Emlékmise az egyetem elhunytjaiért
November elején a halottakra emlékezünk. A katolikus Egyház ilyenkor emlékeztet a földi élet végességére, ugyanakkor a lélek halhatatlanságára, arra, hogy az ember ebben a véges és végtelen összefüggésben él és cselekszik. Kuminetz Géza rektor atya az Egyetemi-templomban november 13-án bemutatott szentmisét az egyetem elhunytjaiért ajánlotta fel.
Homíliája bevezetésében áttekintést nyújtott a korszellemről, arról a szellemi és hatalmi környezetről, amelyben a mai ember él, rávilágítva arra, milyen negatív szellemi-lelki hatásoknak van kitéve. „Egyrészt a világ fejedelmei félre akarják vezetni övéit, tapasztaljuk a médiumok nyomását, minden korábbinál erőteljesebb manipulálását. S nem könnyű e szörnyű és viharos látszattengeren átevezni a valóság békésebb óceánjára.”
Másrészt, mutatott rá, ha nem sikerül a félrevezetés, előbb a megfélemlítéssel, majd az üldözéssel kell szembesülni. „Hívőt és egyházi intézményt egyaránt elrettentheti e fokozódó brutalitás.” S ebben a sorsban nemcsak az Üdvözítő hűséges hívői, hanem Egyháza intézményei is osztoznak. Mert mi is történt Európa elmúlt három-négy évszázadában? – tette fel a kérdést Kuminetz Géza.
Krisztus ellenségei, mindenkori ellenségei gyűlölik az igazságot. „Támadást indítottak az Egyház tanítása ellen, s amikor már elég erősek voltak, legyilkolták a hívők, főleg a papok és a szerzetesek tömegeit, majd egyszerűen elvették, államosították az Egyház törvényesen szerzett intézményeit és földi javait. Ezzel meggyengítették, szinte elvették társadalmi önállóságunkat és a népeket fel- és megvilágosítani tudó szervezeteinket.” S ha ez nem sikerült teljesen az egyházellenes erőknek, akkor többnyire a számukra megfelelő káderek kerültek be ezekbe az intézményekbe.
Ennek a tragikus folyamatnak átélői lehettünk országunk életében is. Mégsem ez a legnagyobb tragédia – figyelmeztetett rektor atya. „Ugyanis nem az intézményeinkben van a legfőbb erőnk. Az igazi tragédia az, ha a krisztushívő, aki Krisztus képmása, leteszi a fegyvert, a hit, a remény és a szeretet támadó és védő fegyverét.”
Majd rátért az egyetem életére, sorsára, hogy ilyen viszonyok közepette működött a Pázmány Péter alapította egyetem is. Majd a jelenről szólva így folytatta: „A tanév kezdetén említettem, a negyvenéves pusztai vándorlással járó viszontagságok idejét éljük egyetemünk legfrissebb történetében (rektor atya a campus elkészültéig az ideiglenes helyszíneken folyó oktató-kutató munkára utalt), de tudjuk, az ígéret földjének elfoglalása után is nagy küzdelmek várnak majd ránk. Gondoljunk csak Izrael történetére, az ószövetség királyaira, akik között sajnos szép számmal voltak olyanok, akik azt tették, ami gonosz az Úr szemében.”
Az igazság megőrzése, a Krisztushoz való hűség ma is mindennél fontosabb. Csakis az igazság – a krisztusi igazság – birtokában tudjuk bátran leleplezni a gonoszt. „Csakis az igazság birtokában tudunk ismét egy jobb kort építeni, Krisztus üzenetét hűségesen megjelenítő új intézményeket.” Ezért kéri tőlünk Krisztus a megismert igazsághoz való feltétlen ragaszkodást; akár jó idők vannak, akár rossz idők. Cserébe lényeglátó igazmondást kapunk tőle, a hősiesség erényét. „Vagyis a hit, a remény és a szeretet támadó és védő fegyverzetébe öltöztet minket.”
Bár harminc év nem sok egy egyetem életében – folytatta rektor atya –, mégis jó alkalom arra, hogy visszatekintsünk a múltba, „kik és mit is tettek egyetemünk létrejöttéért, újra pályára állításáért, de földi pályájukat már megfutották. Ebben a szentmisében elsősortban rájuk emlékezünk.”
A továbbiakban az emlékezés fontosságának néhány okát említette Kuminetz Géza. „Halottjaink emlékét őrizhetjük azért, mert ismerhettük és szerethettük őket, s ők is ismertek és szerettek bennünket. Azért is fontos lehet az emlékezés, mert valami maradandót alkottak, amiért szebb lehet ma az emberi élet, és ezért mi tiszteljük őket. Egyengethették útjainkat, nélkülük nem állhatnánk ott, ahol most vagyunk.”
Emlékezhetünk a mesterekre, „akiktől elleshettük tudományunk műhelytitkait”. S emlékezhetünk rájuk azért is, mert alkotásaikban felismerhető a krisztusi ihletettség, „s talán példájuk láttán szántuk rá mi is magunkat Krisztus követésére”.
Tisztelhetjük mindazokat is, akik Isten képmásaiként odaadóan, csendesen, szinte észrevétlenül végezték napi feladataikat. „De azok is emlékezetre méltók, akik rávezettek minket az értelmesen leélhető életre. Mert megtanítottak arra a nemes harcra, amelyet az embernek óhatatlanul meg kell vívnia, hogy birtokba vegye és azután meg is tartsa emberségét.”
Az emlékezéshez tartozik annak felidézése, hogy az elődök a kockázatos időkben is kitartottak Krisztus és az ő ügye mellett. „Végül azért is emlékezzünk rájuk, mert emlékeztetnek bennünket földi életünk végességére… hogy testünk halálra szánt, ám teljesen mégsem halunk meg, lelkünket örök otthon várja.”
Rektor atya azzal a gondolattal fejezte be homíliáját, hogy az emlékezésből és az Úr rajtunk is beteljesedő szavaiból merítsünk erőt mindennapi küzdelmeinkhez.
