Fenntartható mezőgazdaság – ez a gondolat áll annak a programnak a középpontjában, amelynek kutatását Schlett András koordinálja, a Szent II. János Pál Pápa Kutatóközpontban. Schlett András továbbá a Heller Farkas Közgazdaságtudományi Intézet docense, az Agrár- és vidékfejlesztési posztgraduális képzések szakfelelőse, és a Jog- és Államtudományi Kar mellett, a BTK és az ITK oktatója.

A mezőgazdasággal kapcsolatos kutatás milyen gondolatból indul ki?

Kutatási részlegünk neve hűen tükrözi szemléletünket: fenntartható mezőgazdaság, összhangban a teremtett világgal. A katolikus egyház társadalmi tanításának megfelelően, a fenntarthatóság három összetevőjének mentén – környezeti, társadalmi és gazdasági fenntarthatóság – vizsgáljuk a mezőgazdaságot. Ennek során választ igyekszünk adni arra is, hogy milyen felfogások uralkodnak ma a mezőgazdasággal kapcsolatban, mennyiben változott a szemlélet az idők folyamán, s ez hogyan hat vissza a fenntarthatóságra, illetve, e kettő viszonyára. A témakör multidiszciplináris megközelítést kíván, mivel csak ilyen szemléletben lehetséges reflektálni a mezőgazdaságot érő legkülönfélébb kihívásokra.

Kutatásuk elsősorban a magyarországi mezőgazdaságra irányul?

A magyar mellett, programunkban szerepel a nemzetközi tendenciák vizsgálata is. A hazai mezőgazdasági viszonyokat ugyanis a nemzetközi változások keretében szükséges szemlélni. Történelmi visszatekintés alapján megállapíthatjuk, hogy két agrármodell, nevezetesen a nagyüzemi és a kisüzemi gazdálkodás aránya és viszonya, folyamatosan változott az idők folyamán. Azt, hogy adott időszakban, adott régióban, épp melyik dominált, számos tényező alakította.

Ma, szétnézve a földabroszon, azt látjuk, hogy zajlik egyfajta új „bekerítési mozgalom”: előretör a nagybirtok, a latifundiális termelés. A kifejezés nem ismeretlen, hiszen számos történelmi precedens eszünkbe juthat, és a veszélyei sem feltétlenül újkeletűek. „Latifundia perdidere Italiam!”, azaz „a latifundiumok tették tönkre Itáliát!” – írta Gaius Plinius Secundus természettudós a Kr. u.-i 1. században, Naturalis Historiae című munkájában. Napjainkban, az exportvezérelt monokultúra, a termelési szerkezet egysíkúvá válása, nemcsak stratégiai kitettséget jelent, hanem tragikus mértékben rombolja a biodiverzitást, a vidéki környezetet és társadalmat.

Magyarországra is a monokultúrás szerkezet a jellemző, miközben az ország adottságai másféle gazdálkodásra is lehetőséget adnának. Eltűnt több munkaigényes gazdálkodási forma, amelynek kirívó példája lehet, hogy a pirospaprikától a fokhagymáig már szinte mindent importálunk.

A magyar mezőgazdaságot rendkívül egysíkú termelési szerkezet és alacsony értéktartalmú termelés jellemzi. Ez egy hosszú múltra visszatekintő folyamat eredménye, amit az utóbbi évtizedek még jobban felerősítettek. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a zöldség- és gyümölcstermesztés aránya például a kádári Magyarországon sokkal nagyobb volt. Egész kistérségek szerveződtek egy-egy kultúra termelése köré. Mindenki ismerte a makói hagyma, a szegedi fűszerpaprika, vagy épp a szabolcsi alma speciális termékjellemzőit. Mára szinte kizárólagossá vált a szántóföldi növénytermesztés, annak ellenére, hogy a ritka, nehezen utánozható, sajátos tudáson alapuló, ezért nagy értékű helyi adottságok mindinkább felértékelődnek.

Ismerjük ennek a rendszerváltásig visszavezethető okait: a földprivatizációt és az ennek nyomán létrejövő duális földbirtokszerkezetet. Az élelmiszer-feldolgozás is jórészt megszűnt.

A 90-es évektől, a magyar növekedési paradigma központi elemét a külföldi működőtőke vonzása jelentette. A várakozások szerint ezek megoldják az ország technológiai modernizációját, a foglalkoztatási gondokat és hazánkat felzárkózási pályára állítják. Beáramlott a tőke, amely azonban sok esetben nem a termelést segítette, hanem éppen megszüntette, mert piacot vásárolt. Külföldi kézbe kerültek a feldolgozóink, a termékpálya szétesett, egyes szakaszai ellenérdekeltté váltak. A felvásárlást és elosztást regionálisan, sőt globálisan szervezik a nemzetközi kereskedelmi láncok. Viszont a 2008-as gazdasági válság, de még inkább a járvány kitörése, teljesen átalakította a mezőgazdasággal kapcsolatos beállítódásokat és elképzeléseket. Új fénytörésbe kerül a lokalitás, az élelmezésbiztonság, a rövid ellátási láncokban rejlő lehetőségek megragadása. A korábbi várakozások szerint, a fejlődés majd „lecsorog” helyi szintre, ám a tapasztalat egy duális gazdaságot mutatott, melyben hajdan virágzó területek, kihaló, szociális zárvánnyá alakultak.

