Kun Miklós szociológia és kommunikáció szakon végzett a Pázmányon. Sokáig kérdőre vonta, hogy a reklámok hatására az emberek bármit is csinálnának, amit anélkül nem tettek volna meg. A reklámok mérőszámairól első és azóta egyetlen munkakehelyén hallott. Az egyetemen szerzett tudás tette lehetővé, hogy a médiapiac egyik legerősebb kutatócsapatát vezethesse. Közel másfél évtizede dolgozik a MediaCom Ügynökségnél, ahol kutatási asszisztensből lett egyre magasabb beosztású vezető, jelenleg pedig a cég stratégiai igazgatója.

Mindig is érdekelte a média, a reklám világa?

Épp ellenkezőleg! A 2000-es évek elején fiatal egyetemistaként kifejezetten kérdőre vontam azt az elméletet, amely szerint a reklámok hatására emberek „csinálnak valamit”, amit anélkül nem vagy nem akkor tettek volna. Ha mégis, akkor manipuláció áldozatai. Meg voltam arról győződve, hogy ebben az értelemben nincs marketing. Ugyanakkor látni kell, hogy akkor a kommunikáció szakon a Sajtótörténet és a „Személyes csend műfajai” jellegű, inkább irodalmi, esztétikai irányokat boncoló szemináriumok voltak irányadók a később bejövő politikai kommunikáció mellett. Az előbbiekről már akkor is tudtam, hogy valahol fontosak, de arányuk a tananyagban számomra nagyon magas volt. A reklámok mérőszámairól csak első, és azóta egyetlen munkahelyemen hallottam közvetlenül a diplomavédés után. 

Szociológia és kommunikáció szakon végzett a Pázmányon. Emlékszik, hogy miért ezekre a szakokra és miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább?

Nem volt túl sok ötletem 1998-ban arról, hogy mit akarok dolgozni és ahhoz mit kellene tanulni. A kommunikáció szakok „árfolyama” felívelőben volt. Jó befektetésnek tűnt. A Pázmány neve jól csengett számomra annak szellemi tere és persze Piliscsaba egzotikus távolsága miatt. Ezért jelentkeztem ide, de hamar ráébredtem, hogy frusztrál a kommunikáció-történelem párosítás. A kommunikációban nagyon bíztam, de hamar rá kellett jöjjek, hogy vagy TV, rádió, sajtó irányba megyek el, ami nem vonzott, vagy a politikai marketingben van jövőm. Ami azt illeti, lett is volna, de szerencsére nem voltam akkor még alkalmas a kiállásra, konfrontációra. Csak a tartalomelemzést, a hátterét élveztem, amihez viszont még elég csekély tudásom volt. Bár a latint – a többséggel ellentétben – szerettem, a történelem szakon az imádott ókor után a számomra rendkívül megpróbáló középkor következett. Teljes apátiába kerültem, mert semmiben sem éreztem flow-t. Ekkor jött kapóra a „Bevezetés a szociológiába” kötelező tantárgy, amely elemi erővel hatott rám: emberek viselkedésének megértése valós időben? Adatokkal alátámasztva? Miért nem tudtam erről korábban? Szerencsére nem számított, hogy a matek érettségi 4-esem a számtani tanulmányaim legjobb eredménye volt. Átigazoltam. Jól tettem.

Milyennek látja a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszébe jut az egyetemmel kapcsolatosan?

Maróth Miklós professzor úr és Légár Piroska néni. A tudomány és az érték. A szellem és a színpad. Az egyéniség és a közösség, vezetés vs. gondoskodás, Mars vs. Vénusz…? stb. A többi dolog és ember a közöttük kifeszíthető tengelyen helyezhető el számomra. Ezt a skálát metszi keresztbe a kapcsolatom kialakulása feleségemmel. Ott ismertük meg egymást.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

Emlékszem egy tanárra, akinek a nevét akkor sem mondanám el, ha emlékeznék rá. Már szociológia szakos voltam, egy módszertani órát tartott. Senki sem értett semmit, de ez nem a mi hibánk volt. Ám valahogy vonzott az, amit nem értettem. Néhány kérdésére intuitíve jó választ adtam. Tetszett az élmény. Aztán jelentkeztem az egyik szemináriumára: az Excel használata, vagy valami ilyesmi. Többször volt, hogy csak egyedül ültem ott vele a gépteremben. Gubbasztottunk az egyik ósdi gépnél és magyarázott, függvényeket mutatott… Ekkor megállt és mint egyetlen hűséges tanítványának kinyilatkoztatott: „na, figyeljen ide! – és ujjával számolni kezdett – Egy: tíz ujjas gépírás! Kettő: angol! Három: statisztika! A többi kutyaszar!” Nem mertem rákérdezni, hogy a „többi” alatt mit ért pontosan, de úgy sejtettem, hogy a szociológia-elméletre gondolt. Sosem tudjuk meg. Hogy igaza volt-e? A felszínen igen. De mint oly sokszor a saját bőrömön is tapasztaltam, Kurt Lewin mondásával értek egyet: nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet. Csak egy jól általánosítható elmélet birtokában fogalmazhatunk meg jó kérdéseket. Hiába a gépírás, a módszertan és a nemzetközi háttér, ha a rossz kérdésre adunk velük eladható választ. Aki álproblémákra keresi a választ, tökéletesen értelmetlen dolgokat művel, amiben brutálisan ki lehet égni. Ennek egyetlen jelét sem érzem magamon.  

