Sánta Lúciának az irodalom, az olvasás és a kreatív írás már egészen kiskorától fontos része volt az életének, és úgy érezte a műfordításban végre minden szenvedélyét ötvözheti. A tolmácsolás pedig annyira megtetszett neki, hogy ezen a szakirányon diplomázott le. Tanulmányaiból, amit leginkább hasznosítani tudott, az a szemléletmód, nyitottság és érdeklődés, az a tárgyi tudás, amelyet a különböző órákon sajátított el.

Mikor kezdte el érdekelni a nyelvek világa? Minek a hatására döntött az irodalmi, műfordító és tolmács terület mellett?

Mivel Sopronban, Ausztria szomszédságában nőttem fel, első osztálytól kezdve tanultam németül, a nyelvtanulás természetes része volt a mindennapjaimnak. Később a gimnáziumban latinul is tanultunk, és bár akkoriban még pszichológia szakra készültem, utólag nem meglepő, hogy már ekkor is németből hobbi és „rajongói” fordításokat készítettem, és latin fordítóversenyen vettem részt. Kilencedikben kezdtem angolul tanulni, és akkor egy csapásra egyértelművé vált számomra, hogy ebbe az irányba szeretnék majd továbbmenni. Szerencsére nagyszerű angol tanáraim voltak, és az angol órákra készülni inkább kikapcsolódás volt, mint házi feladat.
Az alapképzés kezdetén a fordítói pályában még nem voltam biztos, de Somló Ágnes tanárnő fordítástudományi előadásának hála másodévben már nemcsak ez az irány szilárdult meg bennem, de az elhatározás is, hogy elvégezzem a műfordítói képzést. Az irodalom, az olvasás és a kreatív írás már egészen kiskoromtól fontos része volt az életemnek, és úgy éreztem a műfordításban végre minden szenvedélyem ötvözhetem. A tolmácsolás egy igazán váratlan fordulat volt számomra a mesterképzésen, nem számítottam rá, hogy élvezném majd, de végül annyira megtetszett, hogy ezen a szakirányon diplomáztam le.

Anglisztika alapképzési, majd fordító és tolmács mesterképzési szakon végzett a Pázmányon és még az Irodalmi fordító és műfordító angol nyelvből, posztgraduális képzést is elvégezte. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább?

Bevallom, magamtól nem biztos, hogy rátaláltam volna az egyetemre, először az autósoktatómtól hallottam róla, és amikor otthon utánanéztem, rögtön megfogott az egyetem. (A vezetéssel sajnos még azóta sem éltem át hasonlót…) Több egyetem nyílt napján is részt vettem, és élőben végleg meggyőzött a Pázmány. Akkor éppen nem járt a vonat, hatalmas hó volt és több mint egy órát zötykölődtünk a barátnőmmel a tömött vonatpótlón, de amikor leszálltunk és megpillantottuk a piliscsabai kampuszt, tudtuk, hogy megérte. Kár lenne tagadni, annak, hogy egy vidéki kampuszon tanulhatok, nagy szerepe volt a döntésemben, de a meglátogatható előadások, Pintér Károly tanár úr szakajánlója és az anglisztikás felsőbb évesek végleg meggyőztek, hogy a Pázmány kívül-belül nekem való hely.

Milyen emlékezetes élményeket tudna felidézni a pázmányos évekből?

A legtöbb élmény egyértelműen a kampuszhoz kapcsolódik, legyen szó az anglisztikás Christmas partyról vagy éppen az utóbbi években a Pázmány Parkról. Az egyetemi éveim alatt végig a Iospehinum Szakkollégiumban lakhattam, és a Jozi igazi második otthonommá vált, nemcsak a közös programok, éjszakába nyúló tanulások és beszélgetések emlékét köszönhetem a kollégiumnak, hanem mindazokat, akiket itt ismertem meg és az életem elengedhetetlen részeivé váltak.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

Nyilván nem szerettem minden órámat egyformán, de az kétségtelen, hogy mindegyikből tanulhattam valamit, minden tanárunktól elleshettünk valami egészen egyedit. Ha szeretnék kiemelni pár nevet, akkor Somló Ágnes tanárnővel kezdeném a sort, aki mintegy összekötötte számomra ezt a három képzést, és aki a mai napig inspirál. Különösen sokat tanultam Pintér Károly történelmi és kulturális előadásain, Owen Good fordítás óráin, és Cutland-Molnár Erika tanárnő angol „nyelvgyakjai” egy életre szóló tudást alapoztak meg. A mesterképzésen kiemelkedő volt a szakmai gyakorlat, illetve az, hogy Sohár Anikó tanárnő segítségével szakmai programokon vehettünk részt és megismerhettük a fordítószakma tagjait is, míg tolmácsolás tekintetében Ringwald Juditnak és Bozsik Gyöngyvérnek köszönhetek különösen sokat.

