R. Nagy András a Pázmány BTK első évfolyamán végzett angol-magyar szakon, ahol élményeket, hihetetlen jó, összetartó közösséget, és azóta tartó barátságokat kapott. Kezdetben tanítani szeretett volna, de érdeklődése a kommunikáció irányába fordult, amely területen közel 20 éve dolgozik. A 2003-ban alapított Próbakő kommunikációs ügynökséget folyamatosan építi, fejleszti. A Worldcom PR Group nemzetközi ügynökséghálózatban jelenleg az európai, közel-keleti és afrikai régióban dolgozó fiatal kollégák továbbképzéséért felelős.

A Próbakő Kommunikáció ügyvezető-tulajdonosa, a Worldcom PR Group EMEA Board tagja. Meglátása szerint mi szükséges ahhoz, hogy ebben a szakmában sikeres legyen valaki?

Szerintem a marketingkommunikáció, vagy szűkebben véve a PR ideális terület bölcsész hátterű emberek számára. A legújabb trendek ebben a szakmában a történetmesélésről szólnak: hogyan lehet jól megfogalmazni és közérthetően elmondani egy vállalat, egy márka vagy éppen egy cégvezető szakember történetét. A hangsúly itt a közérthetőségen van, vagyis úgy kell megfogalmazni mindent, hogy azok, akikhez szólunk, a lehető legkönnyebben megértsék, befogadják a hallottakat, látottakat. Ehhez persze szükség van jó íráskészségre, szocio-kulturális ismeretekre, a célcsoport minél pontosabb megértésének képességére és még számos olyan dologra, amelyet véleményem szerint leginkább bölcsészkari képzések során lehet elsajátítani. Mondjuk nem árt némi gazdasági és marketinges ismeretanyag sem, de tapasztalataim szerint ezek az információk könnyebben ragadnak az emberre, mint az szövegalkotás képessége vagy a kulturális nyitottság.     

Mikor fordult érdeklődése a kommunikáció világa felé? Mikor döntötte el, hogy ezzel a területtel szeretne foglalkozni?

Igazából nem tudatos döntés eredménye volt. Mondhatnám azt is, hogy belesodródtam. Mindig kacérkodtam a tanítással. Amikor a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban gyakorlótanítottam, egy rövid időre teljesen magával ragadott a gondolat, hogy tanítanom kellene. Később azonban más irányba fordult az érdeklődésem, és bár a gimnáziumban magyar szakos tanári állást ajánlottak, azt végül nem fogadtam el. A fordítás világa nagyon vonzott, de a szabadúszó fordítói lét bizonytalansága viszont megijesztett. Így kerültem végül a kommunikáció területére.

Angol-magyar szakon végzett a Pázmányon. Emlékszik, hogy miért ezekre a szakokra és miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább?

Én a legelső évfolyamba jártam, vagyis azok közé tartozom, akik számára a Pázmány B megoldás volt. Eredetileg pszichológia szakra felvételiztem több egyetemre is, de végül – mint később kiderült szerencsére – sehová nem vettek fel. Azt hiszem, édesanyám hallott a Pázmány indulásáról. A magyart mindig is szerettem, és a szentesi gimiben angol szakra jártam, így a szakpár adta magát. Viszont egyszerre két évfolyamra is jártam, mert az angol csak egy év csúszással indult el.

Ön is a BTK első évfolyamának hallgatója volt. Ez mit jelent, milyen jelentőséggel bír az Ön számára?

Számomra a Pázmány jelentette az egyetemet, hiszen nem más intézményből, hanem egyenesen középiskolából jöttem. Az első pillanattól úgy éreztem, itt a helyemen vagyok. Nagyon tetszett a családias hangulat: a 250-300 diák mindegyikével néhány hét elteltével már névről ismertük egymást. Még ezen a kis közösségen belül is különösen szoros kapcsolat alakult ki a kollégisták között, de szerintem erről már mások is meséltek ezekben az interjúkban.

