Professzor úr, mikor ébredt fel önben az érdeklődés a természettudományok iránt?

Már gyermekkoromban kíváncsiságra neveltek, korán rácsodálkoztam a természet szépségére és titkaira. Sokat köszönhetek ebben édesapámnak, általános iskolai bencés tanáraimnak, majd a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban Vermes Miklós fizikatanáromnak.

Ilyen indulás után szinte természetes, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait.

1954-ben a Villamosmérnöki Karon Simonyi Károly tanítványa, s már diákként munkatársa lettem. Nyaranta mellette dolgoztam a KFKI Atomfizika Osztályán, 1957 után pedig a tanszékén rám bízta az esti tagozat előadásait. 1957 őszén negyedéves hallgatóként már Elméleti Villamosságtan és Elektronfizika előadásokat tartottam, ugyanis sok adjunktus a forradalom bukása után elhagyta az országot.

A tanulásba és a tanításba – mint többször nyilatkozta, a tanulva tanításba – már ekkoriban beleszeretett.

Simonyi Károly példája nagy hatást gyakorolt rám, s szinte elvarázsolt Pólya Györgynek akkoriban megjelent On Learning, Teaching and Teaching Learning című írása. Ebben a tanulva – tanítást a zeneszerzéshez hasonlította, a tanórát pedig színészi feladatnak tekintette. Lehet tanítani – írta – rondó vagy variációk-egy-témára formában.  Először világosan, pontosan fel kell tenni a kérdést, amire a választ keressük, s csak ezután indulhatunk a „felfedező” útra. Jó színészként úgy kell bemutatni mindent, mintha a hallgatókkal együtt az órán fedeznénk fel a megoldást.

Hogyan kezdődött kutatói pályája?

A tanulás és a tanulva–tanítás során rengeteg, számomra nyitott kérdés vetődött fel bennem. A kérdések túlnyomó többsége esetén Simonyi professzor úr vagy egyik munkatársa megmutatta, hogy az irodalomban hol találom a választ. Néhány kérdés maradt, amire nem találtunk, nem találtam választ, és professzor úr biztatott, hogy töprengjek, és próbálkozzam magam a válasz megtalálásával. Ezekből születtek első dolgozataim, egyikből–másikból később publikációim is. Számomra a kutatás a tanulás egyik fontos, sokszor fáradságos válfaja.

A végzést követően meghívták az egyetemre?

Simonyi professzor szeretett volna a tanszékén alkalmazni, csakhogy bizonyos helyen megakadályozták ezt, de személyes kapcsolatunk mégis folytatódott és haláláig tartott.

Az ipari Távközlési Kutató Intézetben (TKI) viszont örömmel fogadtak. A forradalom után ugyanis sok kiváló kutató innen is külföldre távozott, és a mikrohullámú távközlő rendszerek nagy értékű ipari exportját akadályozta néhány előre nem látott műszaki hiba. A megoldásokkal többen próbálkoztak, de sikertelenül. Bognár Géza akadémikus és Csibi Sándor (későbbi akadémikus) a kutatás és a fejlesztés felelős vezetői reménykedtek, hogy a Simonyi iskolából érkezve be tudok állni a külföldre távozottak helyére. Felvettek és mindjárt a mély vízbe dobtak. Az első két évben három kritikus feladatot sikerült megoldanom. Mind a három esetben a mikrohullámú elektromágneses tér és a kijavítandó eszköz áramköri modellje közé épített újszerű „híd”, az áramköri paradigma akkor nagyon újszerűnek tartott alkalmazása segített.

Amikor a mérnök a természetben nem található, és előírt tulajdonságú mesterséges eszközt kíván alkotni (feltalálni, megvalósítani), akkor a természet-tudományok törvényei és a gép mérnöki tervezésére alkalmas modellje közé hidat kell építenie. A mérnök sok mindent elgondolhat és matematikai modellt is alkothat sok mindenről, még egy perpetuum mobile-ről is, de ennek megvalósítását a természettudomány törvényei vagy megengedik, vagy tiltják; ez esetben szigorúan megakadályozzák, s utóbbi esetben meg is akadályozzák.  

1963-ban nyújtotta be egyetemi doktori értekezését.

Ebben is az áramköri paradigma mikrohullámú és optikai alkalmazásával bajlódtam. Egy eszköz (gép) alkatrészekből történő „szintézise” felé tettem egy lépést.

Később megkezdődött széleskörű nemzetközi oktatói-kutatói és publikációs tevékenysége.

