Szövényi-Lux Balázs autodidakta módon tanult meg kamerát kezelni és vágni, 11 évesen kétórás bábfilmet készített, már akkor eldöntötte, hogy a filmrendezői hivatást választja. Tanulmányai és eddigi pályája során számos elismeréssel díjazták alkotásait, stílusa, hangulatai nagyon különlegesek és érzékenyek. Rövidfilmes munkái után játékfilmre készül, emellett gyerekeknek is örömmel adja tovább tudását.

Mindenki tudja Rólad, hogy gyerekkorod óta filmrendezőnek készültél. Miért ez a formanyelv állt Hozzád legközelebb?

Talán azért, mert nagyon erősen része volt az életemnek a zene egészen kiskoromtól kezdve, a hatására mindig képeket, pillanatokat, érzéseket, jeleneteket képzeltem el és szerettem eljátszani őket. Sajnos soha nem tanultam komolyabban zenét - ez egy örök adósság önmagam felé -, így a film vált számomra olyan történetmeséléssé, amivel érzelmi utazásra indulhatok és indíthatok. Így van ez a kedvenc filmjeim és a saját munkáim esetében is.

A BTK kommunikáció szakán végeztél film szakirányon, hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?

Tipikus alap emlékek a reggeli vonatutak Piliscsabára, az egész épületkomplexum, a dőlő falak, furcsa szögek, ívek, kupolák. Sokunknak jutottak eszébe a Harry Potter filmek jelenetei, főleg az őszi ködben idézte meg a környezet azt a különleges, varázslatos hangulatot.

Más szempontból számomra ez a nyitás időszaka volt. Olyan dolgokat kezdtem el tanulni, olyan irányok felé fordult az érdeklődésem, amelyek előtte fel sem merültek bennem. Ilyenek voltak például a kötelező tárgyak, amik először mindig megleptek, nagyon ellenálltam, nem értettem, miért kell ilyenekkel foglalkoznom, amikor tudom, hogy mit szeretnék csinálni. De nagyon megváltozott a gondolkodásmódom, például az emberi együttélésről olyan órák hatására, amikhez elvileg semmi közöm nem lett volna. Ilyen volt a kötelezőkön kívül mondjuk a politológia vagy a politikai kommunikáció Bognár Bulcsuval. Klasszikus konzervatív háttérrel nagyon izgalmas volt teljesen másképp látni a társadalmat, szinte felüdülés volt, hogy egy katolikus egyetemen baloldali és jobboldali értékekről is beszéltünk pejoratív háttér nélkül. Ez teljesen új élmény volt számomra, sok dologra ráébresztett. Ahogy ma gondolkodom a társadalomról és a saját társadalmi felelősségemről, azt nagyon erősen meghatározza az a pár év, amit a Pázmányon töltöttem.

A pályád során volt alkalmad közös munkára pázmányos tanáraiddal, hallgatótársaiddal?

Dér Andrással dolgoztam együtt A Rubens lány című kisjátékfilmjén, ami nagyon izgalmas élmény volt, mert egészen más szemszögből láttuk már egymást, más viszonyban voltunk. Jó dolog, amikor azt érzed, hogy aki egykor tanított téged, az szakmailag számít rád, alkotótársnak tekint.

A Pázmány után az Edinburgh-i Egyetemen, azon belül az Edinburgh College of Art-on (ECA) folytattad. Milyen benyomások értek abban a sokkal nemzetközibb környezetben?

Tudtam, hogy ha nem térek rá a filmrendezésre, nem kezdek elmélyülten tanulni és fejlődni egy ilyen kreatív, alapvetően művész közegben, akkor lehet, hogy abbahagyom. Nagyon nehéz időszak volt. Előtte egy évig egy szerkesztőségben dolgoztam főállásban, irodai környezetben, muszáj volt továbblépnem. Az itthoni és a külföldi lehetőség is vonzott, több helyre beadtam a jelentkezésem. Fontos különbség, hogy a külföldi egyetemeken elképesztő, tízmilliós nagyságrendű összegekbe kerülnek a képzések. Magyar viszonylatban azon kesergünk, hogy a meghirdetett helyek csak fele elérhető állami finanszírozásban, ilyen külföldön nincs. Még így is privilegizált helyzetben vannak a magyar fiatalok, akik egyetemre akarnak menni. Aki tudja, mit akar, és nem hanyagolja a tanulmányait éveken keresztül, annak össze fog jönni előbb-utóbb, mert annyi lehetőség van itthon. Skóciának ez a képzése megfizethető, és azok közé tartozik az Egyesült Királyságban, amelyek a gyakorlatban is össze vannak kötve a filmiparral. Olyan tapasztalatokat adnak át, és olyan lehetőségeket kínálnak, amivel filmeket tudsz csinálni már az egyetemi környezetben.

