Kitty Bich Thuy Ta hétköznapjaiban erősen jelen van a véletlenek sorozata. Egy meghiúsult külföldi tanulmány után sodorta az élet a Pázmány Kommunikáció- és médiatudomány szakára, majd egy szerelem miatt került a Bournemouth-i Egyetemre, sőt, első regényének ötlete is egy Google keresésnek köszönhető. Életútról, az írás szépségeiről és a pillanatok felismerésének fontosságáról beszélgettünk.

Volt valamilyen meghatározó élménye, amely miatt az írás és a filmezés felé fordult?

Már általános iskolában és gimnáziumban írogattam a magam kedvéért verseket, kis szösszeneteket. Így nem csoda, hogy a kedvenc tantárgyaim közé tartozott az irodalom és a történelem. Hogy hogyan csöppentem bele ebbe a szakmába? Azt egészen az MA-ig kell visszavezetnem. Amikor befejeztem a Pázmányt, nem igazán tudtam még, hogy mit tudnék a PR diplomámmal kezdeni. Nem voltam az a típusú személy, akit egy helyhez le lehetett volna kötni és aki irodában tudott dolgozni. Vonzott már akkor is az utazás, új helyek és új kultúrák megismerése, a világ csodáinak felfedezése, és az alkotás öröme. De 23 éves fejjel és tapasztalatok hiányában, nem tudtam pontosan mi lehetne az a szakma, ami mindezt ötvözni tudná. Az egyetem után kikerültem Angliába MA előkészítőre, de még ekkor sem igazán tudtam, mi legyen a következő lépés – így olyan iskolákat jelöltem meg, amelyek számomra kézzelfogható szakmák (marketing, PR) elsajátítását kínálták.

Nem tudom, vajon hány emberrel történik meg, hogy egy hirtelen jött, viharos szerelem megváltoztatta volna a döntését, majd ezzel együtt az egész életét és sorsát, de én ezt elmondhatom magamról. Az egyetemi évkezdés előtt 1 hónappal – amíg vártam a felvételi visszaigazolásokat, hogy hova vettek fel –, megismerkedtem egy fiúval, akit első látásra megkedveltem, majd ez az érzés a későbbiekben rajongássá nőtte ki magát. Fiatal voltam és elvakított a szerelem: így egyértelmű volt, hogy mindenképpen ott szerettem volna én is tanulni, ahol ő. Az utolsó pillanatban tehát megpályáztam a Bournemouth-i Egyetemet, ahová őt már felvették. Az iskolakezdés előtt 1 héttel hozzám is megérkezett az értesítés, hogy felvételt nyertem. Azonban, mint minden romantikus filmben, itt is volt egy csavar a történetben: a fiúval sajnálatos módon elváltak az útjaink, mielőtt elköltöztem volna Bournemouth-ba, így egy idegen városban, teljesen egyedül kezdtem neki az egyetemi évnek. Az első bemutatkozó órán realizálódott bennem, hogy valójában a filmművészeti karra jelentkeztem, forgatókönyv és szabadírás szakra. Itt kezdődött és indult el később a pályafutásom filmesként és most már íróként.

A kommunikáció szakot a Pázmányon végezte. Emlékszik, hogy miért éppen ezt az egyetemet választotta? Milyen jövőképpel vágott bele a tanulmányaiba?

Azt hiszem, így visszatekintve, az életem sok esetben a véletlenek egybeesése, vagy éppen a sors kezének  irányítása alatt állt. Hogy miért pont a Pázmány? Őszintén szólva, a jelentkezésem előtt szóba sem jött, hogy én kommunikáció szakon tanuljak tovább, igazából a divattervezést szerettem volna elsajátítani. A Firenzei Iparművészeti Egyetemre nagy eséllyel pályáztam, már meg is voltak a beadandó rajzportfólióim – azonban családi okok miatt, le kellett mondanom a külföldi tanulmányaimról és ezzel együtt, a divattervezésről szőtt álmaimról. A felvételi jelentkezés előtt 2 héttel kellett elkezdenem egyetemeket és szakokat böngésznem, hogy legalább ne maradjon ki egy évem, míg kitalálom, pontosan mit is szeretnék a jövőmmel kezdeni. A legjobb barátnőm csak kommunikációs szakokat jelölt meg, így az ő hatására adtam egy esélyt ennek az iránynak.

Az összes egyetem közül, nekem a Pázmány volt az, amely megérintette a lelkemet: a festői táj, a csodás környezet és az egyetem szellemisége. Az sem zavart, hogy a piliscsabai campusra minden nap 1 órát kellett utaznom. A hely maga jóval többet adott, mint egy fővárosi egyetem. Itt, a természetben, az embernek nem csak tanulni volt kedve, hanem megváltani a világot is egyben.

A hallgatói időszakából milyen emlékezetes élményekre gondol vissza szívesen?

A gólyatábor és a gólyabál az, amire mindig mosolyogva gondolok vissza. A gólyatáborban ismertem meg a csoporttársaimat, és köztük azokat is, akik még a mai napig elengedhetetlen részei az életemnek. A gólyabál pedig számomra nem csupán egy sima bált jelentett, hanem egy nagy családi-baráti összejövetelt, ahol az ember feszengés nélkül, tényleg jól érezhette magát. Kedves emlék a reggeli vonatozás is: a zsúfolt kocsikban mindig találkoztam olyannal, akit ismertem, így az utazási idő is gyorsan elrepült. Felejthetetlenek még a közös ebédelések a menzán, vagy épp fent a dombon. Természetesen, aki Piliscsabán tanult, annak az életéből nem maradhatott ki a közös Jenőzés sem. Az az igazság, hogy annyi szép emlékem van a piliscsabai időszakról, hogy egy cikk nem is lenne elég a nosztalgiázáshoz.

