Lőw Gergely atyának először nem tetszett az a gondolat, hogy pap legyen, aztán rádöbbent, hogy ez adna értelmet az életének. Főpásztora a Központi Papnevelő Intézetbe helyezte át, így került a Pázmányra. Szemléletet, és széles világlátást kapott és kap a Hittudományi Karon végzett tanulmányai során. Papi szolgálatát a Szent István Bazilikában kezdte meg káplánként. Az itteni plébánia légköre izgalmas és kihívásokkal teli számára, sokszínű tevékenységbe állhatott bele.

Mikor érezte először Isten hívását? Hogyan emlékszik vissza erre a találkozásra?

Azt hiszem egészen egyszerűen, hétköznapi módon szólt hozzám a Jóisten. Tizedikes koromban hallottam meg először ezt a hívást, és ez az élményem a ministráláshoz kapcsolódik. Egyik mise alkalmával felálltunk sorba felolvasni a könyörgéseket, és épp rám jutott az, amelyik azt kéri, hogy legyen minél több papi hivatás. Valahogy ez akkor egészen szíven ütött. Teljesen az volt az élményem, hogy ez most nekem szól, és lehet, hogy pap leszek.

Honnan tudta, hogy pontosan milyen úton is induljon el? Minek a hatására döntött a papi hivatás mellett?

Bevallom, először nem tetszett a gondolat. Aztán szép lassan – 4 évet gondolkodtam rajta – rádöbbentem, hogy ez adna értelmet az életemnek. Sokszor megkísért a középszerűség érzése, hogy elég ezt így, meg mit fognak gondolni mások? Amikor ki tudtam mondani, hogy pap akarok lenni, ez egy határozott döntésem volt amellett, hogy ebből én ki szeretnék törni. Azt a sajátos és egyedi utat akarom bejárni, amire az én Mesterem meghívott.

Mi az, ami személy szerint Önt a hivatásában vonzza, ami örömöt ad?

Látni, ahogy Isten működik az emberek életében. Szeretek mély dolgokról beszélgetni másokkal, megismerni igazán a történetüket, a problémáikat, vagy éppen az örömeiket. Szeretem az igazi történeteket, amikben valahogy az igazi életet ismeri fel az ember. És szeretem mások ünnepét szolgálni, ráadásul úgy, hogy amit adok, az nem is az enyém, hanem én is úgy kaptam. Vasárnap rendszerint elfárad az ember, de ez legtöbbször egy jóleső fáradtság. Felemelő érzés.

Van-e esetleg olyan valaki, aki példa az Ön számára, és ha igen, miben?

Almásy Tamás atya nagy hatással van rám. Az ő személyében egy olyan papot ismertem meg, aki teljesen Istenre bízza magát, de ugyanakkor tud a földön is járni. Matek-fizika szakos gimnáziumi tanár volt eredetileg. Aztán amikor egy osztálykirándulás során az álló vonat lépcsőjén megcsúszott, leesett és eltörte a nyakát, teljesen lebénult. A kórházi ágyon fekve hallotta meg Isten hívását. Azt mondta: „Ha felgyógyulok, pap leszek”. Amikor kómában feküdt, az orvos ezt közölte az édesanyjával: „Örüljön, ha a fia beszélni megtanul”. Ő pedig erre egyszerűen annyit gondolt magában: „Hm, innen indulunk”. Az ő lendülete, és közvetlensége megragadott, jó barátok lettünk. Azóta is ő a lelkivezetőm. Sokat kell még fejlődnöm, de nagyon örülnék, ha olyan hitem lenne, mint Tamás atyának.

2020-ban Esztergomban szentelték pappá. Milyen érzéssel emlékszik vissza rá?

Arra emlékszem, hogy borzasztóan izgultam – mint egy elképesztő nehéz vizsga előtt. „Most tényleg pappá szentelnek? Erre én nem vagyok alkalmas”. De amikor kimondtuk az ígéreteket, onnantól kezdve egy nagyon mély nyugodtság szállt meg. „Igen, én ezt akarom csinálni, imádkozni az emberekért, követni Krisztust, közvetíteni az ő kegyelmét. Nem alkalmas vagyok, hanem meghívott, és az ő segítségével egyre alkalmasabbá válhatok”.

Milyen papi jelmondattal indult el a szolgálata útján, miért pont ezt választotta?

„Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik” (Mk 1,11). Sokszor megbénít az a képzet, hogy bizonyítanom kell, hogy teljesítenem kell. Ebben a mondatban az fogott meg, hogy Istennek nem kell bizonyítanom, ő nem a teljesítményemre kíváncsi. Én vagyok fontos neki így, ahogy vagyok. Nem azért kell jónak lennem, hogy szeressen, hanem azért lehetek jó, mert szeret. A keresztségben nekem is mondja, amit a Fiának mond: te vagy az én szeretett fiam, az én szemem fénye, benned gyönyörködöm.

A Pázmány Hittudományi Karán végzett és jelenleg doktorandusz hallgató. Milyen út vezetett a Pázmányra? Mi motiválta leginkább, beigazolódtak az elképzelései az itt töltött évek alatt?

Be kell valljam, hogy a főpásztorom helyezett át a Központi Papnevelő Intézetbe, így kerültem a Pázmányra. De nagyon örülök, hogy így történt. Azt hiszem, hogy főleg szemléletet, és egy széles világlátást kaptam és kapok az itt végzett tanulmányaim során. Azt hiszem, hogy különösen értékes biblikus és dogmatikai ismeretekkel gazdagodtam, ezek pedig valóban rendkívül meghatározók mind a teológiában, mind a lelkipásztori életben.