Ez volt a második nyitásom, a legradikálisabb, ami valaha ért engem. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, de ebben a helyzetben kénytelen vagy mindenki felé nyitni. Ez már nem az a közeg, ahol mindenki hasonlóan gondolkodik, hasonlóan néz ki, hasonló nyelvet beszél. Oda kell figyelned a másikra, félre kell tenned, amit eddig tudtál az életről és a különböző kultúrákról. Ezzel a hozzáállással olyan barátságokat tudtam ott kötni, amik még ma, a teljes elszigeteltség idején is aktívak. Nagyon jó élmény volt azt megtapasztalni, hogy ennyi teljesen különböző hátterű ember képes együttműködni, együtt dolgozni, beszélgetni anélkül, hogy meg- vagy elítélnék egymást. Ez már több, mint tolerancia, ez empátia, ez volt a legfontosabb tanulság.

Több díjjal elismert alkotást tudhatsz magadénak, a legnagyobb sikert 2019-ben, a Katapult című filmeddel érted el. A hazai BuSho után játszották szerte a világon, a Seattle-i Gyerekfilm Fesztiválon a zsűri különdíját kapta meg, a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilm Fesztiválon a gyerekzsűri a legjobb, az ifjúsági zsűri pedig a 2. legjobb élőszereplős filmnek választotta. A film alapvető témája a közelség-távolság illúziója a gyerekszerelem párosa (Nana és Gau), Amerika és Magyarország között. Érdekes párhuzam, hogy az amerikai sikereket online formában, itthonról, a nézőktől távol élted meg. Hogyan érintett, és hol tart a film útja?

Az első fesztiválján, a BuSho-n (Budapest Short Film Festival) még jelen voltunk személyesen, akkor kapta meg a legjobb színész díját Bendegúz, nagyon megérdemelten. Ezután bejutott észak-amerikai fesztiválokra, Seattle volt az első komoly állomása, ahova meg is hívtak. 2020 márciusában már vártak, majd a fesztivál kellős közepén kellett lemondaniuk az egészet. Nagyon szomorú dolog ez, mert egy filmfesztivál általában sokkal több filmvetítések soránál, kapcsolatépítésről szól. Ha az embernek van egy kis esze, akkor a zsebében van egy következő forgatókönyv, vagy egy jó ötlet, mert nem tudhatja, hogy kivel találkozik. Ez az egész gyakorlatilag lenullázódott. Ugyanígy annak a lehetősége is, hogy az ember közönséggel lássa a filmet, ráadásul viszonylag nagyobb közönséggel, ráadásul teljesen nemzetközivel. Most ezt egyedül lengyelekkel élhettem át az Ale Kino-n, tehát „csak” régiós élmény, de már az is nagyon inspiráló volt. A vetítés után beszélgetést szerveztek a nézőkkel, ahol azt éreztem, hogy volt értelme végigcsinálni minden nehézség és anyagi áldozat ellenére is, mert tényleg az látszott a szemeken, hogy kaptak valamit, érdemben szóltak hozzá, nagyon lelkesek voltak. Szerencsés vagyok, hogy ez még megadatott a pandémia előtt.

Maga a chicagói élmény volt a legabszurdabb. Vasárnap este pizsamában ültem a fotelben, valami filmet fejeztem be éjfél körül, amikor érkezett egy e-mail: Congratulations! Elfeledkeztem a díjátadóról, amiért online formában folyt az egész. Aztán persze postázták az oklevelet, de ez meglehetősen távol van attól, amikor az ember felhúz egy szép ruhát, és felsétál a színpadra.

