Mi indította arra, hogy éppen a teodícea kérdését válassza előadása témájául a Dies Academicuson? Volt ennek személyes, szakmai vagy akár közéleti indíttatása?
Isten léte ma kevesebb fejtörést okoz egy tudományos vagy akár egy hétköznapi diskurzusban. A teodícea kérdése, vagyis annak lehetősége, hogy a világban tapasztalható rossz ellenére érvelünk Isten jósága mellett, már egy nehezebb kérdés manapság. A természetfeletti iránti kíváncsiság megvan bennünk. A keresztények személyes jó Istene azonban gyakrabban kap kérdéseket. A közelmúltban elhunyt amerikai presbiteriánus pásztor, Timothy Keller The Reason for God (2008) című könyve éppen erre emlékeztetett engem.
Előadásának címe „Új teodícea” volt. Mit ért pontosan az „új” alatt? Mitől más ez a kérdés ma, mint a korábbi korokban?
Leibniz, majd Voltaraire óta felvetés és egyben kérdés maradt, hogy lehetséges-e állítanunk, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika volna. Az „új” jelző arra vonatkozik, hogy a kérdés ilyen, klasszikus tárgyalása után jóval személyesebb érvekkel találkoztam egy-egy könyvben, amelyeket jórészt a lelkipásztori tapasztalatom miatt ismerek. Elie Wiesel holokauszt-tapasztalatban megfogalmazott sorai mélyen kifejezik azt a bizonytalanságot, amely ma Isten személyét körbeveszi:
„Hallottam, hogy felhangzik az imádságot vezető szolgálattevő szava, erőteljesen, ugyanakkor megtört hangon, az egész gyülekezet könnyei, zokogása, sóhaja közepette: ’Az egész föld és a világmindenség Istené!’ Minden pillanatban megállt, mintha nem lenne ereje, hogy megtalálja a szavak mögött rejlő értelmet. A dallam szinte zakatolt a torkában.
Én pedig, aki egykor misztikus voltam, azt gondoltam: ’Igen... De mit csinálnak ezek az emberek, akiket elárultál? Hagytad, hogy megkínozzák, lemészárolják, elgázosítsák és elégessék őket. És most imádkoznak előtted! Hozzád! Dicsőítik a Te nevedet!’
A nagy és a megmagyarázhatatlan szenvedéseket látva sok ember jutott ugyanarra a tragikus felismerésre, mint Elie Wiesel. És nem is okolhatjuk őket ezért. Ezek jogos, legitim érzések és döntések lehetnek. Istenre haragudva „megszűntek könyörögni”. Sokan persze nem hagyták el a hit közösségét, hanem „az imádkozó gyülekezetben maradtak, és idegenként figyelik azt”. Még mindig hisznek Istenben, de kételkednek a jó szándékában. Amikor a megválaszolatlan imákra tekintünk, könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy nincs Isten, vagy ha van is, Ő vagy egy hatalmas szadista, vagy egy tehetetlen öreg bácsi. Ilyenkor azonban az Ő eltávolítása a szenvedésünk egyenletéből nem old meg semmit. Bármilyen problematikusnak is tűnik az Ő létezése, Isten nélkül – egy csőd, egy tönkrement házasság, egy leukémiás gyermek, egy ittas sofőr által elgázolt édesanya… – az élet tragédiái értelmetlen veszteségekké válnak a nagy evolúciós kaszinóban.
Bibliai és történelmi példákat is hozott az ártatlanok szenvedéséről. Miért olyan nehéz ezzel a kérdéssel szembenézni teológusként és hívő emberként is?
Az ártatlanok szenvedése botrány. Mostanában ezzel a kérdéssel leginkább Pete Greig történetén keresztül szembesültem. Az ő nevére akkor figyeltem fel, amikor arról olvastam, hogy ez az anglikán lelkész az egyik legelevenebb, úgynevezett 24/7 imamozgalom vezetője. Az amerikai szlengben használatos 24/7 (twenty‑four seven) azt jelenti, hogy éjjel-nappal, a hét minden napján huszonnégy órában. A 24/7 imaszobák olyan helyek, ahol a szüntelen dicséretet megvalósítására törekszenek, Greig meghatározása szerint elsősorban a cseh-morva testvériség, a a herrnhuti testvérgyülekezet hagyományait követve. Greig erről a megélésről, az ima újrafelfedezéséről számol be a Red Moon Rising (2003) című könyvében. Ebben a kötetben kezdi el felfejteni a felesége betegségének történetét, amely fiatal házas korukban, húszas éveik végén, a két kisgyermekkel megáldott család életében és az imaközösség alakulásának dinamikus kezdeteit kísérve bontakozott ki. A történet pedig számunkra itt kezd izgalmassá válni. Amikor Greig feleségének egy hatalmas tumort fedeztek fel a fejében, rögtön az egész közösség, nagyszámú ember hittel kezdett imádkozni Samantha gyógyulásáért. Az egész eseménysort mélyebben meséli el a God on Mute (2007) című könyvében. Isten hallgat. Ugyanis ez a gyönyörű fiatal feleség és édesanya nem gyógyult meg. Nem történt csoda. Nem múlt el a szenvedés. Samantha betegsége, jóllehet nem volt halálos, de elhúzódott és további komplikációktól sem volt mentes. Mindezt a tapasztalatot felfejtendő keresi a válaszokat az imádkozó ember – Pete Greig – ismerkedve Isten válaszaival, Isten ritmusával, Isten látszólagos érzéketlenségének okaival.
Számtalan, milliónyi kérés száll fel minden nap Istenhez. Miközben azért fohászkodom, hogy induljon már a busz, nehogy elkéssek, más talán éppen azért fohászkodik, hogy csak késsen még pár percet, hogy ő is elérje. Isten pedig egységben látja ezt a sok-sok kérést. A vágyaink és az igényeink, a boldogságra való szomjúságunk előtte egyetlen rendben állnak. Ez azonban ritkán lehet vigasztaló megállapítás annak, aki szenved. A látszólag meg nem hallgatott imák kapcsán pedig különösen foglalkoztat bennünket, hogy miért szenvednek az ártatlanok, a kicsinyek és a gyermekek. Miért kellett Pete Greignek és gyermekeiknek végignézniük a szeretett feleség és édesanya évekig tartó szenvedését? Miért esik össze és hal meg a szalagavatón egy diák, minden előzmény nélkül, anélkül, hogy meglátta volna az élet kiteljesedését? Miért veszíti el egy édesanya a magzatát a várandósság közepén nagy fájdalmak között? Miért hal meg gyermeke elsőáldozásán egy fiatal anya a negyvenes éveinek elején, miközben az egyházi szolgálatban is aktív és pótolhatatlan? Miért hallgat Isten?
Előadásában kitért a posztmodern és posztkeresztény gondolkodásmód jellemzőire is. Hogyan lehet ebben a közegben mégis a reményről és az isteni gondviselésről hitelesen beszélni?
2023-ban jelent meg Sigríđur Hagalín Björnsdóttir izlandi írónő DEUS című regénye. A kötet egy elidegenedett költő megtérése kapcsán írja le annak sajátos helyzetét, amikor az, nem tudva mással igazán megbeszélni a hitbeli megéléseit, vallási tapasztalatát egy Deus nevű mesterséges intelligenciára épülő programmal osztja meg. A költő egyszerűen nem találja azt a komplexitást egyetlen beszélgetőpartnerében sem, amelyet igényelne, és amelyet a program képes megadni számára. A szöveget olvasva elsőre egy disztópikus valóság rajzolódik ki számunkra, azonban amikor a program szerkesztői egy idő után igényelni kezdik a költő programmal való kapcsolattartását, mert annak összetett gondolkodása és tapasztalata alapján hallatlan ütemben tudják továbbfejleszteni a programot, felsejlik előttünk az emberi személy egyedi, megismételhetetlen és utánozhatatlan valósága. Jordan Peterson – Mi, akik Istennel birkózunk című 2024-es könyvében – a mesterséges intelligencia kapcsán mintha ugyancsak megnyugtató képet rajzolna. Arról értekezik ugyanis, hogy a jelentést fel lehet térképezni, és ezek az egyre nagyobb, felfoghatatlan mennyiségű adattal dolgozó rendszerek olyan értelmezhető jelentéshálózatokat vázolnak fel, amelyeknek szükségszerűen kell, hogy legyen egy középpontja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a világban létező információ mennyiségének növekedésével fokozatosan feltárul majd az összes tévedés és hazugság, és egyszerűen a több információ vezet el az igazságra. Ezt Yuval Noah Harari is joggal vitatta[2]. Az információ hálózatosodása nem vezet el szükségszerűen az igazsághoz. Már csak azért sem, mert a hálózatosodás iránya teljesen esetleges, és sosem lehet teljes. Egyáltalán nem mondhatjuk el ezért azt sem, hogy az információ nagyobb mértékű összekapcsolódásával a bölcsesség vagy a hitelesség arányosan növekedett volna. A kapcsolódások komplexitása azonban tény. Az emberek a kapcsolódási lehetőségeiket hallatlanul kiterjesztették akkor, amikor történeteket kezdtek mesélni. A történeteket tekinthetjük a biológiai kötelékek egyfajta kiterjesztésének is. Harari úgy tekint Jézus történetére, mint amely képes emberek milliárdjait összekapcsolni[3]. A rendszerek ilyen összetettsége még nem igazolja az igazság létét. Azonban mindenképpen a nagyobb rend és az összefüggések iránti alapvető igényre mutat rá.
