cselekedeteinek második fejezetéből tudjuk, hogy az apostoli egyház alapvonásai közé tartozik a közösségben végzett imádság gyakorlata.” Az imádság összekapcsolja a hívőket, és a közösség alapvető létigazságához tartozik, az Egyház számára pedig egyfajta Szentlélek-tapasztalatot jelent. Az imádságban átéljük Pünkösd permanens valóságát.

A zsolozsma mondása nem valamiféle kötelesség, hanem bensőséges kapcsolat Istennel. „A zsolozsma bibliai jellegű imádság. A zsolozsma szövegei túlnyomórészt a Szentírásból származnak, főként az Ószövetségből, s a zsoltárokra épül rá ez az imádság.”

Milyen szerep jut a zsoltároknak a bizánci rítusú zsolozsmában? Dobos András, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára rítustörténeti és ezzel összefüggésben zsolozsmatörténeti áttekintést nyújtott előadásában. 

„Ha egy nem bizánci rítusú személy részt vesz a zsolozsmánkon, kettős benyomást nyerhet. Valószínűleg úgy érzi, hogy ebben a zsolozsmában nincs semmiféle rendező elv, különféle stílusú és különböző műfajú és előadásmódú szövegek kusza keveréke. A másik benyomás: ebben a zsolozsmában a zsoltárok szerepe meglehetősen csekély, legalábbis első hallásra. A zsoltárok sokszor mint refrén, elővers tűnnek fel, esetleg úgy tűnik, zsolozsmánkban csak díszítő elem a zsoltár.”

Ismertette az istentiszteleti órák rendjét a bizánci egyházban, s elemezte, hogy milyen szerepe van a zsoltároknak a bizánci egyházban, s később miért hódított a zsolozsmában a zsoltárokkal szemben egyre inkább teret a himnuszköltészet.

Szuromi Szabolcs Anzelm, a PPKE Hittudományi Karának professzora, premontrei szerzetes A zsoltárok mint a megszentelt élet mindennapi kerete címmel értekezett. A latin típusú szerzetesi intézményi keretbe illesztette be a zsolozsma és a zsoltárok kapcsolatát. A zsolozsma az imádság sajátos formája. Ismerjük a kötött, közösségben végzett imát és az egyéni imát, illetve a csendes, elmélkedő imádságot. A zsolozsma „a teljes nap imádsággal való átitatása”. Az imaórák liturgiája, a Liturgia Horarum, az idő megszentelése. Az imaórákban megjelenik az egyén és Isten, az egyén és a szerzetesi közösség, valamint a szerzetesi közösség és az Egyház egysége. „A zsolozsma az imádság sajátos formája. Az Egyház imájában elfoglalt helye, a megszentelt élet imádságos kerete adja a hét imaóra jelentőségét.”

A zsolozsma és a személyes imádság viszonyát elemezte Baán Zsolt Izsák bencés szerzetes, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tudományos munkatársa. A korai szerzetesi források – emlékeztetett – külön tárgyalták a zsolozsmát és az imádságot. A mai kor mentalitását figyelembe véve hogyan viszonyul egymáshoz a zsolozsma és a személyes imádság?

„A 20. század második felében, a II. Vatikáni Zsinat után egyre fontosabb lett a monasztikus közösségekben a közös zsolozsma, míg az aktív rendeknél (például a tanítórendeknél) megmaradt a közös és az egyéni ima összeegyeztetése.”

A zsolozsma és a személyes imádság összefüggéseit, a történelmi időbeni változását „öt találkozás” segítségével mutatta be az előadó. Evagriosz Pontikosz és Szír Szent Izsák felfogásában a zsoltározással a külső felől haladnak a belső felé. Szent Ágoston a belül folyamatosan csobogó forrás külső megnyilvánulását hangsúlyozta, a zsoltározás mintegy hangtestet ad a testetlen belső örök imádságnak. Cassianus azt mondja, úgy imádkozzunk, mintha szerzői lennénk a zsoltárnak, Szent Benedek pedig arra bíztat minket, engedjük, hogy a zsolozsma alakítsa a szívünket.

„Mit szűrhetünk le a mai szerzetesség számára? A korai szerzetesi világban erős volt a tudás arról, hogy Isten igéjének primátusa van az imádságban: mi mindig csak válaszolunk; a zsolozsma valójában nem imádság, ha csak kimondjuk a szavakat, az imádságnak ez csupán a kiindulópontja, kerete, mércéje. Hangsúlyoznunk kell az imádság közösségi dimenzióját: nem tudjuk egyedül megszólítani Istent, csak abban a közösségben, amelyben a hitet kaptuk és megéljük. Végül különösen fontos hangsúlyozni: a zsolozsma, bár nehéz imádság, emlékezetünkben tart egy olyan igazságot, amelyet hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ahhoz, hogy a szentet felfedezzük, hogy közelebb kerüljünk hozzá, szükséges a rítusról is új tapasztaltot szereznünk. Arról a logikáról, hogy nem mi töltjük meg tartalommal a szavakat, nem mi alkotjuk a liturgiát, hanem rá kell hagyatkoznunk az imádság objektivitására.”

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Magyar Kurír/Merényi Zita, PPKE, Thaler Tamás