Nagy Gusztáv idén vehette át a Harvard Law School-on a jogász mesterszakos oklevelét, ami óriási örömmel, büszkeséggel és ahogyan Ő fogalmazott „megkönnyebbüléssel” töltötte el. Az egyetemi tanulmányai során megtanulta, hogy jogásznak lenni komoly értelmiségi feladat, amely felvértezi az egyént egy olyan „szuperhős-képességgel”, mely képessé teszi az egyes komplex rendszerek értelmezésére. A jövő jogászainak pedig, ezzel a tudással a háta mögött, azt tanácsolja, hogy valami jóra használják fel ezt az éleslátást.

Volt-e valamilyen meghatározó élménye, amiért a jogtudomány felé fordult?

Mivel az egyetemi tanulmányaimat megelőzően nem volt a közvetlen ismerőseim között jogász, ezért a pályaválasztásomat sem elsődlegesen a jogról vagy a jogászságról szerzett személyes benyomások alakították, sokkal inkább a családtagjaim és a tanáraim tanácsai. A Fazekas Gimnáziumban, ahol humán csoportban tanultam, nagyon erős irodalmi és történelmi képzést kaptunk, ezért abban biztos voltam, hogy ilyen területen szeretnék továbbtanulni. A szívem leginkább a képzőművészetek, különösen a színház és a film felé húzott. Felvételiztem is a bölcsészkarra filmelmélet és filmtörténet szakra, de ez a képzés abban az évben végül nem indult el, így a sors keze is benne volt abban, hogy végül a jogi egyetemre kerültem. Azonban már az első félévben, amint elkezdődtek az óráim, rögtön tudtam, jó helyen vagyok.

A jogász szakot a Pázmányon végezte. Emlékszik, hogy miért a Pázmányt választotta?

Azt tudtam, hogy jogi egyetemen mindenhol nagyon sokat kell tanulni, de azt reméltem, hogy a Pázmányon a szűk értelemben vett szakismeretek átadása, a bemagolandó szabályok ismertetése mellett nagy hangsúlyt fektetnek a változó jog mögötti, magasabb rendű, univerzális igazságokra és értékekre, erkölcsi és etikai követelményekre, illetve a keresztény jogászok társadalmi-közéleti felelősségére is. Ezeket a számításaimat itt abszolút megtaláltam, a Pázmányon egyből otthon éreztem magam.

Milyen jövőképpel vágott bele a tanulmányaiba?

A tanulmányaim kezdetekor az az idea lebegett előttem, hogy ha valaki meggyőző szakmai érvekkel képes színvonalasan vitatkozni, konfliktusokat igazságosan feloldani, nehéz élethelyzetbe került embereknek a jog eszközével segíteni, illetve, ha érti az állami szervek működési mechanizmusát, tudja, hogy melyik hatalmi tényezőnek mi a feladata, és ezért tájékozott, kritikus módon képes önálló álláspontot kialakítani közéleti kérdésekben, akkor ez olyan érdem, ami tekintélyt parancsol. Ennek az ideának szeretnék minél jobban megfelelni, ez motivált a tanulásban, és ez motivál most is.

A Pázmányon előbb hallgatóként volt jelent, később pedig oktatóként is megtapasztalta milyen itt a légkör. Miért tartja különlegesnek ezt az intézményt?

Pázmányosnak lenni számomra azt jelenti, hogy magammal szemben mind szakmailag, mind emberileg magasabbra kell tennem a lécet. Különlegessé pedig – a renomé és a magas tudományos színvonal mellett – az teszi a Pázmányt szerintem, amit eredetileg a latin universitasis kifejez: a hallgatók, az oktatók és az ott dolgozók összessége. A közösség, amelyet összefognak a közösen vallott értékek, és amely ezek megvalósításán, továbbadásán együtt munkálkodik. Szerencsés vagyok, hogy az e közösséghez tartozást több minőségben is megtapasztalhattam. Sokat kaptam a Pázmánytól hallgatóként, igyekeztem ebből oktatóként minél többet visszaadni. Ilyen hallgatókkal pedig mindezt örömmel tettem.

