Fiala Borcsát, a WMN volt főszerkesztőjét sokan ismerik, de azt már talán kevesebben tudják, hogy a Pázmányon végzett magyar nyelv és irodalom, illetve angol nyelv és irodalom szakon. Bár nem tudatosan döntött ezen két szak mellett, de a magyar irodalmat és a nyelvtant mindig is szerette. A WMN-hez szinte a kezdetekkor csatlakozott, így tulajdonképpen azzal együtt fejlődött saját maga is, hatalmas utat járt be az elmúlt majdnem tíz év során.
Emlékszel, még miért választottad a Pázmányt?
Érettségi után pszichológia szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. Ezért kimentem Angliába au-pair-nek egy évre, ami szintén máshogy alakult, mint ahogy terveztem. 1995-ben még csak au-pair vízummal lehetett kint munkát vállalni, engem azonban az első hónap után kirúgott a munkaadóm, hazajönni viszont nem szerettem volna. Elhelyezkedtem egy török fish and chips boltban, angol fiatalokkal éltem együtt egy albérletben és tanultam a nyelvet.
Amikor közel egy év után hazajöttem, jelentkeztem az ELTE angol szakára, ami nem sikerült.
A Pázmányra pótfelvételivel kerültem, angol-magyar szakra jelentkeztem, végül magyar-finnugorra jutottam be, aminek annyira nem örültem, úgyhogy átjelentkeztem angolra.
Tudtál valamit hasznosítani mégis a finnugorból?
Magyar szakon kellett tanulni fél éven keresztül valamilyen finnugor nyelvet, ahol nekem a votjákra sikerült bejutnom. Egy mondatot tanultam meg fél év szeminárium alatt: „Csecsbur, Takjam apaj!", ami azt jelenti ’Jó estét Takjam bácsi’.
Van olyan emléked, benyomásod, ami megmaradt az egyetemi évekről?
Magyar szakon sokan úgy kerültek be, hogy Kiczenko Judit előkészítőjére jártak, ezért kialakult egy csapat, ez egy elit kör volt. Nem úgy emlékszem vissza, hogy kitaszított lettem volna, mert viszonylag hamar sok barátot kaptam a Pázmánytól. Végülis a volt férjemmel is itt ismerkedtem meg. A Pázmánynak vagyok hálás és mérges is ezért. (nevet)
Ha visszaemlékszel, van olyan egyetemi tanár, vagy impulzus amire mai napig emlékszel?
Marót Miklós vizsgái, volt dékán úrnál elég húzósok voltak, illetve egy nyelvésztanárra emlékszem, H. Tóth Tiborra, aki az egész évfolyamunkat megbuktatta két vizsgaidőszakon keresztül
Van olyan kapcsolat, amit mai napig tudod hasznosítani?
Nem igazán, viszont volt egy ókori irodalom tanárom, aki csodálatos volt. Tőle tanultam meg azt a mondatot, amit mai napig sokszor használok, mert azonosulni tudok vele. Az Antigonéban olvasható ’Nincsen semmi csodálatosabb, mint az ember.’ - az ógörögben a csodálatos szó jelenti a rettenteset is. Magával ragadóak voltak ezek az órák, sokat tanultam ott.
Az egyetem után, hogyan alakult az életed és a karriered?
Nem úgy, ahogy terveztem. Az egyetem utolsó évében férjhez mentem, két gyermekem született. A szakdolgozatomat angol szakra már úgy írtam meg, hogy anyuka voltam. A szakdolgozat vezetőmet esténként fel kellett hívjam, aki mindig megkérdezte, hogy megetettem-e már a gyerkőcöt mert akkor diktálja a hibákat. Ezután főleg a családi élet miatt jó darabig angolt tanítottam magántanárként. Volt egy pont, ahol azt éreztem, most már nagyon jól magyarázom a present perfect-et, jó lenne valami mást csinálni, hiszen a nyelvtanításban nem éreztem magam 100%-ig önazonosnak. Ezután kezdtem el dolgozni újságíróként.
Mikor kerülték közelebb az íráshoz?
Mindig is nagyon szerettem írni. Tulajdonképpen az egyetemre való jelentkezésemkor titkon abban is reménykedtem, itt majd valaki megmondja, lát-e ezen a területen bennem tehetséget vagy sem. Nem igazán volt bennem magabiztosság, úgyhogy egy újabb szerencsés fordulat kellett ahhoz, hogy rá merjek lépni erre az útra. Bloggerként írtam már évek óta. A Cirkuszigazgató hétköznapjai című oldalamnak ugyan volt egy megbízható rajongó tábora, de az igazán széles körű figyelmet a WMN-hez való csatlakozásomkor kaptam meg. Ezzel párhuzamosan megkeresett két héten belül három kiadó is, nem lenne-e kedvem könyvet írni nekik. A Líra Magvető gyerekkönyv részlegének, a Manó Könyveknek a szerkesztője, Csapody Kinga pedig olyan ötlettel állt elő, ami azonnal beindította a fantáziámat, így mire kettőt pislogtam, már ott találtam magam egy könyvírás kellős közepén. Aztán egyik könyvből jött a másik.