Igen. A linearitás és a passzivitás mikrohullámú és optikai elektromágneses rendszerekre alkalmazva vezetett el az URSI (International Scientific Radio Union) 1965-ben Delftben rendezett kongresszusán elhangzott előadásomhoz. Ezen előadásom után váratlan meghívást kaptam a Polytechnic Institute of Brooklyn Microwave Research Institute (PIB-MRI) kiválósági kutatóközpontba, ahol másfél évig tanulhattam, és egy tucatnyi országból hozzám hasonlóan meghívott fiatal kutató alkotta csoportban dolgozhattam az akkor kibontakozásnak induló mikroelektronika elméleti megalapozásán. Posztdoktor társam volt többek között J. O. Scanlan (a Royal Irish Academy későbbi elnöke), akivel Európába hazatérve, 1972-ben kezdeményeztük az áramköri paradigma új nemzetközi folyóiratának indítását. Kezdeményezésünk meglepően széleskörű támogatásra talált, az első évfolyam első száma 1973-ban jelent meg, és ötven éve szolgálja szakterületünk fejlődését.

A Távközlési Kutató Intézetben (TKI) felkérést kaptam, hogy áramkör-elméleti és az áramkörök számítógéppel segített tervező rendszerét kidolgozó csoportot alakítsak. Korábbi egyetemi óráim és szemináriumaim hallgatói közül hívtam meg azokat, akiket legkiválóbbnak tartottam.  Munkatársam lett többek között Roska Tamás és Szolgay Péter is.

Ismerősen csengő nevek, akik a Pázmány Információs Technológiai és Bionikai Karának első oktató nemzedékéhez tartoztak – tartoznak. De mielőtt rátérnénk erre, ejtsünk néhány szót professzor úr magánéletének alakulásáról.

Feleségem, Gereben Ildikó ugyancsak a BME Villamosmérnöki Karán végzett, majd Simonyi Károly közvetlen munkatársa lett. A Pázmány ITK-n egyetemi docensként A fizika kultúrtörténete tárgyat adja elő és szervezi a Multidiszciplináris kitekintés című előadássorozatot. Három gyermekünk született, tizenkét unoka boldog nagyszülei vagyunk, s eddig három dédunoka is széppé varázsolja napjainkat.

Roska Tamást, aki a PPKE mai Információs Technológiai és Bionikai Karának első dékánja volt, hallgatójaként ismerte meg még az 1960-as években.

Valóban, majd miután hazatértem az első másfél éves amerikai tanulmányutamról, Roska Tamás csatlakozott TKI-béli kutató-csoportomhoz. A TKI-ban tíz éven keresztül, majd a SZTAKI-ban (Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet) öt éven át tudományos csoportvezetőként dolgoztam, mielőtt 1985-ben megválasztottak akadémikusnak és egyben az MTA főtitkárhelyettesének.

Tamás mindkét kutatócsoportom kiváló és sok mindenben meghatározó tagja volt. A PPKE akkori rektora, Erdő Péter püspök úr Tamást kérte fel és bízta meg a kar alapításának előkészítésével. Nélküle valószínűleg nem ilyen lenne a katolikus egyetem mérnök kara. Ő írta küldetésnyilatkozatunkat, ő hívott meg mindenkit a karra, ő győzött meg küldetésünk nagyszerűségéről. Engem 2000. július 15-i hatállyal nevezett ki az egyetem akkori nagykancellárja az akkor Információs Technológiai, később Információs Technológiai és Bionikai Kar egyik egyetemi tanárának.

Huszonhárom éve veszek részt az ITK munkájában. Az első tizenhat évben Az információtechnika fizikai alapjai és a Nanotechnológia tárgyakat oktattam. 1997-ben jelent meg Az információtechnika fizikai alapjai című, Simonyi Károllyal írt tankönyvem. Azóta a Roska Tamás Műszaki és Természettudományi Doktori Iskola egyik programjának vezetőjeként – Az elektronikai és optikai, a molekuláris és nanobionikai technológiák eszközei – igyekszem segíteni a munkát.

Kérem, jellemezze a Kar indításában közreműködőket

Roska Tamás a kar indításakor nemcsak a mesterséges információs rendszerekkel (gépekkel) foglalkozókat hívta meg, hanem az idegrendszerrel és az agykutatással foglakozó Hámori Józsefet, Karmos Györgyöt és Freund Tamást, sőt Falus Andrást, az immunrendszer és a genetika kutatóprofesszorát is. Talán nem tűnik túlzásnak az állítás, hogy mi, villamosmérnökök az említett orvosprofesszorokkal együtt, magunk határoztuk meg a kar induló arculatát. De jelentős szerepet kapott az esztétikai érzékenység és az íráskészség fejlesztése is. Elhivatott kari titkárságvezetők is csatlakoztak hozzánk. Várnai Péter atya karunk első lelkésze, aki mérnök végzettségű is volt, itt élt közöttünk, diákjaink között is, képviselve és sugallva a „Veni Creator Spiritus” fohász szellemiségét.

