Laskai-Varga Botond számára a valódi örömöt a köz szolgálata jelenti a munkája során. Célja, hogy közvetlen vagy közvetett módon jobbá tegye az emberek életét a jog eszközeivel. Ha pedig éppen nem az állampolgárokat segíti, akkor könyvet ír a magyar történelem legviharosabb időszakairól, ezzel példát állítva az olvasók elé. Első könyvének apropóján beszélgettünk vele az egyetemi életről és az emberi sorsokat meghatározó idők üzenetéről.

Mikor kezdte el érdekelni a jogtudomány?

Gimnázium harmadik évében döntöttem el, hogy a jogra fogok jelentkezni, mivel egy olyan diplomát akartam, amely kiállja az idő próbáját és mindig hasznos, értékes tudást fog adni. Azt gondolom, nem tévedtem, a jogi diploma még mindig tartja a versenyt más – felkapott – szakokkal.

Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra felvételizett? Mi motiválta leginkább, beigazolódtak az elvárásai az itt töltött évek alatt?

A 2000-es évek elején jelentkeztem a Pázmányra, ami akkoriban az egyik legdinamikusabban fejlődő egyetem és kar volt. Tetszett, hogy nem a hagyományos felvételi rendszert alkalmazták. Például volt szóbeli, ami akkoriban már nem volt jellemző más egyetemeken, így nem csupán a vitt pontok vagy az írásbeli eredménye számított, hanem a felvételiző személyiségével is sokat tudott tenni – vagy éppen rontani – a helyzetén.

Mely jogi terület áll Önhöz a legközelebb és milyen okból?

Bár a diplomamunkámat jogtörténetből írtam, leginkább a büntető jog és a kriminológia állt a legközelebb hozzám. Mindig is érdekelt az emberi lélektan, hogy a társadalom egyes elemei miért nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. Miért nem fogadják el a társadalmi normákat, aminek be nem tartása – más egyéb tényezők mellett – anarchiához vezet. Eredetileg ebbe az irányba akartam elindulni, de végül másfelé vezetett az utam.

Jelenlegi munkahelyén, Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, mi jelenti a legnagyobb kihívást és mi okozza a legnagyobb örömet?

A legnagyobb kihívást az jelenti számomra, hogy minőségi munkát adja ki a kezemből. Kevés megalázóbb dolog van annál ugyanis, ha az ember munkáját nem megfelelően értékelik, ami néha még akkor is megesik, ha minden tőle telhetőt megtett. Az ilyen igazságtalan helyzeteken is felül kell emelkedni, de ami rajtunk múlik, azt tegyük meg lelkiismeretesen, a többit majd az élet megoldja. A legnagyobb örömet pedig a köz szolgálata jelenti, ami talán kissé elcsépelt kijelentés, de számomra jelentőséggel bír. Mindent egybe véve jó érzés, ha tudom, hogy a munkámmal közvetve, közvetlenül emberek ezreinek életére lehetek – remélhetőleg – pozitív hatással.

Nemrég jelent meg a regénye, amely a második világháborús Budapestet mutatja be az olvasóknak. Hogyan fogalmazódott meg Önben a könyv ötlete?

Én magam is egyetemista voltam, mikor először olvastam Budapest ostromáról és az Egyetemi Rohamzászlóaljról, ami nagyon megérintett, mivel teljes mértékben azonosulni tudtam azokkal a fiatalokkal. Képzeljük el a helyzetet, hogy gondtalanul éljük a mindennapjainkat azzal a tudattal, hogy bár zajlik körülöttünk a háború, de ez ránk nem vonatkozik, mert az egyetemisták mentességet élveztek a hadkötelezettség alól. Majd hirtelen bekövetkezik a nyilasok rémuralma, az ellenség, a rettegett szovjet hadsereg már a város határában van, így a háború már nem csupán egy főcím az újságban, hanem véres valóság. Szálasiék máról holnapra megszüntetik az egyetemisták mentességét, addigi békés életünk megszakad és beszippant a háború vihara. Ráadásul szó szerint a városunkat, otthonunkat, szeretteinket kell védeni a körbezárt Budapesten.

Miért ezt a történelmi időszakot választotta? Mi motiválta írás közben?

Nagyon izgalmasnak tartottam, és tartom ma is ezt a történelmi és élethelyzetet. Nem beszélve arról, hogy jómagam is a fővárosban születtem, ami külön motiváció volt számomra az írást illetően, mivel a kelet Párizsának hívott gyönyörű Budapest gyakorlatilag elpusztult a harcokban. Ennek ellenére a főváros ostromáról méltatlanul nem készült még nagyjátékfilm, és szépirodalmi művek sem igazán, miközben az európai hadszíntér egyik legvéresebb és leghosszabb csatája zajlott itt. Összességében tehát ezek a dolgok motiváltak a könyv megírásakor. Emléket akartam állítani egy elfeledett ifjúságnak, akiket nagyon megnyomorított a háború, de tisztességgel és bátran tették a kötelességüket.

Ön szerint mit üzennének a regényében szereplő fiatalok a mai kor feltörekvő nemzedékének?

Nehéz erre tömör és frappáns választ adni, mert nagyon más kor volt, ezért óvatosan kell bánni az egyes korszakok és nemzedékek összehasonlításával. Éppen ezért alapvetően az olvasóra bíznám, hogy mit jelent számára a történet. Mégis, ha mondanom kéne röviden pár gondolatot, hogy számomra mit üzennek az akkori fiatalok az a következő lenne:

Egy vészterhes időszakban bölcsen mérték fel a helyzetet, hogy mit kell tenni, miközben törekedtek arra, hogy távol tartsák magukat a politikától és a saját útjukat járják. Majd mikor kelepcébe kerültek és nem volt visszaút a háborúból, bátran és becsülettel helyt álltak. De ekkor sem ideológiai okok vezérelték őket, hanem a túlélés és az összetartozás ereje.

És Ön mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Elég tág a kérdés, ezért csak nagy általánosságban tudnék erre válaszolni. Őrizzék meg a világot megváltó érzületüket, de ezt kellő bölcsességgel tegyék. Ne csak feketén és fehéren lássák a világot. Nem utolsó sorban pedig mindig járják a saját útjukat, és ne hagyják magukat befolyásolni.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Mindenekelőtt szeretném, ha minél több fiatalhoz eljutna a könyvem és, ami a legfontosabb, hogy örömüket leljék benne. Továbbá szeretnék még legalább egy könyvet írni hasonló témában, aminek épp a kutatási fázisában vagyok.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Laskai-Varga Botond