Mindenkinek hasznára lenni
[...] Most sokkal inkább, mint eddig, mindnyájan meg vagyunk hívva annak felismerésére, hogy a személyes felelősség mennyire mindenkinek a javát jelenti. Aki elfogadja a szükséges szabályokat és magatartásokat azért, hogy megvédje magát a fertőzéstől, ahhoz is hozzájárul, hogy mások számára is csökkentse a fertőzés veszélyét. Ez egy olyan életszabály, amelyet mindig, minden szinten meg kell tartanunk, csakhogy ebben a mostani vészhelyzetben még szembetűnőbben látszik, hogy jóban és rosszban egyaránt mindnyájan közösen hordozzuk a felelősséget.

“Álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten”
[...] A világ megállt. A tevékenységek, a gazdaság, a politikai élet, az utazások, a szórakozások, a sportolás mind, mint egy egyetemes Nagyböjtre leálltak. Olyan ez, mint egy nagy böjtölés, mint egy egyetemes önmegtartóztatás. Ezt a megállást, amelyet a fertőzés és a hatóságok most ránk erőltetnek, az emberek szükséges rosszként mutatják be és élik meg. A jelen kor embere valóban nem tud már megállni. A mai ember csak akkor áll meg, ha megállítják. A mai nyugati, globalizált kultúrában majdhogynem lehetetlen, hogy valaki szabadon megálljon. Az emberek még akkor sem állnak meg igazán, amikor szabadságon vannak. Csak a kedvezőtlen sorsfordulatok irányítják úgy a dolgokat, hogy lélek szakadt rohanásunkban – mert a lehető legnagyobb hasznot szeretnénk húzni az életből, az időből, s gyakran még az emberekből is – mégis megálljunk. S most íme, egy olyan kedvezőtlen sorsfordulat, mint egy világjárvány, majdnem mindenkit megállított. Terveink és szándékaink mind megsemmisültek, s nem tudjuk, mennyi időre. De mi magunk is – annak ellenére, hogy mi monasztikus, vagy éppen klauzúrás hivatásban élünk – mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy úgy éljünk, mint mindenki más is, ugyanúgy rohanva, ugyanúgy gondolkodva az életről, mint a többiek, állandóan a jövőt tervezgetve!
A megállás ellenben azt jelenti, hogy ismét felfedezzük a jelent, azt a pillanatot, amelyet most kell megélnünk. Isten azt kéri tőlünk, hogy álljunk meg, anélkül, hogy kényszerítene minket erre. Isten szeretné, ha megállnánk és ha ott maradnánk előtte szabadon, a mi szabad választásunk alapján, azaz: szeretetből. Isten nem úgy állít meg minket, ahogyan a rendőrség állít meg egy menekülő bűnözőt. Isten azt szeretné, ha úgy állnánk meg előtte, ahogy az ember egy szeretett személy előtt megáll, vagy, ahogy megállunk egy alvó újszülött hamvas szépsége előtt, egy naplemente előtt, vagy egy műalkotás előtt, amely csodálattal tölt el minket és elcsendesít.

Szabadsággal élni meg a kényszert
[...] Megtörténhet ez ebben a veszélyes és félelemkeltő helyzetben is, amelyben most, a vírus terjedésekor vagyunk, amelynek az egész társadalom számára biztosan lesznek még súlyos és tartós következményei? Az, hogy ebben a helyzetben fölismerjük annak rendkívüli lehetőségét, hogy befogadjuk és imádjuk benne Isten jelentétét köztünk, nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a valóság elől és lemondunk azokról az emberi eszközökről, amelyeket most felajánlanak nekünk azért, hogy megóvjanak minket a bajtól. Ezzel megbántanánk az egészségügyben dolgozókat és mindazokat, akik a mi javunkért feláldozzák magukat. Káromlás volna továbbá azt gondolnunk, hogy Isten maga küldi nekünk ezt a megpróbáltatást azért, hogy bizonyítsa nekünk a jóságát, majd megszabadít minket. Isten ugyanis belép a mi megpróbáltatásainkba, velünk együtt és értünk szenvedi el azokat, egészen addig, hogy meghal értünk a kereszten. Így nyilatkoztatja ki nekünk, hogy az életünknek, akár megpróbáltatásban akár vigasztalásban vagyunk, végtelenül nagyobb az értelme annál, mint hogy a jelenlegi veszélytől megszabadulunk. Az igazi veszély, amelynek egész életünk ki van téve, valójában nem a halál fenyegetése, hanem annak lehetősége, hogy értelem nélkül éljünk, anélkül, hogy egy olyan beteljesedésre vágyakoznánk, amely nagyobb, mint az élet, s egy olyan üdvösségre, amely több, mint az egészség.

Mindig így kellene élnünk
Mindig így kellene élnünk, ezzel az érzékenységgel az élet drámája iránt, alapvető gyöngeségünk tudatában, készen arra, hogy lemondjunk mindarról, ami felesleges, azért, hogy megőrizzük, ami bennünk és köztünk mélyebb és valódibb, s azzal a hittel, hogy az életünk nem a mi hatalmunkban, hanem Isten kezében van. Mindig annak a tudatában kellene élnünk, hogy kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért, szolidárisak jóban és rosszban egyaránt, szolidárisak döntéseinkben, magatartásainkban, cselekedeteinkben, még azokban is, amelyek rejtettek vagy látszólag jelentéktelenek. Annak a megpróbáltatásnak, amely ér minket, érzékenyebbé kellene tennie bennünket arra a sok megpróbáltatásra, amely másokat ér, más népeket, amelyeket szenvedni és meghalni látunk közömbös szívvel. Gondolunk-e arra, hogy miközben nálunk a koronavírus pusztít, az Afrika szarvában élő népek hónapok óta a sáskajárástól szenvednek, ami emberek millióinak a létét fenyegeti? Gondolunk-e azokra a sebekre, amelyeket a háború Szíriában és egész Közel-Keleten ejtett?... A megpróbáltatás ideje még keményebbé vagy még érzékenyebbé teheti az embert, közömbösebbé vagy együttérzőbbé. Alapjában véve minden a szeretettől függ, amellyel mindezt megéljük, és mindenekelőtt ez az, amivel Krisztus szeretne megajándékozni minket, s amit szeretne felébreszteni bennünk az Ő jelenlétével. Előbb vagy utóbb minden megpróbáltatás véget ér, de ha szeretettel éljük meg, akkor a seb, amelyet a próbatétel ejt életünkön, nyitva marad, ahogyan a Feltámadott testén is, mint az együttérzés folyamatosan áradó forrás.

Kép: Pixabay