Kovácsné Fódi Krisztina életét gyerekkora óta végigkíséri a zene. Fúvószenekar-vezetésről álmodott, de amikor először kórust vezényelt a tanárképző főiskolán, ez lépett az első helyre és új szerelemmé vált. Számos díj és emlékérem birtokosa, gyermek- és felnőttkórusok, valamint német népzenei csoport vezetője Dorogon, mesterpedagógus, a Pázmány Vitéz János Tanárképző Központ óraadó oktatója. Idén januárban a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetségének díját kapta meg karnagy kategóriában.

A zene az valóban kell és univerzális nyelv?

Igen, mindenképpen univerzális nyelv a zene, hiszen a világ bármely pontján, bármely fesztiválon képes a különböző nemzetek dalosait, muzsikusait egyetlen, közösen alkotó csapattá változtatni. Így jönnek létre a nemzetközi tagságú zenekarok, kórusok, vagy a fesztiválok résztvevői által közösen előadott darabok. Sőt ma már nemzetközi virtuális kórusok is létrejönnek egy-egy mű előadásának erejéig. Azt pedig, hogy a zenére, éneklésre az embereknek szüksége van, ma már pszichológusok, orvosok, kutatók is bizonyítják, de azt gondolom, bárki, aki egy borús, rosszkedvű napon énekelni vagy muzsikálni kezd, megtapasztalhatja a hangulatában bekövetkező pozitív változást.

Mikor kezdett a zenével foglalkozni?

Kicsi gyermekkorom óta benne élek a zenében. Zeneiskolába ötéves koromtól jártam, aztán ének-zene tagozatos osztályban tanultam a dorogi Zrínyi iskolában. De hamarosan tagja lettem a Csolnoki (akkoriban Úttörő- és) Ifjúsági Fúvószenekarnak is, s ettől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy hány zenekarban, kórusban tudok egyszerre helyt állni.

Hogyan lett Önből karnagy?

A tanárképző főiskolán tanultunk karvezetést, ott vezényeltem először kórust. Az akkori elképzeléseim azonban nem annyira az énekkarról, sokkal inkább a fúvószenekar-vezetésről szóltak. De aztán az élet felülírta ezt, mert a tanítás során a gyerekekkel való kórusmunka olyan új távlatokat, új álmokat nyitott meg előttem, aminek nehéz volt ellenállni. Persze azért megmaradt a zenekarvezetés is, mi több, kicsivel később fúvóskarmester diplomát is szereztem. De az első helyre került új „szerelem” ekkor már a kórus volt.

A Magyarországi Német Ének-, Zene- és Tánckarok Országos Tanácsa (Landesrat) ének szekciójának elnöke, Artisjus-, Rauscher György- és Stefan Kerner-díjas karnagy, a Kardos Pál emlékérem birtokosa, mesterpedagógus. Gyermek- és felnőttkórusok, valamint német népzenei csoport vezetője Dorogon. Melyik korosztály a legkedvesebb Önnek?

Mindig éppen az, amelyikkel dolgozom, hiszen mindegyiknek más a tudása, mindegyikkel más lehetőségeim vannak a zenéről alkotott elképzeléseim megosztására, kibontakoztatására.  Minden korosztálynál mások a hangsúlyok a tanítás során, mások a kihívások. Mindenféle korosztályban van kórusom is, a nyolc éves kicsiktől a felsősökön át a felnőttekig. De tíz éven át egy, a volt tanítványaimból alakult ifjúsági kamaraegyüttest is vezettem. Mindegyiknek más nehézségű a repertoárja, különbözőek a módszerek, amivel egy kórusművet eléjük tárok, betanítok. Így sosem unatkozom…

Nem utolsó sorban a Pázmány Vitéz János Tanárképző Központ óraadó oktatója is. Mindig is tanítani szeretett volna?

Igen, bármilyen elcsépelt is ez a mondat, de én tényleg óvodás korom óta pedagógusnak készültem. Persze mindig épp az aktuális életkoromnak megfelelően akartam óvó néni, tanító néni, vagy éppen tanár lenni. Más elképzelés nem is nagyon merült fel bennem az évek során, ha igen, az akkor is csak pár hónapos „kilengés” volt.

Szeret a Pázmányon oktatni? Ön szerint miben rejlik a különlegessége?

Nagyon örültem a hozzám visszakanyarodó lehetőségnek, hiszen a pályám elején – még egy éve sem tanítottam –, Hunyadi Zoltán tanár úr meghívott az ének tanszékre módszertant tanítani. Én akkoriban erre még nem éreztem magam eléggé kompetensnek. Szerettem volna több gyakorlati tapasztalatot is szerezni az elméleti tudásom mellé. Aztán sokfelé kanyargott az utam, míg újra meg nem csörrent a telefon. Úgy gondolom, ma már hitelesen állhatok a hallgatók elé. Nagyon szeretek itt oktatni, mert a hallgatók igazán érdeklődőek, nyitottak. Engem a családias légkör fogott meg nagyon.

Véleménye szerint mi a jó tanítás és a jó tanár titka?

Szerintem a hiteles személyiség nagyon fontos. Meg kell találni azt az utat, amelyen a tanár odafigyelően, szeretettel, de mégis kellő „szigorúsággal”, következetesen vezeti tanítványait. Fontosnak tartom a sokoldalúságot is, a kreativitást és a nyitottságot az új módszerekre. Ne munka, hanem hivatás legyen a tanítás! No és persze mindehhez jöhet még a titkos összetevő, a megfelelő helyen és időben elhelyezett csipetnyi humor is.

Önnek mi a hitvallása?

Jót, s jól. Ha képes vagyok rá, tegyem a feladatomat a lehető legjobban, ha nem, akkor legalább törekedjem rá. Örülni kell az eredményeknek, a kicsiknek is, teljes mértékben megélni a pillanatát a sikernek, mert a nehéz időkben ebből erőt tudunk meríteni. S talán a legfontosabb, hogy szeressük azt, amit csinálunk.

A Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) 2021. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján online rendezte meg díjkiosztó ünnepségét, ahol karnagy kategóriában Önnek ítélték oda a KÓTA-díjat. Hogyan érintette az elismerés? Számított rá?

Nem számítottam a kitüntetésre, de nagyon felemelő érzés volt, amikor megtudtam. Mivel ez szakmai díj, különösen örülök az elismerésnek.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Reménykedem a járvány mielőbbi elmúltában, mert bizony ez a jelenlegi helyzet az amatőr művészeti csoportok, így az én kórusaim munkáját is teljesen ellehetetleníti. Addig is kottákat keresgélek, válogatok, hogyha újra indulhat a munka, izgalmas művekkel várjam a dalosaimat. Egyre többször gondolkozom azon a lehetőségen is, hogy a sok ügyes óvó- és tanítóképzős hallgatóból – ha lenne kedvük – hogyan lehetne egy állandó kórust létrehozni, ahova nem azért járnának, mert muszáj, hanem mert szeretnek énekelni. De ez még tényleg a jövő zenéje.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Kovácsné Fódi Krisztina