Számomra nagyon sokat jelent, hogy a Pázmányra jártam, jó érzés különböző helyeken összefutni volt évfolyamtársakkal, vagy egyáltalán olyanokkal, akik szintén tudják, milyen érzés kibuszozni Piliscsabára, hogyan lehet a dorog-esztergomi vonaton vizsgára készülni és ismerik a Tibornyát meg a többi kultikus helyet. Különösen szívet melengető érzés, hogy a szentendrei Szent András Általános Iskolában a lányaim iskolatársai között több egykori pázmányos szülő is akad. Az iskolai rendezvények – kis túlzással – olyanok néha, mint egy pázmányos alumni találkozó…

Milyen volt egy újonnan induló egyetem hallgatójának lenni? Milyen volt akkor pázmányosnak lenni?

Nincs összehasonlítási alapom, mert előtte nem jártam más egyetemre, de az ELTE-n vagy Szegeden tanuló ismerősökkel beszélgetve az már akkoriban is biztos volt számomra, hogy nagyon más nálunk, mint azokon a helyeken. Egyrészt kicsi volt a társaság, másrészt talán a látszólagos nehézségek is összehoztak minket, és sokkal összetartóbbnak tűnt ez az intézmény. Azt is érdekes volt látni és megélni, hogy a Ménesi úti zárda termeiből hogyan költöztünk a Piliscsabára, hogyan lett az étkezőben kialakított nagyelőadó falára gombostűkkel feltűzött csomagolópapírból (ez volt akkor a „tábla”) néhány évvel később a campuson okostábla.

Az induláskor nem volt az egyetemnek saját könyvtára sem, így az alapélményeim közé tartozik az OSZK olvasótermeiben és büféjében olvasással és végtelen filozofálással töltött órák sora. Mivel a 90-es évek elejéről beszélünk, a technológiai háttér sem volt olyan fejlett, mint ma. Talán a mai diákok már elképzelni sem tudják, de mi még készítettünk szemináriumi dolgozatot írógéppel, sőt a hozzám hasonló lustábbak még akár kézzel írva is.

Milyen emlékezetes élményeket tudna felidézni a pázmányos évekből?

Bár minden a jó társasághoz kapcsolódik, azért két részre bontanám ezeket. Az első 2-3 év számunkra még inkább Budapest központtal telt, hiszen akkor az egyetem még nem költözött Piliscsabára. Felejthetetlenek az Egyetemi Könyvár közelében lévő Grinzingi borozóban töltött világmegváltó órák, vagy a fergeteges bulik a Rocktogonban. A 24 órás vetélkedők is szóba kerültek már, azok is szép emlékek maradnak.

Később már a campushoz, illetve a piliscsabai albérletünkhöz kötődő emlékek az erősek. Szerdai meccsnézések a Tibornyában, névnapi bulik az albérletünkben, hogy csak néhányat emeljek ki.

Mit adott Önnek a Pázmány?

Gyakorlatilag az összes egyetemi élményemet, hihetetlen jó, összetartó közösséget, és azóta – kimondani, leírni is furcsa, hogy már harminc éve – tartó barátságokat.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

A fordítás – bár már régen nem ezzel foglalkozom – örök szerelem számomra. Soha nem fogom elfelejteni az azóta sajnos már elhunyt Hervey Sándor fordítás szemináriumait. A tanár úr a skóciai St Andrews Egyetemről jött haza minket tanítani. És itt kell megemlítenem Pintér Károly tanár urat is, aki akkoriban az egyetemi munka mellett szerkesztőként dolgozott a Britannica Hungarica szerkesztőségében és bizalmat szavazott nekem, teljesen nullkilométeres fordítónak. Éveken át több száz szócikket készítettem ebbe a kiadványba, sőt egy idő után filmeket és könyvet is fordítottam. Szóval mondatom azt, hogy Hervey Sándor és Pintér Károly indított el a fordítói pályán – amit azóta már elhagytam, bár angol nyelvi szövegek magyarra ültetése mind a mai napig része a munkámnak.