Milyennek látja a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszébe jut az egyetemmel kapcsolatosan?

Van követelmény, az biztos, de azt gondolom, hogy emberi módon van számonkérve. Számomra sokat jelent a családias légkör, és ezt tapasztaltam meg a Hittudományi Karon, ami nagyon motivált a tanulmányaim során. A tanárokkal nem távolságtartó, hanem közvetlen a kapcsolat. Sokat jelentettek nekem az Úrangyala imádságok délben. Valamint a beszélgetések diáktársakkal, oktatókkal – sokszor nagyon előrevivő eszmecserék voltak. Illetve a remekül felszerelt könyvtár, és a sok konferencia mind-mind igazi lehetőségek a fejlődésre.

Melyik tanárt, órát vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami hatással volt Önre?

Többeket is kiemelhetnék, de leginkább Puskás Attila professzor atya órái tettek rám nagy hatást. Megszerettette velem a dogmatikát. Amikor őt hallgatja az ember, mindig kedvet kap a tanuláshoz, az intellektuális tevékenységhez. Mozogjanak azok az agykerekek, a hit nem csak jó érzések gyűjteménye, értelmes rendszere van, és bár meghaladja az értelmünket, egyre jobban megismerhetjük, és egyre több összefüggést fedezhetünk fel.

Gyakorlati félévét melyik plébánián töltötte? Hol kezdte meg a szolgálatát? Milyen feladatok várnak Önre, milyen célkitűzései vannak?

Pestszentlőrincen, a Mária Szeplőtelen Szíve Főplébánián töltöttem a szakmai gyakorlatomat. A vírus miatt fél év helyett egy egész évet töltöttem itt diakónusként. Nagyon hálás vagyok ezért, mert rengeteg tapasztalatra tettem szert, sok benyomás ért. Egyik legnagyobb élményem, hogy szinte rögtön a gyakorlat elején belecsöppentem egy ifjúsági fesztivál, a Délfeszt szervezésébe, amelyet a plébánia fiataljai rendeztek, elképesztő volt látni ekkora megmozdulást, hálás vagyok, hogy a részese lehettem.

Papi szolgálatomat a Szent István Bazilikában kezdtem meg káplánként. Nagyon izgalmas és kihívásokkal teli számomra a plébánia légköre. Igen sokszínű tevékenységbe állhattam bele. Az esküvőktől és jegyeskurzusoktól kezdve a számos keresztelőn, miséken és gyóntatásokon keresztül a temetésekig és beteglátogatásokig. Nem beszélve az iskolai hitoktatásról, illetve a plébániai gyermek, és ifjúsági hittanról. Ez utóbbi különösen nagy öröm számomra, inspiráló és felemelő a fiatalokkal mély kérdéseket bontogatni, és együtt jobban megismerni az Egyház tanítását.

Emellett regnumi csoportját folyamatosan vezeti, lelkinapot, tábort, imasátrat szervez. Elfoglaltságaihoz mi ad erőt, miből táplálkozik? Volt-e olyan istenélménye, amire időnként visszagondol, ami megerősíti a nehéz napokon?

Azért a regnumi csoportomat nem én vezetem. De tartom a kapcsolatot azzal a regnumi néppel, akikkel együtt nőttem fel, és akikkel a Bosnyák téri plébánia miatt is sok szál összekapcsol. A legtöbb erőt, azt gondolom, a szentségimádásból, a szentírással való elmélkedésből és a rózsafüzérből merítem. Lehet, hogy sablonszövegnek hangzik, de imádság nélkül tényleg nem megy. Ha kimarad az ima, a dolgoknak elkezd eltűnni az értelme. Mintha a troli áramszedő nélkül akarna lendületből továbbmenni. Egy idő után lemerül. Amikor úgy érzem, hogy teljesen összecsapnak a fejem felett a hullámok általában (előbb vagy utóbb) eltalálok a kápolnába, és ott egy idő után megnyugszom. Jelen lenni az én Istenemmel, aki szeret és elfogad így, ahogy vagyok, most is ebben a jelen pillanatban is. Ez ad erőt, ez tölt fel igazán. Milyen érdekes, hogy akárhányszor tapasztaltam is meg, erre újra meg újra rá kell döbbennem.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Szeretnék sokat hallgatni, figyelni és tanulni. Szeretnék ledoktorálni, mert azt látom, hogy rengeteg kérdés van az emberekben (és bennem is), és mindig lehet még mélyebb válaszokat keresni. Összetett rendszere van a hitnek, de egyre jobban megismerhető. És sokat tud segíteni, ha képesek vagyunk tudományos rendszerességgel és igényességgel beszélni róla. Amikor az ember összefüggésekre talál, amikor összeáll a kép, ezek hatalmas élmények.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

„Non scholae sed vitae discimus.” De tényleg. Vedd komolyan a tanulmányaidat, olvass sokat, mert később a szolgálat során nem lesz annyi idő mindent átgondolni. Néha a tanuláskor legfeleslegesebbnek tűnő információk utólag olyanokká válnak, hogy de jó, hogy erről már hallottam, csak fel kell idézni, elő kell keresni.

Illetve mit üzenne konkrétan azoknak a fiataloknak, akikben mocorog a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

Ne félj! Ha tényleg hív az úr, megtalálja a módját, hogy közölje veled. És ha tényleg hív, és nyitott vagy, fel fogod ismerni. És ha tényleg hív, akkor a kedved is meg fog jönni hozzá. Csak olvasd a Szentírást.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: 777blog.hu, Magyar Kurír/Lambert Attila