Az igazság nem az információ-felhalmozódás derivátuma. Az igazság apriori, vagyis megelőz minden emberi tapasztalatot. És a személy az, aki ehhez a Logoszhoz kapcsolódik. A tudat rendezi az adatokat, értéket rendel a káoszhoz, és megszilárdít egy rendet, a jó rendjét. A tudat a nyelvi képességei alapján reprezentációs minták alapvető hagyományait teremti meg. Ez az, ami az idők folyamán egyre mélyebben és maradandóbban kódolódik, ez maga a hagyomány. Ennek mintázata egy középponthoz igazodik. A valóság struktúrája visszatükröződik a képzeletben és narratív formában jelenik meg. A társadalmi világ is adaptálódik az anyagi világhoz, és miközben leképezi, egyszerre meg is formálja azt. Bizonyos erkölcsi törekvések elmozdítják az egyén és a közösség életét, mások pedig nem. A kozmikos rendet így végső soron a Logosz – az érthetőség – határozza meg, az ember pedig képes megérteni azt és összhangba kerülni azzal.
De mindez egy szükségszerű igazság meglétének feltételezéséhez vezetné az elmét. Ennél sokkal fontosabb lehet azonban a személyes találkozás az igazsággal. Alekszandr Szolzsenyicin mesél el egy történetet a Gulágon töltött időkből. Egy nap, amikor fagypont alatti hőmérsékletben dolgozott, és végül a tűrőképessége végére ért, lapátját eldobva egy padra rogyott, és várta, hogy egy őr agyonverje. Látta, hogy ez másokkal is megtörtént korábban, akik nem bírták tovább a kemény fizikai munkát. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, egy rabtársa csendben odalépett hozzá. A rab egy szó nélkül, magyarázat nélkül a kereszt jelét karcolta a sárba, majd elszaladt. Ahogy Szolzsenyicin a sárba karcolt két vonalat bámulta, a kereszt üzenete beszélgetni kezdett a kétségbeesés érzésével. Isten szenvedésének üzenetén kívül semmi más nem ösztönözhette őt arra, hogy aznap visszatérjen a munkához. Csak Isten jelenléte a Golgotán tudta új reménnyel megtölteni a Gulágon töltött időt. Az isteni empátia szembesítő felismerésénél a kereszt újra felébresztette Szolzsenyicinben azt a reményt, hogy Isten számára minden lehetséges – még egy szibériai koncentrációs táborban is, ahol minden jel az ellenkezőjére utalt.
Miért tartja különösen fontosnak, hogy ma – a 21. században – ismét a gondviselés kérdéséről szó essen?