Volt olyan tanára, aki igazán komoly hatással volt Önre? Kik motiválták a leginkább?

Több ilyen tanárom is volt. Visszatekintve azt kell mondjam, jókor jártam a Pázmányra, mert az újraindított jogi kar első oktatói közül még szinte mindenkinek az óráira járhattam, többüket pedig a mentoromnak is mondhattam. Elsőként Zlinszky Jánost szeretném megemlíteni, a kar első dékánját, aki számomra mindmáig a művelt, polihisztor jogász, és a hallgatók irányába elkötelezett oktató mintaképe. Következőként Kilényi Géza alkotmányjogász professzort említeném, akinek a tanszékén demonstrátor voltam, és akinek a hatására az érdeklődésem már korán a közjog felé fordult. A jogi kultúráról, a jogászi szemléletmódról, valamint a jog mögött meghúzódó értékek hierarchiájáról rengeteget tanultam Lábady Tamás, Varga Csaba és Péteri Zoltán tanár uraktól, de nem szeretném kihagyni Tersztyánszkyné Vasadi Éva tanárnőt, valamint Békés Imre és Kovács Péter professzor urakat sem. Felsorolhatnám az Alkotmányjogi és a Közigazgatási Jogi Tanszék valamennyi oktatóját – kiegészítve a tanszéki adminisztrátorokkal –, mert az ő segítségükre és támogatásukra mindig számíthattam; és komoly motivációt jelentettek a kiváló évfolyamtársaim is, akik közül többen ma már oktatókként erősítik a Pázmány sorait. Sokan úgy tartják, hogy egyetemista korú fiatal felnőtteket már késő megpróbálni nevelni, de szerintem ez nincs így. Egy hiteles tanáregyéniség, egy becsületes és tisztességes életút tekintélyt parancsol, és elemi erővel képes hatni a hallgatók szemléletmódjára, értékrendjére. Sokkal hatékonyabban, mint a tőlük elvárt magatartás tolakodó számonkérése, vagy a vélt érdemekkel való hivalkodás.

A hallgatói korából milyen emlékezetes élményekre gondol vissza szívesen?

Sok időt töltöttem az egyetemen, az óráim mellett igyekeztem mind a szakmai-tudományos rendezvényeken, mind a szabadidős programokon részt venni, így rengeteg ilyen élményem van. A könnyedebb programok közül talán a gólyatábort és a Pro Facultate napokat emelném ki, de kedves emlék volt az akkor tíz éve újraalapított jogi kar nagyszabású jubileumi ünnepsége is. Jó szívvel gondolok vissza Zlinszky professzor úr jogászi etikai problémákról szóló szemináriumára, amelyet felkérésre, a dolgozószobájában tartott az érdeklődő hallgatóknak. Vagy Varga Csaba professzor úr néha éjszakába nyúló, kiscsoportos beszélgetéseire a rendszerváltoztatás és a jogállami átmenet fontos kérdéseiről, kiváló meghívott előadókkal. Ahogy Lábady tanár úr a Bibliából, vagy épp az Iliászból vett idézetekkel színesítette az előadásait, karácsony előtt pedig mindig verset szavalva köszönt el az évfolyamtól. Kilényi professzor úr „tánc- és illemtan” óráira; a zsúfolt előadóteremre, miközben Péteri professzor a common law-ról beszélt; és arra is, amikor Tersztyánszkyné Vasadi Éva tanárnő az alkotmánybírói irodájában látta vendégül a gyakorlati csoportját, ahol az általa festett képeket is megcsodálhattuk. De kellemes emlékként maradtak meg a Pázmányos színekben elért OTDK sikerek is. Úgy érzem, az én „Pázmány-élményem” ennél teljesebb nem is lehetett volna.

Mely jogi területre specializálódott és miért?

Kiváló tanáraimnak köszönhetően több jogterület is foglalkoztatott, szívesen mélyültem el a polgári jog, a büntetőjog, a nemzetközi közjog, vagy akár a kánonjog tanulásában. Igazából azonban ahogy a második tanévben először találkoztam az alkotmányjoggal, biztosan tudtam, hogy ez a jogterület érdekel. Meglátásom szerint az alkotmányjog a hatalomgyakorlás szabályozásának, a társadalmat szervező értékeknek és az emberi szabadságjogoknak a tudománya, minden más jogág eredője, amelynek ismerete érték, mert képessé tesz a közéleti és politikai történések mélyebb megértésére és szakmai értékelésére.

Mi jelenti a legnagyobb örömet a munkájában?

2011-ben az egyik újonnan megválasztott alkotmánybíró meghívott, hogy dolgozzak az ő stábjában az Alkotmánybíróságon. Munkám kezdetekor én voltam az Alkotmánybíróság legfiatalabb tanácsadója. Nagy változások idején kezdtem ott dolgozni, mert akkoriban lett Magyarországnak új Alaptörvénye, és az Alkotmánybíróság hatáskörei is megváltoztak. A kihívások ellenére azonban mégis azt éreztem, hogy a megfelelő helyen vagyok, és – talán némi idealizmussal – ma is úgy vélem, hogy a demokrácia működését a leginkább megkapóan az alkotmánybírók nemzetünk fontos kérdéseiről szóló, színvonalas vitái illusztrálják. Igyekszem ehhez a tanácsaimmal a legjobb tudásom szerint én is hozzátenni. Az alkotmánybírósági érdemi döntések előkészítése elméleti munka, intellektuális kihívás, ami gyakran időigényes, kutatómunkát igényel, és nem ér véget a munkaidő lejártakor, ezért inkább hasonlít egy tudományos cikk megírásának kreatív folyamatához, mint a futószalagos határozatgyártáshoz. Emellett alkalmanként részt vettem kodifikációs munkákban is, pl. az Alaptörvény közpénzügyi fejezetének, vagy a bírósági szervezeti és jogállási törvényeknek az előkészítésekor. A tapasztalataim alapján ez a tevékenység teljesen más habitust kíván, már csak a rövid határidők miatt, és a különböző érdekek összeegyeztetésének, valamint több különböző alternatíva felvázolásának a szükségessége miatt is, de ezt a munkát is hozzám közel állónak éreztem. Ahogy az oktatási tevékenységet is mindig örömmel és elkötelezettséggel végeztem – ezt akár az első helyen is említhettem volna.

Idén vehette át a Harvard Law School-on a jogász mesterszakos oklevelét. Milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett ez Önben?

Egyrészről büszkeséget és persze nagy megkönnyebbülést. Egy harvardi jogi diploma értékét és presztízsét sehol nem kell magyarázni, azt a világon mindenhol ismerik. A diploma átvételéig azonban hosszú és kanyargós út vezetett, sok akadállyal és még több lemondással. Az elmúlt néhány év nagyon intenzív volt, az ösztöndíjak megpályázása, a felvételi, majd a tanulmányok és a vizsgák embert próbáló tempót diktáltak. Az otthontól távol, egy új és szokatlan környezetben, idegen nyelven, egy hihetetlen sokszínű közösség tagjaként, kulturális sokk hatása alatt kellett folyamatosan a tudásunk és képességeink legjavát nyújtanunk, és ez időnként igen kimerítő volt. Ráadásul azzal is tisztában voltunk – és ez a magunkkal szemben támasztott elvárásokat csak tovább fokozta –, hogy egy ilyen helyen nemcsak saját magunkat, hanem a hazánkat is képviseljük, és a rólunk másokban kialakuló kép arra is hatással lesz, hogy általában az országunkról mit gondolnak. Fulbright ösztöndíjasként ezt a „kulturális nagyköveti” szerepet tudatosan vállalni is kellett. Másrészről, immár a Harvard Law School és a Fulbright Program alumnusaként érzek egyfajta felelősséget is azért, hogy a saját élményeimet és tapasztalataimat megosszam az ez iránt érdeklődőkkel, népszerűsítsem ezeket az intézményeket, és bátorítsam azokat, akik valamelyik neves ösztöndíjprogram keretében, vagy a külföldi elit egyetemek egyikén tervezik megmérettetni magukat. Ezeknek a céloknak a megvalósítása komoly elhatározottságot és kitartást igényel, és menet közben biztosan lesznek hátráltató tényezők és kudarcélmények is, ráadásul a komfortzónánkból nagyon messzire kell kimozdulni az eredményesség érdekében, de mindez nem lehetetlen. A felkészült magyar szakembereket és kutatókat jellemzően örömmel és érdeklődéssel fogadják, mert értékes eredményekkel tudnak hozzájárulni ezeknek a képzési, kutatási és ösztöndíjprogramoknak a sikeréhez.

A saját tapasztalatain keresztül be tudná röviden mutatni a Harvardon zajló oktatást és hallgatói életet? Hogyan képzeljük el az ottani oktatást?

Az amerikai jogi egyetemek által kínált LL.M. képzések mást takarnak, mint a már itthon is elérhető LL.M. programok, mert ott az oktatás nem a bolognai rendszer szerint folyik. Amerikában a jogi alapképzés három évig tart, ezt követően lehet az ún. „J.D.” fokozatot megszerezni, ami feljogosít a jogi szakvizsga, a bar examletételére, és elegendő ahhoz, hogy valaki jogászként praktizáljon. Az LL.M. az erre épülő, szakosított vagy általános mesterképzés. A Harvard LL.M. programja általános LL.M. program, elsősorban a jogi diplomával már rendelkező, karrierpályájuk közepén járó, és gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező jogászokat célozza. A nemzetközi hallgatók kiválasztásakor nem titkolt célja az egyetemnek, hogy diverzitásra törekedjen, és olyan jelentkezőket vegyen fel, akik később a saját országukba visszatérve hasznosítani fogják az általuk tanultakat, és jó hírét keltik az intézménynek. Az én évfolyamtársaim például 61 különböző országból érkeztek, 20 százalékuk már rendelkezett valamilyen tudományos fokozattal, 16-an alkotmánybírósági vagy legfelsőbb bírósági tanácsadók voltak, 18-an egyetemi oktatók, 8-an bírók, 7-en ügyészek, Fulbright ösztöndíjasok pedig összesen 22-en voltunk. Az oktatás egy nagyon zsúfolt, kéthetes orientációval indult, a teljes tanév pedig három terminusból állt, mert az őszi és a tavaszi félév között volt egy téli tanulmányi időszak is. Az orientáción kívül az LL.M. hallgatók teljesen integrálva voltak az amerikai alapképzéses hallgatók közé, ugyanazokon az órákon vettünk részt, ugyanazokat a vizsgákat teljesítettük. A Harvard kurzuskínálata zavarba ejtően nagy, közel 600 féle tantárgyból lehet választani, csak alkotmányjogi órából kb. 80 van. Az LL.M. program keretében kötelezően kellett teljesítenünk meghatározott amerikai jogi tárgyakat, ezen kívül azonban mindenki eldönthette, hogy a felvehető kreditek erejéig minden jogterületbe belekóstol-e egy kicsit, vagy inkább egy jogterületben kíván-e jobban elmélyülni. Érdekesség, hogy nincsenek tanszékek, és egy adott tantárgyat több professzor is tanít – természetesen mindegyikük a saját ízlése szerint –, akik közül a hallgatók választhatják ki, hogy kihez szeretnének járni. Nincs ezért központilag meghatározott tananyag sem, a professzorok maguk döntik el, hogy miből tanítanak. Az oktatás dinamikája teljesen más, mint az itthoni jogi egyetemeken; a feladott tananyagot mindig előre el kell olvasni, ez tanóránként 50-300 oldal között szokott lenni, az órán pedig az aznapra feladott olvasmányokat beszéljük meg, aktív hallgatói részvétellel, ami néha a jelentkezéses alapon megy, de többnyire inkább a hallgatók véletlenszerű felszólítását jelenti – ezt a módszert hívja a Harvard cold calling-nak. Mivel senki nem tudja, hogy mikor kerül rá a sor, ezért mindenkinek folyamatosan készülnie kell minden órára, amitől a szorgalmi időszak olyan, mintha egy folyamatos vizsgaidőszak lenne. A mentálisan is megterhelő oktatási módszer ellenére a hallgatók nagyon aktívak, vitatkoznak egymással és a professzorral, sosincs kínos csend, sőt inkább azok az első sorban ülő, túlbuzgó hallgatók okoznak bosszankodást, akik a folyamatos jelentkezéssel elveszik a többiektől a hozzászólás lehetőségét – a zsargon őket nevezte gunner-nek. A félév végi vizsgák általában 3 vagy 8 órásak, írásbeli open bookvizsgák, és meg van határozva, hogy az évfolyam hány százaléka kaphat kiváló, hány jól megfelelt, hány megfelelt stb. érdemjegyet. A pezsgő egyetemi életet az is jól mutatja, hogy napi szinten 10-20 konferencia, kerekasztal-beszélgetés, lunch talkvan, amelyeken gyakran megfordulnak Nobel-díjas kutatók, legfelsőbb bíróságok és nemzetközi bírói fórumok bírói, vendégprofesszorok a Borostyán Liga más egyetemeiről, szenátorok, Lordok, nagykövetek, valamint nemzetközi ügyvédi irodák és jogvédő szervezetek vezető jogászai. Ezeket a programokat többnyire az egyetemen működő közel 100 hallgatói szervezet szervezi. A hallgatói szervezetek általában az egyetemi közéletben is aktívak, rendszeresen szerveznek demonstrációkat pl. a campuson lakók körülményeinek a javítása érdekében, vagy a hallgatók diszkriminációja, dolgozók elbocsátása, vagy akár a campuson működő rendőrség fellépése miatt, aláírásokat gyűjtenek, petíciókat terjesztenek a dékán elé – és a legtöbbször el is érik a céljukat. Sokáig mesélhetnék a világhírű professzoraimról is, akiket itthon csak lábjegyzetben lehet meghivatkozni külföldi szakirodalomként, ott viszont név szerint ismertek minket, beszélgethettünk velük előadások után és fogadóórákon, sőt volt, aki vacsorázni is elhívott minket. Vagy a gyönyörű, zöld campusról, mókusokkal, impozáns épületekkel, a világ második legnagyobb jogi könyvtárával, saját színházzal, múzeummal, ahol Monet és Renoir képek lógtak, egyetemi sportpályákkal, buszjáratokkal, ingyen kávéval stb., de ez már tényleg nagyon hosszúra nyúlna.

