Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Bokor Tamás sorsa akkor pecsételődött meg, amikor ajándékba kapta a Médiagalaxis című vizuális kommunikációs tankönyvet. Kommunikáció-történelem szakpáron végzett a Pázmányon. A kommunikációt azért jelölte meg, mert egy szimpatikus, formálódó tudományterület volt, amiben sokféle érdeklődési körét remélte megjelenni. Várakozásai valóra váltak, hiszen ma már egyetemi adjunktus, emellett kommunikáció- és médiakutató, illetve trénerként is tevékenykedik.

Mikor kezdte el érdekelni a kommunikáció?

Ha azt mondom, négy-ötévesen a szalagos Tesla magnóval töltöttem hosszú, meghitt órákat és hetedik osztályos koromban az iskolai sötétkamrában hívtam elő analóg filmeket, fotókat, akkor azt is elmondhatom, hogy korán kezdtem a kommunikációs technikák tanulmányozását. Ugyanennek a tanévnek a végén akkori osztályfőnököm, Mikácsy Katalin egy számomra máig megmagyarázhatatlan megérzésénél fogva a Csákvári-Malinák-féle Médiagalaxis című vizuális kommunikációs tankönyvet ajándékozta nekem, mint jutalomkönyvet. Azon a ponton sok minden eldőlt.

Kommunikáció-történelem szakpáron végzett a Pázmányon. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább, beigazolódtak az elképzelései az itt töltött évek alatt?

„Sok minden történik Isten akaratán kívül, de semmi sem a gondviselése nélkül” – állította Origenész. Meggyőződés kérdése, hogy mennyire lett véletlen állomás számomra a Pázmány bölcsészkara, mindenesetre intő jel, hogy a felvételikor mindössze egyetlen ponttal maradtam le az első helyen megjelölt szakomról, amelyre végtére is hagytam magam rábeszélni a jelentkezéskor. Előtte két éven át, a gimnázium vége felé csak egyet tudtam biztosan: továbbtanulni mindenáron. Ugyanakkor az építészettől a közgazdaságtanig nagyon sok minden érdekelt, legfeljebb jó néhány dologhoz bátorságom nem volt. Szinte teljes kétségbeeséssel próbáltam szűkebb irányt találni ezek között. Ezért jelöltem meg a kommunikációt is, mint egy szimpatikus, formálódó tudományterületet, amiben sokféle érdeklődési körömet reméltem megjelenni. Így jutottam el Piliscsabára, nyitottan, tizenkilenc évesen, a 2002-es önmagamhoz képest kevés konkrét elvárással.

Milyennek látja a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszébe jut az egyetemmel kapcsolatosan?

A 2002-2007 közötti időszakban a piliscsabai kampusz már túlvolt a formálódás hőskorszakán: teljes létszámmal dübörgött ott a felsőoktatási nagyüzem, számos szakkal, egy-egy nagyobb évfolyamon 150-200 fővel, csúcsidőben hömpölygő emberáradattal, Neptun jelentkezésért szorító, zaklatott tömeggel, hosszú büfés sorbanállással. Sokan voltunk, így mindenki könnyen találhatott magának olyanokat, akikkel szívesen kapcsolódott – magam is így tettem. Ezeket az éveket viszont számomra elsősorban nem a tömeg és az idő, hanem a fizika harmadik nagy „törvénykezője”, a tér határozta meg: a Makovecz-épületek monumentalitása és – talán nem sértő ilyet kimondani – néhol minden praktikummal és ésszerűséggel szembemenő jellegzetességei, a kampusz lenyűgözően nagy sétatávjai, az a kitettség, ahogyan az elemek közvetlenül hatottak ránk: a jégtől roskadozó ligettől a tavaszi harmincfokos kánikuláig mindent megtapasztalhattunk ott, a végtelennek egy kis völgybe szorult részletében.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

Nehéz kérdés ez, mert bárkit és bármit is emelek ki, számtalan „negatív tér” keletkezik körülöttük. Inkább úgy fogalmaznék: voltak, akiknek a gondolatai hosszabb távon is rendszeresen köszönnek vissza, és voltak, akiknek a szavai csak egy-egy nehezebb helyzetben ugrottak be és segítettek. Ha mégis ki kell emelnem néhány nevet: Szőke-Milinte Enikő mindig türelmes szakmaisága szép párhuzamot von Tóth Pál tanár úr szelíd mentalitásával, amely mellett Szekfű András professzor úr jellemépítően szókimondó tanári stílusát és Jany János professzor úr élénk, vitakész és pengeéles érveléseit tudnám még felidézni. Akadt olyan is, aki ugyan nem tanított, de két mondatra szorítkozó találkozásunk máig sokszor segít: Horváth Z. Gergely tanár úr biztatott arra, hogy ha valamit megkritizálok, ne elégedjek meg ennyivel, hanem ajánljak helyette valami sokkal jobbat.