Persze Fabiny Tibor tanár úr Shakespeare-órái is örök emlékek maradnak, amikor nagy titokban arról ábrándoztam, hogy egyetemi professzor leszek (azt hiszem, erről már lemaradtam), valahogy mindig Ruttkay Kálmán professzor képe úszott be a fejembe. Ha még azt is hozzáteszem, hogy Farkas Ákos angol irodalom szemináriumait is nagyon szerettem, akkor végkép úgy tűnhet, hogy az angol szak volt a kedvencem, pedig sok nevet sorolhatnék a magyar szakos tanáraim közül is.  

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kiépült kapcsolatháló máig segítségére tud lenni?

Ahogy már korábban mondtam, a szövegalkotás és fordítás, valamint az angol nyelvű kommunikáció a napi munkám része. A kapcsolati háló is jelentős: egy csomó egykori pázmányos dolgozott és ma is dolgozik nálunk, rendszeresen jönnek hozzánk gyakornokok is a Pázmányról. Ők nálunk kóstolnak bele, hogyan működik a gyakorlatban az, amit az egyetemen megtanultak. 

2003-ban alapította a Próbakő kommunikációs ügynökséget, közel 20 éve dolgozik kommunikációs területen. Az egyetem után rögtön ezzel kezdett foglalkozni? Mesélne arról, hogyan alakult a karriere?

Magyar-angol szakra jártam, és a tanulmányaim után az egyik tipikus bölcsész úton indultam: mindenfélét fordítottam, cikkeket írtam különböző lapokba, néha napján magán nyelvórákat adtam. Emlékszem, elmentem egy állásinterjúra egy reklámügynökséghez, ahol szövegírót kerestek, de igazából elképzelésem sem volt, hogy mit csinálnak ott, úgyhogy nem meglepő módon nem vettek fel. Azután bejutottam egy szakkönyvkiadóba szerkesztőnek, és innen már nem volt megállás. A kiadónak volt egy marketingkommunikációs szaklapja, az azóta is létező Kreatív, amelynek akkoriban a szintén ex-pázmányos Gosztonyi Csaba volt a főszerkesztője. A szakkönyves munkám mellett ebben a lapban is elkezdtem dolgozni. Az élet később úgy hozta, hogy egy tulajdonosváltást követően Csabát és engem is utcára tettek. Ekkor – 18 évvel ezelőtt – alapítottuk meg a Próbakő Kommunikációt, amelyben tulajdonostársunk lett még Soha Krisztián is, szintén egykori pázmányos társunk. A cég egyébként az egyetem Próbakő címen megjelent legelső magazinjáról kapta a nevét, amelynek Csaba volt a főszerkesztője. (Csaba azóta kiszállt a cégből, és Krisztián sem aktív már, mivel külföldön él.)

Később a nemzetközi kapcsolataink is erősödtek, beléptünk egy nemzetközi ügynökséghálózatba, amelynek több mint 10 éve európai igazgatótanácsi tagja vagyok és két évig elnöke is voltam.

A kommunikációs iparág jelentős átalakuláson megy keresztül az utóbbi években. Nem kizárólag a koronavírus miatt, de a pandémia kétségtelenül felgyorsította a folyamatokat. A legnagyobb kihívás most a digitalizáció, a közösségi média, az adatalapú kommunikáció integrálása a napi gyakorlatba. Szerintem jól haladunk, de van még tennivaló bőven.     

Milyen jellegű projektek állnak leginkább közelebb Önhöz, melyiket szereti leginkább?

Egyrészt nagyon szeretem a hétköznapitól eltérő, érdekes, kreatív munkákat. Ugyanakkor jó érzés olyan projekteken dolgozni, amelyek valamilyen társadalmi szempontból (is) hasznos ügyet szolgálnak. Ilyen volt például az Artisjus számára készített kampánysorozatunk, amely a dalszerzők értékteremtő tevékenységére hívta fel a figyelmet, és amellyel az utóbbi években számos szakmai díjat is nyertünk.    

A nemzetközi ügynökséghálózatban (Worldcom PR Group) jelenleg az európai, közel-keleti és afrikai régióban dolgozó fiatal kollégák továbbképzéséért felelős. Miért tartja fontosnak ezt a tevékenységét?