Volt olyan tanára, aki igazán komoly hatással volt Önre? Kik motiválták a leginkább?

Nagyon sok olyan tanárom volt, aki inspirált, ösztönzött, és rávezetett, hogy néha az egyértelmű választás, nem mindig a legegyszerűbb, és meg kell látni a dolgok mögötti jelentéseket. Nemesi Attila László tanár urat azonban mindenképp szeretném kiemelni: a szimbolizmusról tartott szemináriuma keretén belül lehetőséget kínált és ösztönzött arra, hogy olyan tanulmányi esszét írjak, amelyet később az Országos Szemiotikai Konferencián elő is adhattam, majd az egyesület gyűjteményes könyvében is megjelenhetett. Ez volt az első, hivatalosan könyv formájában publikált írásom. Szavakkal leírhatatlan érzés volt, amikor a kezembe vehettem a kötetet. Az első írásom, amely talán fennmarad majd az utókornak.

Két regénye is megjelent a közelmúltban. Hogyan született meg a történet ötlete? Tervez-e újabb köteteket, esetleg egy teljesen új regényfolyamot?

A Varázsecset és az elvarázsolt festmények az MA diplomamunkám volt, egy teljes estét betöltő filmes forgatókönyv. Azok, akik ismernek, tudják, hogy kis korom óta rajzolok és festek hobbi szinten. Ez még komolyabbá vált, amikor az iparművészetire készültem, de azóta is nagyon fontos részét képezi az életemnek, hiszen nagyon szeretem a festményeket. A tervezési részben talán az volt a legnehezebb, hogy pontosan kitaláljam, milyen műfajban szeretnék írni, kik a célközönség és a legfontosabb, hogy a történet mi köré épüljön fel. A kutatómunkám során, valahogy felém sodorta az internet Székely Bertalan Egri nők című festményét, és hirtelen magával ragadott a képzelőerőm.

Egy egész történetsort láttam a szemem előtt lepörögni és akkor tudtam, hogy a forgatókönyvnek valamilyen módon a festményekről kellene szólnia. Természetesen az is hozzásegített, hogy ismertem az Egri csillagokat, de bárki, aki ránéz erre a mozgalmas képre – ehhez nem szükséges tudnia a történelmi hátteret –, biztosra veszem, hogy látja maga előtt a csatajelenetet és tovább tudja szőni a mesét a saját elképzelése szerint. Tehát a könyveim valamilyen szinten engem tükröznek. Benne van az életem, benne van a hobbim és benne vannak az érzéseim is. A Varázsecset főcímet viszem tovább a jövőben is, még akkor is, ha egy új formátumú, vagy stílusú könyvet írok. Annyi lehetőség van ebben a világban, amit még nem aknáztam ki teljesen. Ha már szóba került, igen, készülőben van egy újabb könyv, amely a Varázsecset családjához tartozik: a történet és a karakterek megegyeznek a második kisregényemmel, de a stílus és felépítés egészen más lesz. Olyan ötleteket ötvöztem ebben az új kötetben, amelyek segítségével a könyvpiacon mondhatni hiánypótló termék készül. Nem csupán szórakoztatni fogja az olvasót a történet, de egyúttal arra invitálja, hogy ő maga is részt is vegyen benne. Természetesen, itt nem a Jumanjit kell itt elképzelni, de tulajdonképpen ugyanúgy szórakoztatni és tanítani fogja azt, aki részt vesz a kalandban.

Mi jelenti a legnagyobb örömet a munkájában?

A változatosság. A filmes szakmában, minden alkalommal új emberekkel kerülök össze, új helyszíneket ismerhetek meg, és ha úgy hozza a projekt, akár egy külföldi utazással még világot is láthatok. Ezek az élmények gazdagítják a világlátásomat, és ezáltal az írásaimat is. Egy írónak sokszor nehéz elképzelni egy olyan tájat vagy helyzetet, ahol sohasem volt, amelyben sohasem lehetett része, de az átélt élmények és tapasztalatok fejlesztik a képzelőerőt. Emellett képessé teszik arra, hogy úgy írjon, mintha ott lett volna, mintha ez az ő története lett volna.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak, akik kommunikációs, filmes vagy írói pályára készülnek?

Azt üzenem nekik, hogy bízzanak a megérzéseikben és önmagukban. Legyenek mindig nyitottak, és ha úgy érzik, hogy a helyzet reménytelen, vagy ha éppen egy olyan eseménysorozat közepébe csöppennek, amelynek egyáltalán nem látják az értelmét, akkor is adjanak egy esélyt és várják ki türelemmel a következő lépést. Néha a képtelen dolgok vezetik az embert oda, ahol lennie kell, és ahol mindig is lennie kellett volna. Ahogy nekünk embereknek, megadatott a választási lehetőség, úgy az életutunk is döntéseink sorozatából épül fel. Néha mellékutcákba tévedünk, néha zsákutcákba, olykor pedig a leghosszabb kerülőt tesszük meg, de ha bízol abban, hogy a sors minden egyes választott úttal mutatni vagy tanítani akar valamire, akkor bízhatsz abban is, hogy vissza fog terelni a fő ösvényre – már tapasztalatokkal és tudással gyarapodva. Ezekre pedig szükséged is lesz, hogy végig tudd vinni a kalandokkal teli életed történetét.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotók: Kitty Bich Thuy Ta