Milyen eszményeket fogalmaztak meg a kezdetekkor?

A katolikus egyetem küldetésének szellemében természet ihlette, emberközpontú, az embercsaládot szolgáló technikákat fejlesztő mérnökök képzése lebegett a szemünk előtt.

A tehetséges, tanulni és alkotni vágyó fiatalokat „helyzetbe kívántuk hozni”. Tudtuk, hogy fél évszázados mérnöki pályájuk már 21. századi pálya lesz. Így az általunk is csak homályosan látott jövőre kell felkészítenünk őket. Rájuk vár, hogy önmagukat, családjukat, Magyarországon belüli kisebb-nagyobb közösségüket, felvirágoztassák.

Azt is tudtuk, hogy meg kell különböztetnünk a gyorsan elavuló technikai újdonságok tanítását a mérnök számára hosszú távon invariánsnak (változatlannak) tekinthető tudás tanításától, nagy hangsúlyt helyezve ez utóbbira.

Az ember maga és gondolkodása, tehát a logikai és a matematikai tételek is, de a fizika és a természettudományok törvényei is időtállók. A mérnök által kifejlesztett, feltalált eszközök, gépek és rendszerek azonban hamar elavulnak.

Hallgatóinknak elmélyült, időtálló alapokat kell adni ahhoz, hogy fél évszázados mérnöki pályájukat sikeresen végigfuthassák.

Szakterületünk viharos fejlődését érzékelve, rugalmas kari szervezet kialakítására törekedtünk. Ezért nem „daraboltuk” a kart tanszékekre, hanem a Berkley-ben és a Notre Dame-ben látottakhoz hasonló department rendszerként próbáltunk működni.

Az élenjáró egyetemek példáját igyekeztünk követni. Arra törekedtünk, hogy oktatóink és diákjaink otthonosan mozoghassanak szűkebb szakterületük élenjáró iskoláiban, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek.

Célul tűztük ki, hogy kiváló és kutató kar legyünk, annak tudatában, hogy a kiválóság kötelez.

Mennyiben valósult – valósul meg a kezdetek tudományos és oktatási elképzelése?

Huszonöt év alatt a világ, ezen belül az információs technológia és a bionika sokat változott. Szakmánk fejlődése váratlan meglepetések sorozatának bizonyult.

Ma már a doktori iskolában népszerűbbek a később indított bio-informatikai és orvosi biotechnológiai programok, mint sok kezdetben indított információs technológiai és bionikai (BIOlógia-elektroNIKA-i) program. A karnak rugalmasan kell alkalmazkodnia e változásokhoz.

Ennek alapján hogyan ítéli meg a kar eredményeit és mai küldetését?

Az ITK mai fiatal vezetői nem másolhatják minden további nélkül a korábbi évek gyakorlatát, ugyanis változott – folyamatosan változik – a környezet, amelyre a mi tudományterületünk igen érzékenyen reagál. Sok az új lehetőség és sok a veszély is.

Változik a középiskolából érkező hallgatók felkészültsége és érdeklődése, ugyanígy változik a végzős hallgatók elhelyezkedési lehetősége is. A jó oktatók „vadásznak” a tehetségekre, és hiszik, hogy minden hallgató tehetséges valamiben. Segítsék hát őket abban, hogy felfedezzék magukban a nekik adatott talentumot, és akkor örömmel végzett szorgalmas munkájuk a közjót szolgálja majd.

A 21. század munkakultúrája is sokban különbözik majd a 20. századitól. A 20. század a specializáció százada volt. A 21. században megnő a multidiszciplinaritás jelentősége. Különböző szakterületek konvergálnak, az eredményes munkához a korábbinál átfogóbb világképre és mélyebb műveltségre van szükség.

A kar alapításakor jelszavunk a „Fides et ratio” (Hit és Ész) lett. (Nem sokkal alapításunk előtt, a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén, 1988. szeptember 14-én jelent meg Szent II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikája.)

Az erős természettudományos alapok, a fizika-kémia-biológia, a „ratio” igazít el abban, hogy a mérnök egyáltalán milyen mesterséges eszközt, gépet valósíthat meg. Melyek a természet adta lehetőségek és melyek a korlátok. De csak a hit fényében különböztethetők meg az embercsalád javát és békességét szolgáló lehetséges technikák azoktól, amelyek kárt okoznak.