A történet azonban itt nem ér véget, mert ha csak ennyi lett volna, akkor ma talán nincs interjú sem. Ugyanis szűk szavú „mentorom” után jött egy köpcös, vidám alak, Bozsonyi Károly. Az első statisztika órája után erős flow-ba kerültem. Zsongott bennem a téma, utána olvastam, könyveket vettem, elmélyültem. Hétről hétre állt össze bennem az anyag és a tudás. Azt az iszonytató űrt, hogy ha végzek, nem lesz szakma a kezemben sikerült fél év alatt betömni és a maradék három évben akkora dombot rakni, amiről már messzebb láttam, mint valaha gondoltam, hogy képes leszek. A szakdolgozat után is életre szóló mentorommá vált, irányt mutatott az elhelyezkedésben. Ott dolgozom ma is, amit ő ajánlott, és a Károli általa vezetett társadalomtudományi tanszékén vagyok óraadó. Egy emlék még ide kívánkozik. Módszertani szemináriumi beszámolóra készültünk. Lehetett e-mailen kérdezni. Sok kérdésem volt, de nem megválaszolandó, hanem eldöntendő formában írtam meg. Nem válaszolt. Bementem a tanszékre az óra előtt, mire ő elkérte az indexemet és bevágott egy ötöst. Néztem… Azt mondta, hogy a jó kérdések sokszor többet érnek, mint a jó válaszok. Ennyit Lewinről…

A harmadik élmény Maróth dékán úrhoz fűzhető. Arab vagy görög filozófiát hallgattunk nála. Tudtuk, hogy a tanított klasszikusokat minden évben újra olvassa – eredeti nyelven. (Ezek zöme halott nyelv!) Valami olyasmit mondott, hogy bármit is csinálunk, ők it átdrótozzák az agyunkat, amiről meglátjuk majd, hogy hasznunkra válik. Így lett.

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kiépült kapcsolatháló máig segítségére tud lenni a karrierjében?

Egyértelműen a statisztikai ismeretanyagból rakott dombtetőről rugaszkodtam el. Voltak „srácok” a speckollról, akik még feljebb és tovább jutottak mindezzel. Akár akadémiai szintig. Az én életem úgy alakult, részben családi ügyek miatt, hogy a phd-ra nem volt energiám, de a marketingkommunikáció területén az idősoranalízis, a klaszterezés, a regressziók és a faktoranalízis négyszögében elegendő munícióm volt ahhoz, hogy a médiapiac egyik legerősebb kutatócsapatát vezethessem úgy, hogy az alkalmazott társadalomtudományi módszerek üzleti döntések meghozatalában segítik ügyfeleinket (és bennünket pedig rendkívül szórakoztatnak).

Közel másfél évtizede dolgozik az első és mindmáig egyetlen munkakehelyén, a MediaCom Ügynökségnél, ahol kutatási asszisztensből lett egyre magasabb beosztású vezető, jelenleg a cég stratégiai igazgatója. Mesélne kicsit az útjáról?

Mindig a világ változott körülöttem. Úgy mentem oda, hogy lehúzok itt egy-két évet, aztán keresek egy „rendes” kutató céget. De annyi érdekes dologgal találkoztam, annyiszor láthattam, hogy a tömegek mire és hogyan reagálnak, hogy maradtam. Rájöttem, hogy nem a számok érdekelnek, hanem a miértek. Amikor elértem egy szintet, akkor az akkori kutatás-vezető más területre ment. Mehettem feljebb. Amikor egy magasabb szinten már sok tapasztalattal még mindig a kutatás felett exponáltam, jött egy új CEO. Ő tett meg stratégiai vezetővé 10 év tapasztalattal. Együtt kezdtünk el egy szakmai építkezést. Több komoly ambícióval rendelkező szakembert hozott a céghez és így egy olyan vezetői gárda jött létre, akikkel a piac 8. helyéről az elsők közé jutottunk. 30 főből közel 100-an lettünk. 

A MediaCom Ügynökség miben más a piac többi szereplőjétől? Miben rejlik a különlegessége?

Van egy nagyon rég óta használt szlogen a Mediacomnál: People first, better results. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt mindig éreztem. De az biztos, hogy többször, mint nem. A megbecsülés, az emberszámba vétel sokat ér. Velem soha senki nem kiabált vagy állított olyan feladat elé az elmúlt közel 17 évben, amibe belebukhattam volna. A board egy kemény csapat, komoly játékosok, vannak vitáink, de ebben a tisztelet is ott van. E csapat része lenni többször felemelő, mint nem. Mindemellett a Mediacom nemzetközi hálózata az egyik legerősebb. Számos nagy piacon, például UK, lengyel, német, stb, mi vagyunk messze a legnagyobbak. Olyan tudás áramlik ezekről a helyekről, amit másol nagyon nehezen kapna meg az ember. Valamint többször úgy éreztem, hogy ezek a nemzetközi vezetők úriemberek és úrinők. Amolyan gyomorforgató, hatalmával visszaélő karaktert egyet sem láttam.

Munkájában mi okozza a legnagyobb örömöt?

Az, hogy játszhatok és mesélhetek. Persze csak 30-40%-ban, de ez bőven elég. Dilemmák, módszerek, stratégiák, benyomások, elméletek, hipotézisek, mémek, nemzetközi áramlatok, sztorik, divatok, mítoszok, intuíciók, taktikák, rendszerek, adatok, technológiák sokasága vesz körül minket. Játék-élményt érzek abban, ahogy mindezeket szétszedjük, összerakjuk és a valóság eddig láthatatlan rétegeit mutatjuk meg az ügyfeleknek, akik rengeteget költenek hirdetésekre azok megtérülése reményében. Szeretem, hogy olyan embereket befolyásolhatok, akik milliókat befolyásolnak reklámaikon keresztül. Felelősséget érzek az iránt, hogy az a marketing-mechanon, amely megállíthatatlanul üzemel, a lehető legetikusabban vagy legzöldebben tegye ezt. Nem is csoda, hogy érdeklődésem a márkázás, a branding irányába fordult és jó pár éve ilyen irányú projekteken keresztül tudok a saját „purpose”-ömnek élni: mesés célt adni a profitnak. Ez kb. azt jelenti, hogy ha egy mai marketinges ügyfelünk majd az unokájának mesél a társadalmilag leghasznosabb és közben ROI-pozitív projektjeiről, amelyekben a legtöbb „jót” tette, akkor eszébe jussak.

2013-2016 között marketingkutatás témában egyetemi óraadó volt. Manapság mennyire népszerű ez a terület a fiatalok körében?

Két éve újra tanítok. De a választ nem tudom, mert általában kötelező a kurzus, amit tartok. Ugyanakkor mindig kérek visszajelzést és nagyon jó látni, hogy akár marketingkutatás, akár story-telling az óra, azok is hálásak, akik csak elégségest kaptak.

Meglátása szerint mi szükséges ahhoz, hogy ebben a szakmában sikeres tudjon lenni az ember?

Több jó döntést kell hozni, mint rosszat. De ez máshol is így van. Nincs egyetlen recept. Mindenki másban jó. De idézzük meg a fentebb említett tengelyt: nekem az alaptudásom mellett a színpadi jelenlét ad felhajtó-erőt. Nem csak prezentálni akarok, de fontosnak tartom, hogy amit mondok, az ne csak érvényes, hanem „élményes” is legyen.

Elfoglaltságai mellett hogyan kapcsolódik ki, mi jelenti a legnagyobb töltődést az Ön számára?

A pandémia sok változást hozott. Újra horgászom. Holnap is 5-kor kelek, irány a Dunapart, legyen akár 4 fok, esőben. 9:30 körül már otthon vagyok és indulhat a munka a home office-ból. El sem tudtam volna képzelni korábban ilyesmit. Aztán van egy zenekarom, a Business Silence. Funk-rock – így kategorizálnám. Kész az első kislemezünk is hat saját számmal, amelyeket én írtam. Nagyon várjuk a nyitást, hogy színpadra álljunk. 2009-ben a Mediacomnál kezdtük, aztán sok tagcsere, szétesés után 2018-tól működik a jelenlegi formáció. Mindemellett pedig a családom az erőforrás. A gyerekek elég nagyok már. A fiam 15, a lányom 8. Szeretem látni, ahogy rácsodálkoznak a világra, magukra, örülök, ha érvényeset mondhatok nekik vagy csak együtt röhögünk valamin.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Szeretném, ha minél többen felismernék, hogy nincs B bolygó. Ez az egy van. Ami ennek a gondolatnak a szolgálatába állítható, az jöhet.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Egyszer utazzanak ki Piliscsabára.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Kun Miklós