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kiépült kapcsolatháló máig segítségére tud lenni a karrierjében?

Történelem szakon marasztalt volna a doktori iskola akkori doyenje, Berényi István professzor úr, de addigra már a print média és a szerkesztőségi munka felé kacsingattam. Pázmányos kapcsolatokból indult az első néhány megbízásom, ezeket követően pedig már magától működött az ismeretségi hálózat. A pázmányos kapcsolatok azonban búvópatakként fel-felbukkantak később is, amikor már a BCE-n oktattam és kommunikációs trénerként, tanácsadóként dolgoztam. Tizenhárom évvel a diploma után már nyugodtan merem kijelenteni: egy egyetemnek, különösen egy olyan gyorsan formálódó szaknak, mint a kommunikáció, sohasem lehet a legfőbb értelme a direkt ismeretátadás, a tananyag elsajátíttatása. Statisztikai szoftvert kezelni, tartalomelemzést végezni, grafikai feladatokat ellátni, számlát írni nem az egyetem tanított meg, és nem is ez a dolga; sokkal inkább a szemlélet, a gondolkodásmód, az emberekhez és a világhoz való hozzáállás formálásában rejlik az egyetem küldetése.

Hogyan indult pályája az egyetem elvégzését követően?

A kommunikációs szemináriumoknak helyet adó Catherineum emeletén végzős koromban találtam meg azt a türkíz és okker színekben pompázó röplapot, amely a PTE Kommunikáció Doktori Programját hirdette. Ezek után mondja valaki, hogy a nyomtatott szóróanyagoknak nincs értelme! P. Szilczl Dórától, egykori témavezetőmtől kaptam biztatást, hogy fussak neki – ő egyébként szintén a legszelídebb és legemlékezetesebb oktatóim közé tartozik. A doktori programba még a diplomaszerzés előtt jelentkeztem, immár nemcsak papíron megismerve Horányi Özséb professzort, hanem személyesen is beszélgetve vele. 2007-ben megkezdtem nála a PhD képzést, és ezzel párhuzamosan egy évig szabadúszóként újságírással foglalkoztam. 2008-ban – Horányi professzor bátorítására – kommunikáció szemináriumokat kezdtem vezetni igazgatásszervező szakos egyetemi hallgatóknak a mai NKE-n (akkori BCE), és az újságírást kissé háttérbe szorítva innen kerültem át 2010-ben a Corvinus Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetébe, amely ma már Kommunikáció és Szociológia Intézetként működik. A „pázmányos vonal” azonban élénk maradt, hiszen kilenc esztendeje dolgozom itt együtt Aczél Petra intézetigazgatónkkal, aki korábban a PPKE kitűnő oktatója volt, és akivel a bölcsészkaron – hallgató-oktató viszonylatban – egykoron éppen elkerültük egymást. Őmellette több kitűnő fiatal pázmányos öregdiák kollégám végez elhivatott munkát az intézetben.

Mikor körvonalazódott a döntés, hogy tanítani szeretne? Mi vonzotta a tanári pályára?

Döntésről abban az értelemben nem beszélhetünk, ahogyan például egy pedagógus család sarja gyerekfejjel eldönti, hogy mindenképpen tanítani szeretne, vagy ahogyan egy orvosdinasztia harmad-negyedgenerációs tagja belenő a hívatásába. A retorika réges-rég számontartja a kairosz, az alkalmas idő fogalmát: nemcsak az fontos, mit teszünk, de az is, hogy a cselekedetek, történések éppen az arra alkalmas időben essenek meg. Így jött a tanítás is, amikor először óraadónak szegődtem: előre nem láttam, hogy érkezni fog, csak amikor már ott volt, akkor vettem észre, hogy éppen ez az alkalmas pillanat. Azóta persze a docta ignorantia, a tudós tudatlanság mindennapos élményem, de a legerősebben a jó beszélgetéseket keresem és kezdeményezem: képtelen vagyok a tisztán frontális oktatásra, még a száz-százötven fős előadóban is elemi igényem, hogy szólaljanak meg a hallgatók. Így, párbeszédben születhetnek csak meg olyan gondolatok, amelyeket saját magam sose gondoltam volna el, de a dialógusunkban mégis létrejönnek.

A Pázmány Pedagógus Klub keretén belül Mihez kezd az iskola a mesterséges intelligenciával? címmel tartott előadást nemrégen. Mit jelent pontosan a mesterséges intelligencia (MI) iskolában való megjelenése? Hogyan látja a mesterséges intelligencia helyét az iskolában, a nevelésben?

