Mit ért pontosan „egyszólamúság” alatt Kurtág művészetében?

Kurtág életművében feltűnően sok egyszólamú darab található: vonós és fúvós szólók mellett elsősorban dalok. Ám az egyszólamú gondolkodás megjelenik zongoraművekben is, sőt, a legnagyobb terjedelmű darabjaiban, még operájában is kimutatható, hogy a komponálási folyamat egyszólamú gondolkodáson át történik.

Hogyan jelenik meg a „belső dialektika” az egyszólamúságon belül?

Amikor egyszólamúságra gondolunk, akkor először népdalok, gyerekdalok, sláger-dallamok jutnak eszünkbe: egyik hang a másik után, egyszerű kis dallamívek sorozata. Ám az egyszólamúságban sokkal több rejlik: a hangok vonalát a halló fül nem mindig egymásra következésüket szeletelve csoportosítja – időbeli kapcsolatok gazdag rendszere tud kibontakozni, belső feszítő erők tudnak megjelenni a motivikus alakzatok, „Gestaltok” között.

Milyen zenei vagy filozófiai hagyományokhoz kapcsolódik Kurtág ezen kompozíciós megközelítése?

A gazdagon tagolt polifónia a nyugati műzene egyik sajátossága, kiemelkedő értéke. 13. századi kibontakozása az egyszólamúságra is visszahatott, megteremtve a dialektikus belső terek lehetőségeit az egyszólamúságon belül. Minden korszakban a legkomplexebb polifóniára képes alkotók műhelyéből kerültek ki a leggazdagabb egyszólamú művek is: például a 14. századi Guillaume de Machaut vagy a 18. századi Johann Sebastian Bach. És ahogy azt Kurtágnál megfigyelhetjük, úgy náluk is az egyszólamúság komplexitása akkor is megjelenik, amikor egy többszólamú mű valamelyik szólamát írják.

Miben különbözik Kurtág György egyszólamú zenei gondolkodása más kortárs zeneszerzőkétől?

Az 1956 utáni nagy válsága és művészi újraindulása idején Kurtág nem átallotta a lehető legegyszerűbb zeneszerzői feladatokba vetni magát: azzal foglalkozott, hogy hogyan tud mindössze két hangot összekapcsolni. Ez az intenzív mélyfúrás adja a megkülönböztető expresszivitást műveinek – és természetesen ezen a minimalista tapasztalaton alapul egyszólamúsága is. Mindig személyes, és mindig a hallás teljes szimbolikus valóságára számít.

Hogyan képes egyetlen szólamon belül feszültséget, párbeszédet, vagy akár polifonikus érzetet kelteni?

Sokféleképp; előadásom három példája is nagyon eltérő szerkezetű. Van, ahol az egyetlen szólam két zongorista négy keze közt oszlik töredékekre, van, ahol a hangmagasságok rendszere, van, ahol az eltérő motivika jelöl ki összetartozó szólamokat, van, ahol a hangszerelés tágítja a teret.

Milyen szerepet játszik a szünet, a csend vagy a hangzásbeli törékenység ebben a belső párbeszédben?

A szünet, a csend, a fragilis hangzás („Virág az ember”) Kurtág egész életművének az alapja. Természetesen még a legrövidebb, épp-csak tagoló szünetek hosszának a finom változásai is konstituáló elemek Kurtág egyszólamúságában. A hangzásbeli törékenység kérdése is nagyon érdekes. Kurtágban van valami elementáris, ősember-szerű. Zongoraiskolájában („Játékok”) ököllel és tenyérrel vereti a zongorát, a gregorián ének tanítását azzal kezdte, hogy a tanítványnak először felszabadultan ordítani kellett tudnia. De mindez csak arra kell, hogy érezhetően, kézbe vehetően megjelenjen az az erő, ami a valódi finomság létrehozásához szükséges. A valódi törékenység megjelenítéséhez nagy erő kell.

Érzékelhető-e Kurtág zenéjében valamilyen spirituális, metafizikai réteg az egyszólamúság által?

Mint a legnagyobb szerzőknél mindenütt, úgy Kurtágnál sem éri be a zene kevesebbel, mint a legszellemibb megcélzásával. De, mint a legnagyobbaknál, Kurtágnál is ez kizárólag a hangokon keresztül történik: nincs nála sem semmi ráaggatott, a zenétől idegen szimbolika. Igen, hallgatva vagy játszva Kurtág zenéjét, a valóban figyelmes számára belső ajtók tárulnak tágas terekre; olyanokra is, amelyek esetleg más jellegű lelki-szellemi tapasztalatok révén lehetnek ismerősek – de mivel Kurtág valódi zenész, hangokon keresztül érzékel és gondolkodik, ezért ezeket a belső rétegeket, tereket sem lehet máshogyan elgondolni vagy megnevezni.

Mi motiválta az előadót, hogy éppen az egyszólamúság belső dialektikáját helyezze előadása középpontjába?

Az előadásra készülve számos téma eszembe jutott; Kurtág aktualitását az adta, hogy századik életévében jár, a legnagyobb élő magyar szerző, sőt, az újavantgárd egyik legnagyobb alakja – és fél évszázada személyesen is ismerem, tanultam is nála, kiadói szerkesztőjeként is tevékenykedtem másfél évtizeden keresztül.  Az előadás különös értéke, hogy megtartása előtt Kurtág is elolvasta a szöveget, és jóváhagyta elemzéseimet. Az egyszólamúság belső dialektikája zenészként és zeneszerzőként számomra is különösen fontos.

Tapasztalt-e hasonló „belső dialógust” saját gyakorló zenészi vagy zenetudósi munkája során?

Hát persze. Nem tudom, Kurtág hatása-e, de zenészként mindig úgy kezdek gyakorolni vagy karmesterként zenekarral próbálni egy-egy művet, hogy megnézem, hogy az egyes szólam-részletek, dallam-fordulatok „mit akarnak”. A maximális ellentéteket igyekszem felmutatni, és azután a tanulási- vagy próbafolyamat során törekszem azt a minimális kompromisszumot megteremteni az ellentétek között, ami még nem engedi szétesni a produkciót. Sosem jólfésült, áramvonalasra simított, divatos, polgári terméket szeretnék létrehozni.

Milyen hatással volt személyesen Önre Kurtág zenei világa?

Kurtág világába belenőttem: gimnazista koromban már bejártam a Zeneakadémiára híres hétvégi kamarazene-óráit hallgatni. Amikor azután 2000-es évek elején a Zeneműkiadó felkért műveinek szerkesztésére, egy darabig azért vonakodtam, mert nem akartam túl közel kerülni hozzá, mert nem akartam bennragadni az ő zeneszerzői gondolkodásának a számomra oly régen és oly jól ismert köreiben. Végül nem lett baj belőle. Van ugyan olyan zeneszerző kollégám, aki a legkurtágosabb művemet („ … aber … ”) tartja a legjobb darabomnak, de én nem gondolom, hogy így lenne. A formálás súlyát, a hangok komolyan vételét viszont örökre megtanultam tőle: ha az ember művésznek tartja magát, akkor itt nincs mese.

Dr. Bali János előadása a Dies Academicus ünnepi napokon: