Harangozó Imre tanító, római katolikus hittanár, az MMA Erdélyi Zsuzsanna-díjával és a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula-emlékérmével kitüntetett néprajzkutató, az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke. Elismeréseit a népi kultúra elemeinek, szemléletének és belső összefüggéseinek föltárása, életben tartása és tovább örökítése terén végzett áldozatos tevékenysége, közösségformáló, a népművészeti szakmai közéletben kifejtett évtizedes szervező munkájáért kapta. Az elmúlt közel négy évtizedben bejárta szinte az egész magyar nyelvterületet. Sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánátban, de a Zoboralján és a palócok körében és az alföldi pásztorok világában is. Kutató, feltáró és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzetrészek, töredékek megismerése, megismertetése. Nagy kitartással gyűjti azokat a tárgyi és szellemi kincseinket, amelyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának. Több, mint két tucatnyi kötet szerzője, szerkesztője. Sok tudományos és ismeretterjesztő publikáció megírója, kiállítás megrendezője, televíziós, rádiós produkciók néprajzi szakértője és gyakori megszólalója. Előadásain nagy felkészültséggel, ugyanakkor szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az építészet, hitvilág, képzőművészet, népi vallásosság, népviselet, népzene, vagy maga a nyelv.

Volt-e valamilyen meghatározó élménye, amiért a hitoktatás hivatása felé fordult?

Újkígyóson bele születtem egy hagyományosan vallásos, rendtartó paraszti közösségbe. Meg a Kádár-rendszer konszolidációjának kétarcúságába is. Iskolás koromban nálunk szinte mindenki járt hittanra, volt elsőáldozó és bérmálkozó. Csak később ismertem föl, hogy az nem volt országos jelenség a korai ’70-es években, hogy a plébános reverendában hittan tanít egy állami iskola tantermében. Persze kisdobosok és úttörők is voltunk. Nekem, nekünk szerencsénk volt, Erzsike néni a felsős osztályfőnökünk, aki egyben az úttörő őrsünk vezetője is volt, minden vasárnap ott volt a szentmisén is. Első orosztanáromról pedig felnőttként, ifjú tanítóként, amikor már, mint pedagógus kollégával beszélt velem, tudtam meg, hogy valósággal hitvalló életet élt.

1988-ban kezdtem tanítani. Nem a szülőfalumban, hanem a szomszédos községben, mert kísért egy számomra részleteiben máig ismeretlen tartalmú dosszié, amely vélhetően vallási, világnézeti és kulturális irányultságomat tartalmazta. Itt, saját, frissen kapott osztályomban kezdetem az adott lehetőségek keretei között vallási ismereteket is becsempészni a tananyagba. Kisebb csattanó következett, mert karácsonyra csodálatos népi betlehemest tanultunk be a gyerekekkel. Hozzá a gyűjteményemből hiteles viseleti elemeket válogattunk. Ezzel nem is lett volna baj, de meghívtam Szigeti Antal és Bánfai Imre Róbert OP plébános urakat, akik el is jöttek. No valahogy így kezdődött az én hitoktatóságom. 1990 óta így vagy úgy, de folyamatosan tanítok…

A hitoktatói szakot a Pázmányon végezte. Emlékszik, hogy miért a Pázmányt választotta? Milyen jövőképpel vágott bele a tanulmányaiba?

Feleségem erdélyi, a Szűzanya lábai elől hoztam el Csíksomlyóról, a kegytemplomból 1990 őszén. Ide, Márk József atya személyi alkalmazottjaként 18 évesen, közvetlenül az érettségi után került. Együtt kezdtük el azt a Sófalvy Márton atya által, Békéscsabán megszervezett, igen jó színvonalú, családias hangulatú hitoktató-képzőt, ami a remények és ígéretek ellenére végül nem tudott államilag elismert oklevelet kibocsátani. Ezt követően, feleségem állhatatossága és kitartása vezetett mindkettőnket a Pázmányra. Nem volt könnyű tanulni, egyrészt, jelentős anyagi áldozatot jelentett, másrészt a gyermekeink ekkor még kicsik voltak, elég nagy volt a távolság és nehéz volt a szállás megszervezése is…

Én talán Erzsike nélkül már az elején feladtam volna. Ő egyszerre volt idealista és racionális. Idealista, mert számára, a gyergyai születésű székely leány számára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem valamiféle varázslatos, idealizált fogalom, korábban szinte elérhetetlennek tűnő vágy volt és racionális, mert tudta, hogy ha továbbra is tanítani akarunk, szükségünk lesz a megfelelő OM azonosítóval ellátott végzettséget igazoló diplomára.