A mezőgazdasági termelés és a környezet viszonya számos vonatkozásban a természeti adottságok kizsákmányolásáról árulkodik.

A környezeti és biológiai determinációk mindig is kihívást jelentettek az emberiség számára. Az ezektől való függetlenedés törekvése végigkíséri a mezőgazdálkodás történetét. Gondoljunk csak a télálló gabonára, vagy más fagytűrő növények elterjesztésére. Viszont elgondolkodtató az a fordulat, ami az elmúlt fél évszázadban zajlott. Immár egyáltalán nem szempont a tér adottságaihoz illeszkedő tevékenység, hanem épp a környezetet alakítjuk maradéktalanul a termelési feladathoz. A következmények sokszor beláthatatlanok és rémületesek: visszafordíthatatlan talajelváltozások, lesüllyedt talajvízszint, a biodiverzitás drasztikus csökkenése. Ez a „mindent lecserélés kultúrája” itthon a kommunista időszakban csúcsosodott ki, s a helyzet nem sokat változott a piacgazdaság bevezetésével sem. A gumipitypangtól megérkeztünk a gmo-növények világába.

Mindenesetre közhelyszámba megy: a mezőgazdaság olyan üzem, amelynek nincs födele. Termelői fejjel gondolkodunk róla, ám a hiányérzetünk is egyre erősödik ezzel a féloldalas szemlélettel kapcsolatban. A mezőgazdaság szerepét pusztán árutermelésre szűkítő felfogás, kiragadja a folyamatokat etikai, környezeti és társadalmi összefüggéseiből, gátló tényezőként tekint ezekre.

A genetikailag módosított növények termelése eleve téves törekvésnek tekinthető?

„Etetjük a világot!” – hirdetik a működésüket mindenhol hangoztató, marketingkörítéssel övező biotech cégek. A genetikailag módosított növények termesztése egy újabb termelékenységi forradalom jelzőköve, amely mintegy betetőzi az emberiség függetlenedési törekvéseit. Úgy tűnik, végleg leszámolhatunk Malthus komor jóslatával, mely szerint a mezőgazdaság kibocsátása nem tud lépést tartani a gyorsan növekvő népességgel. A folyamat azonban rengeteg ellentmondást is hordoz, mivel a géntechnológia sokkal többről, így az élelmiszerellátás ellenőrzéséről is szól. A genetikai szabadalmaztatások lehetőségével a korábban szabad hozzáférésű genetikai erőforrások profitot termelő magánjavakká konvertálhatók. Nem is beszélve a steril magot hozó „fejlesztésekről”, amik segítenek fenntartani a kereslet folyamatosságát. Újfajta függőségeket, kiszolgáltatottságot, amolyan globális „padláslesöpréseket” jelent ez a gazdálkodók számára. Ne feledjük: az élelmiszer és a víz, a legjelentősebb stratégiai erőforrások; de a táji értékek, a változatosság, a sokszínű helyi kultúra fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyoznunk.

A hagyományok mellett elengedhetetlen az innováció.

A kettő egymást kell, hogy erősítse.  A tradícióban hatalmas tudásvagyon halmozódott fel az évszázadok során, és nem szabad, hogy megszakadjon ennek a tudásnak az új környezethez való adaptálása. Sikereket azok érnek el, akik képesek mindig megújulni, a hagyományokat a modern szemléletmóddal ötvözni. Tehát akik nem vetik el a múltat, és nem fordulnak el a jelen legkorszerűbb innovációitól sem. A két tényező szinergikusan képes hatni egymásra. Hogy milyen helyi kezdeményezésekkel lehet sikert elérni, természetesen régiónként változik, de az új üzleti modellekben, digitalizációban rengeteg lehetőség rejlik. „Verba volant, exempla trahunt!” – azaz a példák és a példás személyek tudják a leginkább megragadni az embert. Ha ma igazi helyi sikertörténeteket keresünk, észrevesszük, hogy ezek hátterében főképp alulról jövő kezdeményezések rejlenek.

Milyen eszményeket fogalmaz meg a kutatócsoport az agráriummal kapcsolatban?

A Teremtés könyvében egyenes utasítás van az ember számára arra, hogy a Földet az uralma alá hajtsa – arra persze sokszor nem térnek ki, hogy a szöveg pár sorral odébb már a kímélő gazdálkodásra buzdít. Az ember felelőssége a világ gondozása; Istentől kapott feladata, hogy megőrizze és fejlessze azt a természetet, amelyet Isten állandó gondoskodásban részesít. Ezzel a felelősséggel kell viszonyulnunk a teremtett világhoz.

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE