Krisztus sírból való eltűnésének (halálból való feltámadásának) tényével először az apostoloknak kellett megbarátkozniuk. Nem voltak hiszékeny emberek – épp maga Jézus tanította őket a tények tiszteletére s az idők jeleinek alapos feltérképezésére és kiértékelésére. Így, hosszas vívódás után született meg bennük a halálból való feltámadásának és az örök életnek bizonyossága, a hervadhatatlan koszorú elnyerésének hősi vágya, az örök élet igenléséből fakadó hallatlan tetterő és küldetéstudat.

Krisztus feltámadása óta minden ember, aki meghallja egyháza üzenetét, hasonló szellemi harcra van mintegy kötelezve. Hogy választ kapjon a kérdésre: valóban Krisztus-e az Üdvözítő, aki ezért méltó arra, hogy életre szóló útitársunk, idősebb Testvérünk, legfőbb Bizalmasunk, röviden: Urunk legyen.

Aki csak jó lélekkel kezébe veszi az evangéliumokat, az egyház tanítását, s a szívére hallgatva olvassa, megsejti, hogy Jézusnak léteznie kellett, s alapvetően annak és olyannak kellett lennie, ahogyan azt az apostolok leírták és egyháza hirdeti. Őt hogyan is találhatta volna ki a hit rajongása, vagy az ember csodavárása? Az emberiség leghíresebb gondolkodóinak nagy eszméi is mind eltörpülnek Krisztus tanításának emelkedettsége, kiegyensúlyozottsága mellett. Az Ő tetteivel ugyan melyik államférfi vagy hadvezér dicsekedhetne? Kinek volt gazdagabb a szíve, mint Neki? Ki adhat nekünk annyit, mint épp Ő?

Ám övéi nem leigázott emberek, nem megvett zsoldosok, nem is elvakult rajongók, hanem boldogan, a szív egyszerűségével hódolnak előtte, s örömmel szolgálnak Neki. Az életüknél is jobban szeretik. Mert Vele értelmet nyer a fájdalom, a szenvedés, sőt még a földi halál is!

Vagyis az örök élet hite élteti híveit. És ez az élet afféle katonáskodás; a lélek állandó készenléte, harca, hogy megőrizzük az istenfiúságot, az újjászületésben kapott ártatlanságot; hogy teremjük a bűnbánat és az erényes élet gyümölcseit; hogy hűségesek legyünk Krisztushoz, megtartva mit rendelt, parancsait. Ha nem így teszünk, civilizált állattá válhatunk. Mint megdöbbentő tényt olvassuk, hogy egyetemeink harmadik misszióját ma főleg abban látják a szakemberek, hogy a de-humanizálttá lett-tett embert és társadalmat re-humanizálják. Miért is alakult ez így? Azért, mert az evilágiság démonát egyenesen a szabadság angyalának néztük. Azért, mert nem tagadtuk tán az örök életet, de ténylegesen nem annak távlatából nézzük és tervezzük az életünk, a társadalmaink eseményeit. Azért, mert az Isten országát is úgy képzeljük, hogy az amolyan földi paradicsom, a jólét netovább-ja, hol nincs helye fájdalomnak, szenvedésnek. Ám ez utópia, minket kegyetlenné tevő utópia

Mintegy harminc éve egyik vezető politikusunk azt találta mondani, hogy itt még a pogány is keresztény. S ma mit kéne mondanunk, ha látjuk, hogy evilágiság démona csak még nagyobb úr lett a szívekben? Azt kéne mondanunk, hogy itt már a keresztény is pogány, mert nem az örök élet hite határozza meg a tudatát. Mert nem Isten jelenében akar élni; már nem is küzd érte, hogy mintegy kitépje magát újra és újra evilágiság démonának markaiból; szinte jól érzi magát e fogságban, hisz hatalmasnak és szabadnak érzi magát. Nem hiszi, hogy a fő mű a tulajdon személyiségünk, a krisztusivá lett-tett lényünk, s nem a mégoly jogszerűen megszerzett javaink, kiharcolt hivatalunk, méltóságunk.

Ám aki felfedezte azt, hogy evilágiság démona ma a legpusztítóbb démonok egyike, keresni kezdi leküzdésének útját és módját, s előbb vagy utóbb eljut Krisztushoz, és végül megszületik benne is, miként egykor az apostolokban, az örök élet hite.

Kedves egyetemi polgártársaim! Az idei húsvét ünnepe is lehetőség arra, hogy felismerjük, tudatosítsuk evilágiság testet-lelket pusztító démonát, s végre felvegyük vele szemben a harcot! Ha valóban győzni akartok, előbb vagy utóbb fel fogjátok fedezni ti is - a halálból Feltámadottat, kérve Tőle a látást, az erőt, az örök élet - csontig-velőig ható - hitét, reményét és szeretetét. És akkor valóban épül - igaz továbbra is titkosan és titokzatosan - az Isten országa előbb bennetek, majd pedig köztetek.