Dombrovszky Linda filmezéssel való kapcsolata még a gimnáziumban kezdődött, már akkor eldöntötte, filmkészítéssel szeretne foglalkozni. A Pázmány filmes képzése mind elméleti-filmtörténeti, mind gyakorlati szinten nagyon jó alapokat adott neki. Az egyetemen életre szóló barátságokat kötött, többen máig segítik és támogatják, ezekre a pázmányos kapcsolatokra szakmailag is számíthat. Az első egész estés játékfilmjét, a Pilátust nemrégen beválogatták a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjért versenybe szálló alkotások közé.

Mikor kezdte el érdekelni a film világa, a filmezés?

A Városmajori Gimnáziumba jártam, itt kezdődött el a filmezéssel való kapcsolatom is. A média- és mozgóképkultúra nevű tárgy (ami később a Nemzeti Alaptanterv része lett) ugyanis kísérleti tárgyként tanulható volt szinte elsőként a mi iskolánkban, és mivel én a szüleim révén is sok régi magyar filmet néztem már ekkoriban, érdeklődésből felvettem ezt a fakultációt. Később érettségiztünk is a tárgyból, és az egész annyira közel hozott a forgatás izgalmához, hogy nem volt kérdés utána: filmkészítéssel szeretnék foglalkozni. A Pázmány előtt elvégeztem még a Szellemkép Szabadiskola egy éves filmes képzését.

Német-kommunikáció szakon végzett a Pázmányon. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább?

Az Színház- és Filmművészeti Egyetemre nem jelentkeztem első körben, valahogy úgy éreztem, előtte szeretnék elvégezni egy másik iskolát. A Pázmány kommunikáció szakáról nagyon jókat hallottam akkoriban, a német szak pedig a filmezés mellett azért jött, mert anyukám révén (aki az ELTE-n tanított németet) ez a nyelv közelebb állt hozzám, mint az angol. De elsősorban a filmes szakirány motivált, az, hogy elméleti mellett gyakorlati filmes képzés is volt itt.

Milyen emlékezetes élményeket tudna felidézni a pázmányos évekből?

Nagyon szerettem a Pázmányra járni, Piliscsabára is: jó volt kiutazni, elhagyni a belvárost, és izgalmas volt hazafelé stoppal, vagy autóval, még a buszút is mindig jó hangulatú volt. Nagyon sok barátom lett a campuson, akikkel azóta is összejárunk, régebben együtt buliztunk, most együtt nyaralunk, karácsonyozunk, sőt, az azóta született gyerekeink is barátok lettek.
A tanulás és a vizsgák közös élményei mellett nyilván egy szellemiséget is kaptunk itt, ami  elkísért minket, még ha azóta annyi idő el is telt. Örök emlék marad a campusbeli bulik őrülete, az őrségi filmes táborok, de még az ebéd is a Zakopanéban.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

Kiemelném a kommunikáció filmes szakirányáról Dér Andrást Tanár Urat, aki nagyon komolyan vett minket, sokan voltunk nála akkoriban, akik tényleg a filmes pályát képzelték el maguknak. Figyelt arra is, hogy ne csak a filmkészítés gyakorlati módszereit tanítsa nekünk, hanem rendezőként kinyíljunk a különböző témák felé, az emberekre, akik körülvesznek minket (legyen szó dokumentum- vagy fikciós filmről). A nyári őrségi táborok pedig életre szóló élmények maradnak, emlékszem, nehezünkre esett onnan hazajönni, annyira egyedi és különleges dolog volt oda leköltözni és ott alkotni.

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kiépült kapcsolatháló máig segítségére tud lenni a karrierjében?