Bár a tanári diplomám ellenére végül nem lettem tanár, úgy gondolom, hogy van bennem valami velem született oktatási, tanítási vágy. Mondjuk a gyerekeim szerint ez néha nagyon idegesítő tud lenni, de ez más történet. Szóval mindig is azt éreztem, hogy amit tudok (tanultam vagy megtapasztaltam) azt szívesen átadom másoknak. Ezért is veszek részt óraadóként posztgraduális kommunikációs képzésben és ezért vállaltam el a Worldcom EMEA Youth Program vezetését. Most persze különös kihívást jelent, hogy nem szervezhetjük a már tíz éves múltra visszatekintő éves Youth Meetingünket itt Budapesten, de a virtuális térben továbbra is zajlik a munka a 25-30 lelkes fiatal pr-szakemberrel.

Az évek során szerintem legalább 100-150 fiatal részt vett ebben a munkában. Mivel ebben a szakmában mindenütt elég nagy a fluktuáció, érdekes dolog a különböző közösségi médiaplatformokon követni, hogy közülük ki hová kerül. Egy csomó angol, német, francia és skandináv nagyvállalat kommunikációs osztályán dolgoznak olyan szakemberek, akik benne voltak a programban, és többségük az évek során egyszer-kétszer járt is nálunk Budapesten.  

Elfoglaltságai mellett hogyan kapcsolódik ki, mi jelenti a legnagyobb töltődést az Ön számodra?

Falusi, kisvárosi környezetben nőtem fel, jelenleg is erdő közelében, kertes házban lakom. Leginkább a természetben tudok kikapcsolódni, feltöltődni. Nagyon szeretek kirándulni. Szerencsére van egy baráti társaságunk, akikkel gyakran teszünk kisebb-nagyobb túrákat a Pilisben, a Visegrádi-hegységben, vagy éppen Erdélyben.

A kertészkedés is nagyon szeretem. Sajnos elég ügyetlen kertész vagyok, de legalább kitartó. :) E téren a példaképem Jókai, aki a Kertgazdálkodási jegyezetekben saját kertészeti praktikáiról ír, de a sorok közül azért kiviláglik, hogy ő maga inkább csak irányította a neki dolgozó kertészeket. Ettől azért még messze vagyok…

Emellett nagyon szeretek olvasni. Régebben elsősorban kortárs magyar irodalmat és jó krimiket gyűjtöttem. Az utóbbi időben viszont, talán az utazási lehetőségek beszűkölése miatt, irodalmi utazásokat szervezek magamnak: kortárs orosz, német és angol szerzőket olvasok főként.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

A cég építése, fejlesztése folyamatos munkát jelent, és a két kistini lányom (a nagyobbikat éppen most vették fel a szentendrei Ferences Gimnáziumba) is ad elegendő tervezni valót. Idővel szeretnék még többet foglalkozni a szakmai tapasztalataim átadásával. Ennek első lépéseként néhány éve elindítottunk egy szakmai blogot Próbakő IdeaBank néven, de szeretnék a tanításra is több időt szánni. 

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Először is azt gondolom, hogy bárki bármit is mond, a bölcsészkari képzés nagyon jó alapot jelent számos karrierút irányába. Másrészt a személyes tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a legnagyobb kudarcok is jó irányba terelhetik az embert, szóval sohasem kell elkeseredni vagy feladni. Én úgy kerültem a Pázmányra, hogy az eredetileg tervezett helyre nem vettek fel, és úgy alapítottuk meg a cégünket közel két évtizeddel ezelőtt, hogy éppen kirúgtak minket a munkahelyünkről. Harmadrészt a néha feleslegesnek vagy értelmetlennek tűnő dolgok is a helyükre kerülhetnek idővel. Például annak idején nekünk kötelező tantárgy volt a közgazdaságtan. Akkor persze úgy éreztük, ez bölcsészkaron teljesen értelmetlen, sőt inkább emberkínzás kategóriába tartozik. Amikor viszont elkezdtem a saját cégünket menedzselni, rá kellett jönnöm, hogy ennek is megvolt a maga értelme.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: R. Nagy András