Milyen út vezetett a WMN magazinhoz?
Márciusban indult a magazin, szeptemberben kerültem oda. Nem igazán tudtam még akkor pontosan, hogy mi is ez, mire számítsak. Amikor otthagytam az angol tantást egy olyan magazinnak kezdtem el dolgozni, ahol minden rovatba bedolgoztam, mégis létszámleépítés miatt eljöttem. Egy régi ismerősöm, javaslatára írtam egy próbacikket és jelentkeztem a WMN-hez. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert akkor tudtam becsatlakozni a folyamatokba, amikor a magazin még gyerekcipőben járt, így lehetőségem volt azzal együtt fejlődni. Fantasztikus dolog ma visszatekinteni arra az útra, amit együtt, a magazin, az olvasók, a kollégák és én bejártunk az elmúlt kilenc és fél év során.
A főszerkesztői pozíció milyen változást jelentett a munkádban?
Azért mondtam le a főszerkesztői pozícióról idén februártól, mert elsősorban írni szeretek. Amíg főszerkesztő voltam, nagyot nőtt a WMN, mint tartalmaiban, műfajaiban, meg gárda is nagyobb lett, közbe végig csináltam a covid-ot, amikor működtetni kellett úgy egy online magazint, hogy sehova nem mehettünk. Sok HR-es kihívás volt ebben az időszakban, illetve ilyenkor az embernek álandóan együtt kell pulzálnia a magazinnal szerintem hosszútávon az fárasztó. Nemcsak a magazinnal és az emberekkel, hanem a világgal is, követni mi történik, hogy azonnal tudjunk reagálni eseményekre.
Egy idő után úgy éreztem, épp azzal nincs időm foglalkozni amit a leginkább szeretek. Szeptembertől már „csak” újságíró leszek, és akkor tényleg fogok tudni kizárólag az írásra koncentrálni.
Milyen témák foglalkoztatnak jelenleg?
Leginkább a marginalizált csoportok bemutatása foglalkoztat, például a hajléktalanságban élők sorsának bemutatása.
Volt egy gasztro rovatod is a WMN YouTube csatornáján, most a gasztronómiával hogy állsz?
Nagyon örülök, hogy kipróbálhattam magam ebben a műfajban is. Megmarad a gasztro vonal, de csak írás szintjén. Szeretek enni, főzni és amikor utazok valahova mindig megnézem, mit kell megenni az adott városban.
Előbb említetted a könyvírást, hogyan jött az életedbe, hogy több könyvet is írj?
Amikor elkezdtem dolgozni a WMN-nél, akkor megfogadtam magamnak, hogyha bárki olyan dologgal megkínál, amit szívesen csinálok, de rettegek tőle, mert nagy falatnak gondolom, akkor is rá fogok bólintani, mert nem tehetem meg azt, hogy nem hiszek magamban, amikor más igen. Nekem magamtól a könyvírás sose jutott volna eszembe. Csodálatos dolog könyvet írni és jó érzés a végén megfogni a saját könyvedet.
Van kedvenced?
Mindig az a kedvenc, amin legutóbb épp dolgoztam. Most fejeztem be a Budapesti rémálmot, ami egy ifjúsági regény és nagyon szeretem. Ilyenkor már jobban izgulok a könyv fogadtatása miatt, hogy mennyire fog tetszeni az embereknek.
Milyen jövőbeli terveid vannak még?
Könyv terveim mindig vannak. Többet fogok tudni utazni, megyek író-olvasó találkozókra. Nagyon sok cikk ötletem is van, amit szeretnék megvalósítani. Még az alvásról kéne leszoknom valahogy, szeretnék időt nyerni.
Mit üzennél a jelenlegi hallgatóknak és a pályaválasztás előtt állóknak? Mi annak a titka, hogy te ennyire önazonos vagy?
Az nagyon jó, ha az ember rájön arra, mi az, amit a leginkább szeret csinálni. Ha ki tudod találni, azt hogyan tudod munka szintjén csinálni, akkor szerencsés vagy.
Fontos szerintem, hogy az embernek legyen diplomája, mert másként tudsz elhelyezkedni. Az egyetem pedig arra is jó, hogy megtanulj tanulni és egy nagy adathalmazból kiszedni mindazt, amire szükséged van.