Geiszelhardt Zsófia az egyik legszebb hivatásnak tartja a pedagógus-létet, amely már igen korán, gyerekkora óta érlelődött benne. Ez az a foglalkozás, amivel szívesen foglalkozik, ami örömet okoz neki, és amihez talentumokat is kapott.

Jelenleg a Tatai Református Gimnázium igazgatóhelyetteséként dolgozik. Milyen kihívások elé kell néznie nap mint nap?

Ez a ’kihívás” szó erősen jellemzi a pedagógusok hivatását, egyszerre jelent számomra állandó megújulási lehetőséget és nehézséget.
Tanárként kihívást jelent, hogy megfelelő motivációt ébresszek a diákokban a tanuláshoz, megmutassam az ismeretekre és tapasztalatokra épülő gondolkodás fontosságát. Hogy a ma tucatszám kínálkozó időrabló tevékenység helyett minőségi időtöltésre buzdítsam őket, jó példákat mutassak nekik erre. Valamint segítsem őket, hogy érző, az érzéseiket felismerő és kifejezni tudó felnőttek váljanak belőlük.
Helyettesként főleg a nevelési kérdések és az iskola programjainak, rendezvényeinek szervezése tartozik a feladataim közé. Ebben kihívást jelent a folyamatos egyeztetés és közös gondolkodás a kollégákkal, diákokkal, szülőkkel. Valamint hogy fontossági sorrendet tudjak felállítani a számtalan elvégzendő feladat között.
Munkám minden területén az egyik legnagyobb kihívásnak Assisi Szent Ferenc imája nyomán azt tartom, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni; megváltoztassam, amit lehet; és a kettő között különbséget tudjak tenni…

Magyar-német szakon végzett a Pázmányon. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett?

Pilisvörösváron és Piliscsabán is élnek rokonaim, gyakran elautóztunk a Pázmány épülete mellett. Láttam, ahogy felépül, így sokszor volt alkalmam eljátszani a gondolattal, milyen lenne oda járni. Tetszett az, hogy nem egy zsúfolt város közepén van, hanem közel a természethez – emberléptékűbbnek tűnt, mint más egyetemek. Ezen kívül több ismerősöm is járt oda, tőlük is jókat hallottam, és a nyílt napon is megfogott a családias hangulat. Nem volt kérdés, hogy első helyen jelöltem meg a Pázmányt.

Milyen emlékezetes élményeket tudna felidézni a pázmányos évekből?

Nagyon szerettem Piliscsabára járni, meghatározóak voltak számomra a Pázmányon töltött évek. Szerettem a Campust, ahol nemcsak az órákon, hanem a köztük lévő szünetekben is együtt voltunk, összetartó közösséggé formálódtunk. Sok lehetőségünk volt kulturális és szabadidős programokon részt venni, színházi előadások, hangversenyek jöttek a Stephaneumba, szakesteket szerveztünk, kvízekre jártunk. Ez egyrészt emberi kapcsolatokat jelentett, másrészt szakmai műhelyeket, ahol érlelődött és csiszolódott a gondolkodásunk.

Mikor körvonalazódott a döntés, hogy tanítani szeretne? Mi vonzotta a tanári pályára?

Gyerekkorom óta érlelődött bennem ez a hivatás. Öten vagyunk testvérek, legidősebbként hamar elkezdtem segíteni otthon – nemcsak a házimunkákban, hanem a kisebbekkel való foglalkozásban is. (Testvéreim később emlegették is, hogy a türelmem gyakorlásában nagy segítségemre voltak…) Katedrát és padokat eszkábálva számtalanszor játszottunk „iskolásat”. Szüleim mindketten orvosok, testvéreim közül is hárman választották ezt a pályát - eleinte bennem is felmerült ez a lehetőség, de sosem éreztem igazán magaménak, a tanítás utáni vágy pedig egyre erősödött bennem. Viszonylag egyenes volt tehát az utam, és ezért utólag vagyok csak igazán hálás, látva, hogy sokan milyen nehéz helyzetben vannak a pályaválasztás előtt.
Az egyetemen hallottam egy előadáson, hogy kétféle tanár van: az egyik szereti a szaktárgyát, aztán elmegy tanítani azt; a másik szeretne tanítani, és ahhoz választ szakokat. Én ez utóbbi vagyok. Szeretem a magyart és a németet is, de leginkább az vonzott, hogy általuk kísérője lehetek a diákok felnőtté válásának, továbbadhatok valamit abból, amit én is kaptam.

Volt olyan tanár, aki igazán komoly hatással volt a pályájára? Kik motiválták a leginkább? Kikre emlékezik vissza jószívvel?

Szerettem a Pázmányban, hogy voltak több évtizedes tapasztalattal bíró professzoraink, akik hatalmas tudással rendelkeztek, ugyanakkor sok fiatal tanár is tanított Piliscsabán, akik a legfrissebb kutatásokat is megosztották velünk, és megszólíthatóak voltak. A német tanszéken demonstrátorként is dolgoztam, így az ottani oktatókkal a feladataimból adódóan többször is találkoztam.
A kérdés kapcsán fellapoztam az indexemet (nekünk még volt olyan…), és arra jutottam,  hogy nagyon sok tanárra emlékszem vissza jó szívvel. Kevés lenne a hely, hogy mindenkit felsoroljak! Ha mindenképp ki kell emelnem valakit, akkor a tanárrá válásomhoz legszorosabban kapcsolhatóan német szakon Marlok Zsuzsát említeném és a Német mint idegen nyelv tanítása specializációt, a magyar szakmódszertanról pedig Sályiné Pásztor Juditot és Liszka Gábort. Hálás vagyok, hogy nemcsak szakmai ismereteket tanítottak, hanem rengeteg gyakorlati tudással is felvérteztek. Örülök, hogy később a pedagógus szakvizsgás képzéseken is találkozhattam velük.