Siker szempontjából Chicago volt az egyértelmű tetőpont. Most megy majd Lengyelországban, Portugáliában és Bulgáriában is, a chicagóiak pedig engedélyt kértek, hogy a showcase válogatásukban vetítsék különböző helyeken.

Minden alkotásod személyes és mélyebb hangvételű, érzelmes rövidfilm. Maradsz ennél a formánál?

Most töröm meg a jeget, mert teljesen saját erőből és egy produkciós cégnek hála nyáron forgatom az első játékfilmemet. A forgatókönyv tavaly óta készen áll, sikertelenül pályáztunk, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Ugyan mikro költségvetéssel, de nagyon profi, fiatal, tehetséges stábbal.

Nem vagyok tipikusan rövidfilmes rendező, a helyzet hozta így. Már gyerekként kétórás filmmel kezdtem, mindig hosszú, burjánzó történeket szerettem elmondani, amiben a főszereplő érzelmi útja a lényeg. Nem realista filmeket képzelek el általában, hanem sokkal inkább klasszikusan romantikus történeteket. Elég nehéz itthon, mert nem ez a tipikus, általános filmnyelv ma Magyarországon, meg egyáltalán a régióban, sőt, mondhatom, hogy a komolyan vett fesztiválvilágban sem. Most saját útra léptünk, formálódik a stáb, folyik a casting. A történet a Katapult folytatásának tekinthető, már felnőtt szereplőkkel. Az elválásról, egy távkapcsolat utolsó napjáról szól, ami egy elég kegyetlen téma, ugyanakkor nagyon szép is, mert minden elválás azt jelenti, hogy előtte valami fontos volt. Egyelőre minden bizonytalan a vírus és a casting miatt, de bízom benne, hogy olyat tudunk mutatni, ami nem általános és mindennapos a filmvásznon.

Nemcsak rendezel, hanem tanítasz is.

Most kezdtem tanítani a Budapest School-ban, filmkészítő kurzust tartok 15-16 éves gyerekeknek. Jelenleg dokumentumfilmezéssel foglalkozunk, a vírus miatt nagyon nehéz stábokat szervezni, ebben a műfajban viszont önállóan tudnak alkotni, a világ felé fordulni. Nagyon fontos hamar elkezdeni a gyerekeknél az önálló gondolkodásra nevelést, foglalkoztatnia kell őket, hogy nekik mi a dolguk kamerával a kezükben.

Mit üzennél a jelenlegi és a leendő pázmányos filmeseknek?

A Pázmány képzése egy nagyon jó alap. Számomra evidens volt az az illúzió, hogy ettől filmrendező leszek, de a film szakirány nem a filmrendező képzésért felel. Az alapképzés a kommunikáció- és a média-, valamint az ehhez köthető tudományágak átfogó ismeretanyagával lát el, a szakirányok pedig nagyon jól adnak irányt a későbbiekhez. Elengedhetetlen ezt hamar elfogadni, így egészen más hozzáállással sajátítható el a felkínált tudás. Ha például kifejezetten játékfilm rendező szeretne lenni valaki, akkor arra buzdítom, képezze tovább magát.

Nagyon fontos, hogy mindenki legyen tisztában azzal, mit akar ettől az egésztől. Filmesnek lenni először jó bulinak tűnhet a gimnáziumban, amikor az ember szerelemprojektekkel küzd a szakkörön, de ez egy elképesztően kegyetlen műfaj. Teljesen bizonytalan és bejósolhatatlan, hogy mikor keresel vele pénzt és mikor nem. Számtalanszor arra vagy kényszerítve, hogy a megélhetésed érdekében mellékes feladatokat vállalj be, olyan munkákat, amik a művészettől nagyon távol esnek.

Aki ezt komolyan veszi, ne keressen kifogásokat, mint hogy nincs 10 millió forintja rövidfilmre, vagy nincs híres színésze, hanem nézze meg, hogy mi van, és azzal dolgozzon, abból hozza ki a maximumot. Ha tényleg ezzel akar foglalkozni, akkor menjen neki, fogja magát, fogjon egy kamerát, fogjon három embert és csináljon valami varázslatos dolgot!

Készítette: PPKE Kommunikáció/Horváth Lenke
Fotó: Dimény András és Szövényi-Lux Balázs