Mennyiben segítették Önt a Pázmányon megszerzett alapok?

Leginkább az erős dogmatikai alapozás, a rendszerszemlélet, és az egyes jogintézmények mögött meghúzódó társadalmi jelenségek, védendő értékek felismerésének a képessége segített abban, hogy az amerikai common law jogrendszer eltérő jogi fogalmait tudjam mihez hasonlítani, és saját magam számára értelmezni tudjam. Tény azonban, hogy nemcsak a jogrendszer, de a jogi oktatás is nagyon különbözik az itthonitól. Például míg Magyarországon a frontális oktatás dominál – az előadótermek kialakítása is ezt tükrözi –, addig az Egyesült Államokban inkább az interaktív, kooperatív módszer a jellemző. Itthon a jogi karok elsősorban jogszabályokat és azok magyarázatát tanítják, míg kint szinte kizárólag a szervesen egymásra épülő felsőbírósági precedenseket, mert ott az a jog. A vizsgákon pedig nem számít, hogy valaki fel tudja-e mondani becsukott szemmel a Büntető Törvénykönyvet, kell tudni viszont értelmezni akár több oldal hosszúságú, komplex jogeseteket, beazonosítani bennük a jogi problémákat, és azokra érvekkel alátámasztott megoldásokat kidolgozni. Azonban, ha ezekre a különbségekre valaki tudatosan készül, és a váratlan kihívásoktól sem riad vissza, akkor jó eséllyel meg tudja állni a helyét ezek között az eltérő körülmények között is.