Napjainkban egy szekuláris közegben az új ateista mozgalom egyik vezető gondolkodója, Richard Dawkins egy 2024-es interjújában kulturális kereszténynek vallotta magát, hivatkozva nemcsak a keresztény hagyományok értékére, de a keresztény erkölcsi elvek nélkülözhetetlenségére is[4]. A Facebook-alapító, Mark Zuckerberg egyre gyakrabban saját zsidó vallásos gyökereiről beszél[5]. Francis Fukuyama pedig már a Poszthumán jövendőnk – A biotechnológia forradalma című 2004-es könyvében hangsúlyozta azt, hogy az emberi természet mibenlétének elméleti elveszítése a liberális demokráciának és magának a politikának a természetét is kártékonyan befolyásolhatja, hiszen minden ember, függetlenül a társadalmi helyzetétől, egyenlő méltóság részese és egyenlő tiszteletre jogosult. Fukuyama nem habozik kiemelni, hogy mindez a kereszténység alapvető tanításából fakad. John Gray, a London School of Economics and Political Science professzora 2019-ben közzéteszi a Why the Liberal West is a Christian Creation című esszéjét, melyben arról beszélt, hogy a kereszténység olyan erkölcsi forradalmat hozott magával, amelynek következtében a gyengék és tehetetlenek emberi méltóságát is elismerték, mely fejlemény forrása lett a nyugati liberális hagyománynak[6]. Az egységes világképre és az erkölcs átfogó, akár természetfeletti megalapozására való igény ezen esetlegesen kiragadott példák ismerete nélkül is szembetűnő. Isten létére és egy jó Istenből fakadó jó elvek szerepére tehát nagy igény van manapság.
Ön szerint visszanyerhető a bizalom Isten jóságában és gondviselésében? Van ennek realitása egy töredezett, szenvedéssel teli világban?
Az általam felsorolt néhány példa is esetleges, az így felkínált válaszok pedig fraktaloid képet mutatnak a valóságról. Az egység töredékes, sőt, megtört. Ez az alaptapasztalat, illetve az elmúlt évtizedben a kezünkbe kerülő világháló elhozta a soha nem látott magány idejét. A magány és a töredékesség: a posztmodern, ez a posztkeresztény tapasztalat. Ami azonban e felismerés birtokában egészen meglepő, az az, hogy Isten ebben a valóságban ragyog fel. Ma ebben a valóságban mutatkozik meg. Ő nem akar visszatérni bizonyos feltételezett, ám rég elveszített erkölcsi rendszerek kínálta védettséghez vagy vélt, valós civilizációs formákhoz. Élő személyként jelenik meg a magány szilánkos korában. Ebben a pillanatban pedig már tudja az ember, hogy nem is annyira elméleti mérnökösködésre van szükség a válaszok megleléséhez, a helyreállítás ugyanis sokkal inkább a tapasztalatban lokalizálható. Helye a hittapasztalat.
Isten nélkül reménytelenül egyedül maradunk a kiforgatott valóságban, lelki vigasztalás és a természetfeletti beavatkozás reménye nélkül, tűnjön az bármennyire távolinak is. Semmi sem menthet meg minket – mi, akiknek meg kell halnunk, egy csoda után kiáltunk. Nem sok esélyünk marad. Ebben a pillanatban – a néhai Jonathan Sacks brit főrabbi szavaival élve – az istenkérdés mintegy „magányosságunk megváltásként”[7] tűnik fel.
Dr. Gájer László előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
[1] Wiesel, Elie, The Night Trilogy: Night, Dawn, The Accident, The Free Press, New York 1987, 73-75.
[2] Vö. Harari, Yuval Noah, Nexus. az információs hálózatok rövid története a kőkorszaktól az MI-ig, Animus Kidó, Budapest 2024, 35-40.
[3] Vö. Uo. 45.
[4] Vö. Dawkins, Richard, I’m a Cultural Christian, https://www.youtube.com/watch?v=COHgEFUFWyg
[5] Vö. Esenstein, Andrew, Why Mark Zuckerberg sings ’Mi Shebeirach’ to his daughters at bedtime, https://jweekly.com/2024/07/26/why-mark-zuckerberg-sings-mi-shebeirach-to-his-daughters-at-bedtime/
[6] Gray, John, Why the Liberal West is a Christian Creation https://www.newstatesman.com/culture/2019/09/why-the-liberal-west-is-a-christian-creation
[7] Sacks, Jonathan, Kéz a kézben. Isten, tudomány és az értelemkeresés, Könyv Népe Kiadó, London 2022, 39.
