A Vatikáni Rádió magyar adásainak szerkesztőjét életének 92. évében érte a halál.
A PPKE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének volt oktatója október 03-án örökifjú lélekkel 92 évesen hosszadalmas, lassú harc, vita, küzdelem és elfogadás eredményeként adta meg magát a feltámadás bársonyába burkolt éleshegyű halálnak. Mokány, erős ember volt, a Zala megyei Kálócfán született majd a Zalalövő melletti Bárómajorban élt szüleivel, akik uradalmi cselédek, voltak. Gyakran hivatkozott Illyés Gyula Puszták népe című munkájára, mint olyan dokumentumra, ami a fellelhető irodalmi szintű írások közül képes volt arra, hogy bemutassa azt a szegénység alatti agrárszegénységet, ami a cselédcsaládok sajátja volt a századelő társadalmi rétegződésének legalján. Nincstelen cselédgyerek, aki tehetsége révén az akkori tehetségmentő programok egyikén sikeres versenyvizsgát tett és ennek köszönhetően bekerült a sümegi gimnáziumba. Kaszap István életútjának olvasása közben érik meg benne a jezsuita hivatás elfogadása. Egy lelkigyakorlatos gyónás keretében tizenhat évesen Pálos Antal jezsuitának vallja meg legbelsőbb vágyát, hogy jezsuita legyen – Pálos Antal 2005-ös haláláig erkölcsi és lelki értelemben is vezetője volt Szabó Ferencnek. 1956 után a huszonöt éves fiatal novíciust több társával együtt nyugatra dezertáltatja, menti a rend – az idősebbek maradtak a kommunistáknak, a fiatalabbak mentek egy olyan világba, ahol még lehetett nyilvánosan is Jézus tanítványának lenni, de mindezt a valaha majd egyszer hazatérérek ködös ábrándjaiba rejtve. Leuvenben tanul, aztán sokat tanul, aztán doktorál. Hálás volt magyarságáért, a Gondviselés ajándékának tekintette, a közvetítés, a párbeszéd keletről jött népének fiaként tekintett magára, ugyanakkor világpolgárként is, több nyelven író, olvasó, beszélő, találkozásokra nyitott ember volt. Tudásvágya élete végéig elkíséri, nem éri be az adottal, rákérdez és tovább lép – számtalan irodalmárt, teológust fordít, idegen nyelvek határélményein át közvetíti a gondolatokat, az egyetemesség folytonos igényét. Távol állt tőle mindenféle jólértesültség, tudatában volt szellemi erejének, ugyanakkor nem kérkedett vele, megdolgoztatta úgy, mint dédszülei, szülei tették valaha, amikor kukoricát kapáltak sortól-sorig, az elejétől a végéig, aztán vissza, vagy amikor állatokat etettek vasárnaptól vasárnapig.
Hivatalosan nem volt semelyik egyetem kinevezett tanára, az akadémiai munkáit mellékesnek tekintette, papként tudta, hogy az emberi intellektus végtelenül több mint racionális képességek érvényesítése – komplex lelki-szellemi valóságban élt, amiben helye volt a tudománynak, a magas szintű tudásközvetítésnek, a fordítás embereket egyesítő egyetemes követelményeinek, az írásnak, az irodalomnak, a költészetnek – azt mondhatnánk róla, hogy „tudott élni”. Tudott és mert örülni, sokat dolgozni, messzi tornyokat látogatni sorba, fillérekből élni, tudott hallgatni, figyelni, röndösen meggyónni, és jó borok, ételek mellett nagyokat beszélgetni. Huszonöt éven át a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője – a valahai cselédsor mellett Róma lesz második otthona. Keletről jött magyar önazonosság, szerves franciás alapműveltség és életszerető olasz egyetemesség – mindhárom ő volt: az olasz kultúra és történelemszemlélet számára az egyetemes emberi kultúra megtestesítője lett: nem nemzeti világértelmezés mint a magyar, vagy a francia, hanem egyetemes, mint az olasz. A kultúra és a vallás egyetemességének tapasztalatát közvetítette Rómából magyar nyelven a magyaroknak. Szolgálat volt ez is, egyetemes cselédség – háttérben dolgozni, fordítani, írni, közvetíteni, kommunikálni és kommunikálni tanítani. 1983-ban lassan harminc év elteltével a külföldön élő, valaha fiatalon idegenbe dobott jezsuiták megírják magyarul a hatkötetes Teológiai vázlatokat, ami nem csak teológia, hanem vallás- és világértelmezés, kultúraközvetítés, igazi cselédmunka: a II. Vatikáni Zsinat évtizedes eredményeinek jól olvasható, közérthető idefordítása, Magyarföldre. Az egyik szerző Amerikából ír, a másik Japánból, Szabó Ferenc Rómából. Aztán a rendszerváltozás után – egy egész elüldözött generáció – hazajönnek, hogy megköszönjék nekünk, hogy magyarok lehettek a világban, hogy szolgálhattak ott idegenben és most újra itthon is a zalaiaknak, a matyóknak, a palócoknak, a tirpákoknak.
Nagy Ferenc rendtársával elkezdik szerkeszteni és kiadni a Távlatok című periodikát – fordítanak, új és új neveket találnak, gondolatokat bányásznak és lassan Magyarhonban is sokak számára eligazodási ponttá válnak. Közben irodalmárokat mutat be, írókat, költőket, gondolatokat és belátásokat hoz magyarközelbe, verseket, teológiai, bölcseleti esszéket, tanulmányokat ír. Dolgozik, valóban műveli a rousseau-i kertet, azért közben lassan-lassan lassul is, de a lassulás sem árt neki – üldögélget is és közben még többet gondolkodik. Pálos Antal egyik utolsó 2002-ben írt levelét idézi egy 2009-ben általa szerkesztett kötetben: („Megtudta /Pálos/, hogy a piliscsabai Katolikus Egyetemre meghívtak óraadónak: a keresztény világnézetről adtam elő pár évig.) „Kedves Ferikém, örülök, hogy meghívtak ide az egyetemre. Az anyag számodra nem jelent problémát, hiszen e tárgyban igazán sokszorosan benne vagy.” 
Szabó Ferenc az anyagban valóban sokszorosan benne volt. Olyan sokszorosan, hogy ember legyen a talpán, aki annyit tud majd kapálni, földet művelni (kultúrát alakítani), mint az örökifjú 92 évesen eltávozott Szabó Ferenc jezsuita szerzetes tette ezt velünk, nekünk. Mert ne legyen kétségünk, igazi örök Pázmányos volt, nem egyetemi tanár, de tanuló sem – cseléd volt, lámpás a sötét napokban, aki megtanít bennünket arra, hogy hogyan is kell az életben sokszorosan benne lenni. Isten nyugosztaljon az örök életben is, Ferenc!
Lázár Kovács Ákos