A filmes képzés mind elméleti-filmtörténeti, mind gyakorlati szinten (a táboroknak is köszönhetően) nagyon jó alapokat adott. Dér Andrással azóta is nagyon jó viszonyban vagyok, szakmailag is kikérjük olykor egymás véleményét. Kovács Ákos Tanár Úr pedig a Faludi Akadémiára hívott például a Filmszemlére zsűrizni, szintén részben pázmányos múltam miatt. A Faludival egyébként szorosabb kapcsolatban állok, tavaly kétszer filmklubot is tartottam ott, és nem utolsósorban elnyertem 2007-ben a Filmszemlén az egyetemi hallgatóknak járó fődíjat, ennek köszönhetően tanulhattam Rómában egy szemesztert a Centro Sperimentale-n.
A pázmányos barátaim közül pedig többen máig segítenek és támogatnak filmes kérdésekben is, legyen szó témakeresésről, forgatókönyvekkel kapcsolatban felmerülő kérdésekről, egy-egy filmes siker utáni interjúkészítésről, vagy éppen angol fordításról.

A Pázmány után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Hogyan indult pályája az egyetem elvégzését követően?

Az SZFE-n Almási Tamás osztályába kerültem, dokumentumfilmezéssel foglalkoztunk az első évben. Hasonlóan az őrségi táborokhoz, itt is „terepen” dolgoztunk: egy szabolcs-szatmár-bereg megyei falucskában, Szatmárcsekén töltöttünk több hetet, itt forgattuk le első évben a vizsgafilmünket. Az  Egyetemen elméleti képzést kaptunk, nyilván a pázmányos múltam miatt itt is sok minden már ismerős volt: például a filmtörténeti, irodalmi, vagy a művészettörténeti ismeretek.

Leggyakrabban az idősek és a hozzájuk való viszony tér vissza a filmjeiben. Mi ennek az oka?

Erre nem tudok válaszolni pontosan, csak sejtéseim vannak: nagyon izgalmasnak tartom az idős ember arcát, sok mindent megélt tekintetét, és a tudást, tapasztalatot is, amellyel a maga mögött hagyott sok év miatt rendelkezik – és izgalmasnak tartom a hozzájuk való viszonyt is. Hogyan éli meg az ember, ha már fogyóban az energiája, a képességei, ha már nem tesz hozzá a társadalomhoz, ha mondjuk feleslegessé válik? Valóban feleslegessé válik az, aki nem termel, csak fogyaszt, vagy akit mondjuk el is kell tartani? Mi a társadalom feladata velük kapcsolatban? Ezek a kérdések foglalkoztatnak például.

Kisfilmeket, dokumentumfilmeket és sorozatokat is, forgatott. Melyik munkájára a legbüszkébb, vagy melyik miért szerette?

Ezekre az előbb említett kérdésekre keressük a választ például a Hetvenes című áldokumentumfilmben, ami egy fiktív világban játszódik, persze úgy csinálunk, mintha az valóságos lenne: hoznak egy törvényt, mi szerint a 70 év feletti lakosokat luxuskörülmények között elaltatják, mert a társadalom nem tudja többé eltartani őket...vajon hogyan reagálnának erre az emberek? A Volt egyszer két balerina c. dokumentumfilmemben egy 95 éves ikerpár történetén keresztül mutatom be a 20. század történelmének fontosabb állomásait: minden tragédia megtörtént velük, mégis (hitük és személyiségük miatt is) boldogan, szeretettel néznek a világra, a múltra.

A Kockaember c. kisjátékfilmünk egy olyan öregemberről szól,  akit hirtelen, idő előtt nyugdíjaznak, ami ellen ő fellázad, mert még dolga, küldetése van. Mindhárom filmünk bejárta a világot, számos fesztiválon megfordultak és díjazottak lettek - ez megerősített abban, hogy fontos mindenhol az idős-kérdés, az elöregedő társadalmak által felvetődő problémák. Ezek mellett készítettem képzőművészeti dokumentumfilmeket (A boldog festő, A szocreál képzőművészet-ez utóbbit Rieder Gábor, szintén Pázmányon végzett művészettörténész szakértésével), nemzetközi történelmi dokumentumfilmet Megszállás 1968-Piros rózsa címmel, vagy kosztümös televíziós filmet, a Don Juan kopaszodik-ot.

Az első egész estés játékfilmje a Pilátus elnyerte a legjobb rendezőnek járó Milánói Filmdíjat, emellett elnyerte a legjobb főszereplőnek járó díjat (Hámori Ildikó), a legjobb operatőrnek (Hartung Dávid), a legjobb vágónak (Mezei Áron) járó Milánói Filmdíjat. A Los Angeles-i South East European Filmfestival-on nagyjátékfilm kategóriában a Pilátus fényképezéséért a legjobb operatőr díjat Hartung Dávid kapta (a zsűri egyik tagja a Trónok harcának operatőre volt). A film az Indianapolisi Nemzetközi Filmfesztiválon szerepel, jelölték Dallas IFF legjobb játékfilm díjára és a 44. Sao Paolo-i Nemzetközi Filmfesztiválon versenyez. Nemrégen beválogatták a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjért versenybe szálló alkotások közé. A rangos versenyeken való indulás és a díjak milyen visszaigazolást jelentenek az Ön számára, hogyan érintik?

Egyrészt visszaigazolások ezek a fesztiválszereplések arról, hogy kíváncsiak a filmre, hogy az előválogatók méltónak tartják arra, hogy a közönségük lássa, hogy beszéljenek róla az adott országban. A díjak ezt még jobban megerősítik: ha egy film díjat kap, akkor a sajtó, a közönség felfigyel rá, motiváltabb abban, hogy megnézze, de legalábbis olvasson róla.

A Szabó Magda azonos című, megrázó erejű regénye alapján készült a tévéfilm. Hogyan esett a választása erre? Mennyit dolgoztak az adaptáción?

Szabó Magdának több műve is felmerült bennem, de szempont volt az is, hogy televízió filmes költségvetésből leforgatható legyen a film (ami egy átlagos magyar játékfilm budget-jének kb. harmada). Szabó Magda pedig gyerekkorom óta fontos: mindketten Debrecenből származunk, ugyanabban a miliőben nőttünk fel (még ha sok év különbséggel is), és úgy érzem, hasonló kérdések foglalkoztatnak engem is, mint az írónőt: ilyen például a Pilátus témája is. A regényből egyébként több múltbeli-szál, több fejezet is kimarad a filmben, melyek nem tartoztak szorosan az anya-lánya viszony történetéhez.

A film magyarországi premierje a tervek szerint 2020. november 1-én lesz a Duna Tv-n. Kinek ajánlja a filmet?

Természetesen Szabó Magda rajongóinak mindenképpen - annak ellenére, hogy a regény hiányosan, „meghúzva” jelenik meg nálunk. Azoknak is ajánlom, akik nem ismerik a regényt, vagy esteleg az írónő életművét sem – mert egy olyan alapkérdéssel foglalkozik a film, ami nagyon sok embert személyesen érint, megszólít: ez pedig a szülő-gyermek viszony, valamint annak a problémája, mit kezdjünk idős (magára maradt) szüleinkkel, mi is a gyermek felelőssége, feladata, ha szülei megöregszenek.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Tervezek egy újabb Szabó Magda regényt, pályáztunk egy történelmi témájú sorozattervvel, és hamarosan egy játékfilm-pályázatot is beadunk: ez utóbbi egy demenciában szenvedő nagymama és unokájának a csodálatos időutazásáról szól.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Legyenek nyitottak a világra, legyenek kíváncsiak, bármilyen pályán helyezkedjenek is el. A filmes pályán pedig nagyon fontos a tehetség és a szerencse, de a kitartás és a szorgalom is: a filmkészítés művészet és „technikai sport” is egyben, fontos belelátni minden stábtag munkájába, hogy rendezőként felelős és értelmes döntéseket hozzunk.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Dombrovszky Linda