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kiépült kapcsolatháló máig segítségére tud lenni a karrierjében?

A legfontosabb talán az a szemléletmód, nyitottság és érdeklődés, amelyet a különböző órákon elsajátíthattunk, de persze a tárgyi tudás sem elhanyagolható. Különösen igaz ez a kulturális ismeretekre, a nyelvfejlesztésre és fordítástechnikai megoldásokra, de ugyanígy ma is elő szoktam venni Barcsák János esszéírás szemináriumáról a jegyzeteimet, ha hosszabb angol szöveget készülök írni.

Hogyan indult pályája az egyetem elvégzését követően?

Ez éppen olyasmi, amit az egyetemi kapcsolatoknak köszönhetek. Kovács László tartotta a számítógéppel támogatott fordítás óráink egy részét, így kerültem kapcsolatba a cégével, ahol aztán a szakmai gyakorlatom nagy részét is végeztem. Az egyetem mellett és után egy darabig még gyakornok fordítóként dolgoztam nekik, majd projektmenedzserként a TÉK állandó munkatársai közé kerültem.

Véleménye szerinte mi lesz, hova tart a fordítás jövője? A fordítók, tolmácsok hogyan tudnak a jövőbeli kihívásokra felkészülni?

Nálam sokkal okosabb emberek keresik a választ erre a kérdésre, nehéz lenne átfogóan megválaszolni. Egyéni szinten úgy gondolom, hogy fontos elfogadnunk a digitalizáció és az automatizálás térnyerését, és ehhez alkalmazkodni, legyen szó a gépi fordítások utószerkesztéséről, mint újabb és egyre gyakoribb feladatról, vagy éppen a technikai támogatással történő tolmácsolásról. Azt gondolom, hogy ha változik is a szakma, teljesen akkor sem fogják „elvenni a munkánkat a gépek”, a magyar nyelv pedig elég kicsi és összetett ahhoz, hogy lassabban és kisebb mértékben érjenek el minket ezek az új kihívások. Ez remek lehetőséget ad arra, hogy előre tervezzünk és felkészüljünk.

A gyermekirodalom fordításának kutatásával foglalkozik. Mesélne erről?

Az alapszakos szakdolgozatomban Kipling A Dzsungel könyvéből hasonlítottam össze két fordítást, ezzel indult az érdeklődésem a gyermekirodalom felé, amit a mesterképzés során egy nagyobb kutatássá nőtte ki magát. Sajnos erről a témáról órákat tudok beszélni, nehéz röviden összefoglalnom, hiszen pont az a szépsége és nehézsége, hogy milyen összetett. A fordításban általánosságban megkülönböztetjük a honosító és elidegenítő megközelítést: előbbi során a másik kultúrából származó művet „hazahozzuk”, a kulturális jellemzőket magyarosítjuk, míg az elidegenítés esetén a magyar olvasót „visszük magunkkal” az idegen kultúrába. Persze sosem kizárólag az egyik megoldás valósul meg, de a magyarra fordított gyermekirodalomban egyértelműen túlsúlyban van a honosítás. Az én hipotézisem az volt, hogy ez megfosztja a gyermekeket a világ sokszínűségétől, és a mesék általi tanulás lehetőségétől. A kutatásomban az óvodáskorú mesehallgatókat vettem a középpontba, és egy afrikai mese inkább honosító és inkább elidegenítő fordítását készítettem el, majd olvastam fel gyerekek kisebb csoportjainak. Az ezt követő beszélgetések és rajzolás során igyekeztem felmérni, hogy ha kevésbé „hazai” vagy ismerős a környezet, akkor is élvezik és értik-e a mesét a gyermekek. Egy szakdolgozati kutatás persze nem hozhat egyértelmű következtetést ilyen átfogó kérdésben, de büszke vagyok rá, mert sikerült rámutatnom vele arra, hogy igenis érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, és a gyerekek valóban nyitottak más kultúrákra is, ha adunk nekik lehetőséget. Az persze további kutatások feladata, hogy kiderítsék, milyen korban, milyen kontextusban és milyen mértékben érdemes más kultúrákat megismertetni a gyermekekkel, hogy az információk ne menjenek a mese élményének és jótékony hatásainak a rovására.

Mik a tervei a jövőre nézve?

Jelenleg szeretnék a munkámra koncentrálni, mellette lehetőség szerint műfordítani és nyelvet tanulni. De hosszú távon nem zárom ki a doktori képzés elvégzését sem, különösen mivel szívesen foglalkoznék még a gyermekirodalom kutatásával.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Egyfelől, hogy használják ki maximálisan az egyetem adta lehetőséget, vegyenek részt a szakmai programokon, szerezzenek minél több ismeretséget. Másrészt, hogy látogassák meg a piliscsabai kampuszt, ha eddig még nem tették, feledhetetlen élmény.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Sánta Lúcia