Véleménye szerint mi a jó tanítás és a jó tanár titka?

Hogy szakmailag felkészülten kell a diákok elé állni, naprakész tárgyi tudással, megfelelő módszertani ismeretek birtokában, az egy szükséges előfeltétel. De ezen túl emberileg is figyelni kell a tanulókra, mint alakulóban lévő személyiségekre, és minőségi időt kell tölteni velük – a tanításban és a velük való tanórán kívüli találkozások alkalmával is. A jó tanár következetes, figyelmes, megszólítható, alapvetően szereti és hisz abban, amit csinál.

Manapság a pedagógusok megbecsültsége, a tanári pálya társadalmi presztízse sajnálatos módon elég alacsony, társadalmi szerepe ugyanakkor rendkívül fontos. Mit mondana a pedagógia szépségéről, az elhivatottságról?

Valóban nem vagyunk könnyű helyzetben. De legalább nem kérdőjelezhető meg, hogy akik a pályán vannak, azok nagyrészt elhivatottságból maradnak itt…
Mindezek ellenére az egyik legszebb hivatásnak tartom a pedagógus-létet. Közeli szemlélője lehetek annak, ahogy a rügyező fák virágba borulnak, majd gyümölcsöt teremnek – és olykor én is tevékenyen részt vehetek benne, a Teremtő munkatársa lehetek. Ahogy Mécs László írja: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”. Láthatom, ahogy nyiladozik az értelmük, ahogy fejlődik az érzelmi intelligenciájuk, ahogy formálódik a személyiségük. Láthatom, ahogy alakul a jövő generáció értelmiségi rétege, szakemberei vagy szakmunkásai, édesapái és édesanyái. Nem biztos, hogy minden munkánknak azonnal látjuk az eredményét, de van alkalmunk megtapasztalni, hogy a diákok (és a szülők is) hálásak, a bizalmukba fogadnak.
Kálmán Attila iskolaalapító igazgatónk mindezt úgy fogalmazta meg, hogy akármilyen nehéz az élet, bennünket, tanárokat nem sajnálni, hanem irigyelni kell, mert a világon a legértékesebbel foglalkozunk: az emberi lélekkel és értelemmel, mégpedig annak legfogékonyabb időszakában”.

Több olyan diákja is van, akik tanulmányi versenyeken jól szerepelnek, ami pedig egy hatalmas visszajelzést jelent a munkáját illetően, hogy valamit márpedig jól csinál.

Úgy gondolom, minden diáknak az a feladata, hogy kamatoztassa a tálentumait – annyit, amennyit kapott. A szorgalom fontos tényező, hisz a kevésbé jó adottságokat is meg tudja sokszorozni, ugyanakkor nagy tehetségek is elkallódhatnak a hiányában.
Öröm látni, ha valaki felismeri a képességeit, és jól is tud bánni velük. A versenyekre készülés jó lehetőséget biztosít arra, hogy ezen dolgozzunk, bár a legtöbb munka ebben a diáké. Szeretem, hogy az egyéni foglalkozások során még jobban megismerhetem őket. Büszke vagyok a szép eredményekre, de legalább akkora öröm az is, ha egy közepes tanuló erőfeszítéseket téve jól teljesít, ha az „önmagával való versenyben” győzedelmeskedik. Vagy ugyanilyen megerősítő visszajelzés az is, ha a diákok évek múltán is fel-felkeresnek, és beszámolnak az életük alakulásáról.

2019-ben megválasztották Tata Mindennapi Hősének Oktatás kategóriában. Ebben az évben a lakosság is szavazott azokra a hétköznapi emberekre, akik sokat tesznek, tettek Tatért a mindennapokban. Számított az elismerésre? Mit jelentett Önnek?

Meglepődtem a díjon, nem számítottam rá. Egyrészt zavarba ejtő, mert Tata városa (is) tele van mindennapi hősökkel, akik elkötelezetten végzik a feladataikat, sokan kaphatnának még ilyen elismerést. Ugyanakkor persze jóleső érzés, hogy sokan ilyen formában is kifejezték támogatásukat, és egyfajta megerősítés számomra, hogy talán jó úton haladok, és mennem kell tovább.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Igyekszem továbbra is helyt állni a tanári hivatásomban. Úgy gondolom, ez az a foglalkozás, amiben ötvöződik mindaz, amivel szívesen foglalkozom, ami örömet okoz, és amihez talentumokat is kaptam. Szeretem az általam tanított tantárgyakat, érdekel a pedagógia, a pszichológia, szívesen szervezek programokat, ismerek meg új embereket. Olykor-olykor felmerül bennem, hogy más területen is el tudnék helyezkedni, ahol könnyebb anyagi helyzetben lennék, vagy több szabadidőm lenne… de azt hiszem, akkor hiányozna az a tudat, amelyről a pedagógia szépsége kapcsán már beszéltem – ami értelmes célt ad a munkámnak és az életemnek, ami erőt adhat az olykor szürkébb hétköznapokon is.
Önmagam és a rám bízottak kapcsán is igyekszem valóra váltani Csajkovszkij gondolatait: „Lásd annak, amivé válhat, s azzá válik, ami lehetne.”

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Geiszelhardt Zsófia