Voltaképpen bármelyik újkeletű jelenséget kutatjuk, mindig magunkról, a közösségeinkről beszélünk. A televíziós kutatások, a videójáték-kutatás, az újmédia-kutatás, a mesterséges intelligencia kutatása és a többi tudományos keresgélés mind rólunk szól, rajtunk csapódik le. Hogyan beszélünk róla, mit gondolunk és érzünk vele kapcsolatban, milyen hatással lehet ránk? Az MI az oktatásban ugyanolyan korlátlan lehetőségeket és veszélyérzetet támasztó kihívás, mint amilyent a korábbi morális pánikok felrajzoltak. Először jön az optimizmus: az algoritmusok vezérelte, adaptív tanítás és tanulás, a személyre szabott tananyagszerkezetek, a könnyen generálható vizsgakérdéssorok és az oktatásadminisztráció humán terheinek csökkentése, az értékelés automatizálása és uniformizálása mind kecsegtető jövőt vázol fel. Aztán rájövünk, hogy a könnyebbség ára az elidegenedés és elembertelenedés lehet, elvégre egyetlen tanár sem azért érkezett a katedrára, hogy gépek végezzék el a munkája javát. Nem erre szerződtünk. Végül, a két véglet közötti kilengések után érkezik majd egyszer talán a megbékélés: megtaláljuk az oktatásban az algoritmusok mértéktartó használatát, az MI helyét.

A digitális oktatással és az erős digitális jelenléttel Ön milyen jövőt jósol az oktatásban?

Évtizedekig nézegettük a digitális tengert és barátkoztunk vele, majd 2020. márciusában hirtelen fejest kellett ugrani bele, mert mögöttünk már lángolt a part. Ez a sokkélmény sokakat önfejlesztésre, léptékváltó fejlődésre késztetett, de ez a hirtelen felfutás nem más, mint egy ahhoz hasonló kilengés, mint amit az MI kapcsán említettem: a hagyományos iskolai oktatáshoz-neveléshez visszatérve konszolidáció kezdődött, és remélem, hogy a túlhasználatot elkerülve a pedagógusok hasznosítani tudják a digitalizációból mindazt, ami valóban megkönnyíti a munkájukat. Bár az arcfelismerés egyszer akár a jelenléti ívek vezetését is szükségtelenné teheti az osztálytermekben, egy dologban egészen biztos vagyok: a gépi intelligencia még nagyon sokáig nem fogja helyettesíteni a humán résztvevőket egy olyan pedagógiai helyzetben, mint amilyen dialógusokat mi folytatunk a hallgatókkal az órákon – és azokon kívül.

Kommunikációkutatóként hogyan találkozott a mesterséges intelligenciával?

Ahogy a legtöbbünk, én is a saját okostelefonomban és a fordítószoftverekben találkoztam először az MI-vel. Nem sokkal később részt vettem néhány konferencián és kiállításon, ahol maguk a szervezők mosták egybe a robotika, az automatizáció és az MI fogalomkörét. Akkor kezdett érdekelni, hogy vajon szétszálazhatóak-e a felhasználók fejében ezek az összemosott fogalmak, hiszen miközben hajlamosak vagyunk emberszerűen elképzelni ezeket a technológiákat, java részük – bár már majdnem emberi logika szerint gondolkodik – semmiféle látható testet nem visel. Az ember-gép kommunikációban muszáj megszoknunk, hogy a gépi ágens már nem alárendelt, hanem partner, sőt esetenként fölérendelt erő, ráadásul köze sincs ahhoz az antropomorf elképzeléshez, ahogyan az „okos gépekről” gondolkodni szoktunk. Ez a gondolkodásmód-váltás ma az egyik legnagyobb mentális kihívás.

Jelenleg mivel foglalkozik, milyen kutatáson dolgozik?

Egy OTKA-kutatás keretében azt vizsgáljuk, hogyan vélekednek a fiatal egyetemisták a robotika és a mesterséges intelligencia munkaerőpiacra gyakorolt hatásáról, és hogy a saját életükben milyen következményeket jósolnak ennek. Ezzel párhuzamosan belekezdtünk egy kutatásba, amely hasonló vonalon, de a pedagógusok és a végzős középiskolások MI-hez való viszonyát és ezek narratíváit vizsgálja a digitális kompetenciák tükrében.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Ahogyan 2020 megmutatta, a jövő sokkal több tényezőtől függ, mint elsőre gondolnánk. Annyira sajnos nem vagyok vakmerő ember, hogy egy ilyen év után konkrét tervekről tudjak beszámolni.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Ha már a jövő szóba jött, a jövőkészségek mentén emelem ki a legfontosabbat: rugalmasság mindenekfelett. A kairosz felismeréséhez és megragadásához olyan szellemi-lelki nyújtógyakorlat kellenek, mint a sportban: bemelegítés, terhelés, nyújtás-lazítás. Ez a dinamika segít, hogy a kínálkozó lehetőséget akkor is felismerjük, ha nem pontosan olyan ruhában érkezik, amilyenben számítottunk rá.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Bera Viktor