Most milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Ha erre humorosan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy az, hogy végre rendesen kialszom magam! De a viccet félretéve, a legfőbb célom a jövőre nézve az, hogy a munkámban és az oktatásban is kamatoztassam a Harvardon szerzett ismereteket és tapasztalatokat, azokból minél többet továbbadhassak, és mindezt olyan helyen, vagy helyeken tehessem, ahol ezt meg is becsülik és elismerik. Szívesen tartanék például egy kurzust az amerikai Legfelsőbb Bíróság leghíresebb, itthon is ismert döntéseiről, ha volna ilyesmire igény.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi Pázmányos hallgatóknak, akik a jogászi pályára készülnek? 

Hallgatóknak tanácsot adni mindig komoly felelősség. Megpróbálok azokból a jótanácsokból megosztani néhányat, amelyek számomra hasznosnak bizonyultak, vagy örültem volna, ha anno az egyetemen ezeket hallom valakitől. Először is azt üzenném a hallgatóknak, hogy ne aggódjanak, jó helyen vannak, okosak, hiszen bekerültek az egyetemre, némi kitartással és szorgalommal azt el is fogják végezni, és az egyik legkonvertibilisebb diploma lesz a kezükben. De az odáig vezető utat ne „robotpilóta-üzemmódban” töltsék, inkább próbáljanak meg találni egy olyan témát – legyen az egy jogi kérdés, vagy egy társadalmi probléma –, amivel szenvedélyesen tudnak foglalkozni, és ezzel a szűkebb vagy tágabb közösségüknek a javát is szolgálni tudják. Ismerjék meg az évfolyamtársaikat, mert ez a kapcsolati háló később nagy segítségükre lehet. Ismerjék meg a tanáraikat is, tegyenek fel nekik kérdéseket akár aktuális témákról is, és ha ezt nem merik megtenni órán, akkor tegyék meg óra után, vagy fogadóórán – higgyék el, a tanáraik örülni fognak neki, mert a munkájuk egyetlen értelmét az adja, hogy a tudásukból minél többet Önöknek átadjanak, és lehetőleg olyan ismereteket adjanak át, ami Önöket érdekli is. Készüljenek fel a felelős értelmiségi szerepre, ami a diplomával együtt Önökre fog hárulni. Tájékozódjanak a közéleti eseményekről, érdeklődjenek a politika iránt, ismerjék a közéleti szereplőket, nézzenek híreket, olvassanak legalább kétféle újságot, és legalább havonta egyszer menjenek el egy moziba, egy színházba, egy kiállításra, és olvassanak el egy könyvet. Arra is biztatnám őket, hogy ha valamilyen fontos ambiciózus célt tűznek ki maguknak, akkor annak az elérését a végpont felől kiindulva, visszafelé tervezzék meg, bontsák feladatokra, a feladatokat pedig részfeladatokra, és ezeket próbálják meg türelmesen, lépésről lépésre megvalósítani, ne a feladat nagyságát nézzék, csak csinálják, és ne adják fel ott, ahol mindenki más feladja. Végül pedig csak biztosítani szeretném őket, hogy ha úgy érzik, hogy nehézségekbe ütköznek, kudarcok érik őket, ezzel nincsenek egyedül. A jogi tanulmányok és az elhivatott jogászi munka sokat követelnek, nem ritkán stresszel és szorongással járnak, amelynek nagy részét mindenki megpróbálja önmagában feldolgozni. A jogászoknak ezért még inkább törekedniük kell a munkájuk és a magánéletük közötti egyensúly megtalálására, még több időt kell szánniuk a kikapcsolódásra, feltöltődésre, és még nagyobb szükségük van a szeretteik támaszára. Ugyanezért, soha ne hasonlítsák a saját bensőjüket ahhoz, amit mások kifelé mutatnak magukról. Azt tanultam a Harvardon, hogy jó jogásznak lenni egy „szuperhős-képesség”; képessé tesz a komplex problémák elemekre bontására, megértésére és helyes összerakására, képessé tesz arra, hogy megkülönböztessük az ideológiát a bizonyított tényektől, a retorikát az érvektől, a pártosságot az értékrendtől. Használják ezt a szuperképességet, és használják valami jóra.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Nagy Gusztáv