A hallgatói korából milyen emlékezetes élményekre gondol vissza szívesen? Volt olyan tanára, aki igazán komoly hatással volt Önre? Kik motiválták a leginkább?

Nagyszerű tanáraink voltak! Különösen érdekelt az egzegézis, amit nekünk két kiváló professzor, előbb Gaál Endre, azután pedig Fodor György tanított. Szívesen emlékszem Török József egyháztörténet előadásaira, mélyen megfogott az ő karizmája, történészi, emberi attitűdje. A szakdolgozatomat Udvardy Györgynél, a jelenlegi veszprémi érseknél írtam. Ő már az első találkozásunkkor szimpatikus volt számomra, néprajzosként valahogy megéreztem a személyégében rejlő, mélyen hívő palóc fiút. A témám a Magyarországon élő moldvai csángómagyarok pasztorációjának kérdéskörét feszegette. Ez persze inkább csak ürügy volt arra, hogy e maroknyi magyar néptöredék sorsáról, kálváriájáról írhassak. Nem tudom, hogy eszébe jutott-e ez a dolgozat, vagy inkább az abból leszűrhető tanulság, mikor 2011-ben pécsi püspök lett, így a hazánkban élő, Egyházaskozáron, Mekényesen és Szárászpusztán megtelepedett moldvai eredetű magyarok – s persze a bukovinából hazatelepített székelyek – püspöke is.

Mindenképp említést érdemelnek Dávid Katalin művészettörténeti előadásai. Az mindenképpen életre szóló élmény, ha az ember tanárai között ott vannak saját korának legnagyobb tudósai, gondolkodói. Emlékezetes számomra, egy vizsgám, ahol valamelyik nyelvemlékünk eredetével kapcsolatban heves és hosszas (s, ha mindebből még ki is kihallatszott valami, lehet, hogy az ajtón kívül várakozó, izguló csoporttársaim számára ijesztő) vitába keveredtünk. Dávid Katalin úgy zárta le mindezt, látva a témával kapcsolatos meggyőződésemet, hogy minden további szó nélkül kinyitotta az indexemet és beleírt valamit. Kezembe nyomta a könyvecskét, én pedig kissé zavartan elköszöntem. A folyosón néztem csak meg, hogy jeles értékelést kaptam!

Meg tudja ragadni azt a pillanatot, amikor érdeklődni kezdett a népi kultúra, a népművészet iránt?

Nem tudom, talán velem született? Hat éves koromban kis múzeumot rendeztem be a padláson talált tárgyakból az istállónk egyik szegletében. Őseim javarészt katolikus magyarok a hagyományaikhoz ragaszkodó szögedi nemzetből. Egy negyedrész pedig evangélikus, iparosi, kurtanemesi hagyományokkal. Megyénk jeles emlékirat szerzője Jeszenszky Ferdinánd – aki apai ágon szerepel az őseim sorában – 1899-ben leírta hosszú élete viszontagságokkal teli történetét. Azt is, hogy 1848-ban és ’49-ben a Tomcsányi Mihály vezette Békés megyei gyalogos nemzetőrségben harcolt egészen a világosi fegyverletételig. Emlékiratában a fegyverletételt követő események közé szúrta be ezt a ma is igencsak megszívlelendő imádságot: „Óh, nagy Isten, óvjad általad teremtett népeidet a világi fiak nagyravágyó ámításaitól, ne bocsáss többet ilyen csapást általad annyira szeretett népedre, büntesd azokat, akik más nemzeteket összetiporni akarnak, kik gyilkos szándékkal törnek arra, ami szent! Büntesd az ámítókat, s a nagyravágyó istentelen világi fiakat! Ámen” Van hát családi örökség, ilyen gondolatokkal fordult a Teremtőhöz az én – az őseim sorában – hatodik fölmenőm azokban az embert próbáló, nehéz napokban…

Hittanári, néprajzosi munkájában egyaránt szükség van bizonyos kommunikációs készségre, emberek iránti bizalomra. Beszélne erről?

 Az, hogy bízunk-e az emberekben, leginkább nem attól függ, hogy ők milyenek, vagy, hogy mennyit csalódtunk. Sokkal fontosabb, hogy képesek vagyunk-e önmagunkban bízni? Gyakran mondom középiskolás tanítványaimnak: Falak helyett inkább magadat építsd, a lelked erejét próbáld növelni, töltsd föl az érzelmi erőforrásaidat. Önmagát gyászoló, sértett ember helyett légy magában bízó és az életet igenlő, egészséges önkritikával élő személyiség! – az így fölépített bizalom azután szükségszerűen kiterjed másokra is…

Tudná ezt példával is szemléltetni?

Igen. Azt hiszem nem kell és nem is érdemes figyelni a világunkra manapság oly jellemző fölösleges zajra, indulatra, gyanakvásra. Fontosabb a természet szépségére koncentrálni, a barátainkra, tanítványainkra, szeretteinkre! A tanár számára is fontosak a visszajelzések, ilyenek, mint amit a közelmúltban egyik kedves korábbi tanítványom küldött: „A szívem alatt cseperedő gyermeknek mindenképpen szeretnék ajtót nyitni arra a világra, amibe akkor én Tanár Úr óráin bepillantást nyerhettem és amiért örökké hálás leszek!”

Vagy egy másik eset: Még a tavasz elején a békéscsabai piacon vásároltam. Vettem ezt is, azt is és egyszer csak úgy teli lett a kezem, hogy amikor mentem ki a csarnokból, nem tudtam volna kinyitni az ajtót – egy régi tanítványom, akit addig észre sem vettem, odafutott és segített. Néhány dolgot még el is vett tőlem és egészen az autóig kísért. Hálálkodtam, ő meg szabadkozott: „Imre bácsitól tanultuk, hogy annyit érünk, amennyit segíteni, amennyit szeretni tudunk!”

Dehogy tőlem tanultátok ezt – mondtam – emlékezz csak, ki is mutatta meg nekünk, hogy az igazi szeretet az, ha valaki önmagát adja, még úgy is, még akkor is, ha adott esetben nem is kéred! Elég, ha nyitott vagy az el és befogadására!

Lehet, hogy mégis csak van értelme annak, hogy tanítunk!

Miért tartja a mai világban fontosnak a hagyományok ismeretét, a kollektív emlékezet megtartását?

Azért, mert korunk legjellemzőbb közösséget sújtó betegsége a kollektív amnézia! Úgy tűnik, az európai ember elfeledi, hogy lehet és kell is tanulni az öregektől. A régi egyszerű emberek tudtak úgy élni, hogy a legnagyobb nehézséget sem vették túlzottan komolyan. Még saját magukat sem. Ez az attitűd talán abból fakadt, hogy tudták, nem örök hazánk ez a világ, csupán úton lévők, átmenők vagyunk benne. Ez a tudat nem valamiféle nyugalmat vagy magabiztosságot jelentett, hanem sokkal inkább egyfajta összhangot. Olyan lelki állapotot, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. A lelkük mélyén érezték, hogy van az emberi létezésnek egy eszményi, egy ideális állapota. Persze csak akkor, ha ezt nem torzítja el az önzés, a hatalomvágy, és a kényszeres rögeszmék sokasága. Ez a szabadság volt az, ami segített abban, hogy a legnehezebb időkben is emberek tudtak maradni. Arcuk derűs volt, léptük táncos, ajkukon nóta termett. Történt velük a csoda, hogy akár a földi pokolban is jól érezték magukat. Valami régi keleti bölcselő azt tanítja, hogy egy szívből jövő mosoly megváltoztathatja körülöttünk a világot! Ez talán igaz is, hiszen egy őszinte mosoly tükre lehet a nehézségeket leküzdő, önmaga értékeivel tisztában lévő emberi léleknek. Ott van benne az Isten képére alkotott ember valóságos lénye: fájdalmai, küzdelmei, reményei, múltja, jelene és még a jövője is.

Említette, hogy van valami, az Egyetemünkkel kapcsolatos különös büszkesége is?

Igen. Talán életem legnagyobb élménye és eredménye, hogy Katalin leányom, aki jelenleg a Nemzeti Galéria ifjú művészettörténésze szín jeles eredménnyel szintén a Pázmányon végzett.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia 
Fotó: Harangozó Imre