Rektor atya homíliájában emberi töredezettségünkről, ezt a töredezettséget előidéző, személyiségünket kísértő vonásokról beszélt, és hogy ezzel szemben mit állít elénk eszményként, mit vár el tőlünk Krisztus.
„Isten elé hozzuk törékeny nádszál voltunkat, kérve őt, hogy e megroppant nádat ne törje meg, hanem úgy alakítva életünk folyását, hogy megtalálva helyünket, egészek, egészségesen lehessünk, vagyis üdvös életet élhessünk."

Emlékeztetett arra, hogy sorsunkat a kezünkbe kell vennünk, ám azt nemcsak magunk alakítjuk, „hanem végső soron Isten gondviselő ujja is rajta van. S hogy ennek az isteni ujjnak az iránymutatását érezzük, azzal mindinkább egyek legyünk, ehhez bizony gyermeki lelkületre kell szert tennünk. Vagyis énünk, lényünk egyszerű legyen és az is maradjon."

Rávilágított életünk alapvető drámájára. „Egyrészt értékigenlő énünk nagy küzdelme értéktagadó hajlandóságainkkal szemben, másrészt pedig átélhetjük a Krisztussal való találkozás, a hozzátartozás, a vele egyesített énünk nagy győzelmének nagy katarzisát."
Ezek után sorra vette azokat a „sárkányfejeket", azokat az akadályokat, amelyekkel szembe találjuk, szembe találhatjuk magunkat. „De éppen ennek a hétfejű sárkánynak a személyiségünkben való ottléte, ez az a harc, ez az a dráma, amely ha tudatosodik bennünk, éppen ez indít bennünket arra, hogy keressük és meg is találjuk életünk igazi Urát, aki egésszé teszi énünk sokféle töredezettségét."

Mit jelent énünk töredezettsége? „Azt, hogy bizonyos éndarabok teljes hatalmat követelnek maguknak, s mi pedig nem vagyunk a magunk urai."
Rektor atya ezek után sorra vette azokat a bizonyos „sárkányfejeket". „Itt van mindjárt a minden kötelezettségre fittyet hányó énünk." Ezt a következőképpen jellemezte: elhiteti velünk, mintha minden csak körülöttünk forogna, mintha minden csak azért lenne, hogy a mi kényünket-kedvünket szolgálja. „És nekünk nincs más dolgunk, mint kegyesen elfogadni ezeket a szolgálatokat, sőt, nemcsak elfogadni, hanem meg is követelni."
Szembe állította ezzel a krisztusi követelményt: „... sokan csak addig csodálták őt, amíg azokat a nagy eszméket meg nem hirdette, és ameddig nagy tetteit végbe nem vitte. De amikor az így lelkesült és hozzá csatlakozott tanítványaitól és ma is sok tanítványától komoly fegyelmet és figyelmet követel, hányan elhagyták, elhagyják, mondván, kemény beszéd ez. Ám a köteles figyelem és fegyelem nélkül nem vehetjük birtokba sem a szakmánkat, sem azt, ami még fontosabb, emberségünket."

A következőkben a freudi fölöttes ént említette, amely rejtetten, de annál kíméletlenebbül parancsol nekünk. „Idegen test bennünk, fölöttünk, mégsem tudunk szabadulni tőle igazán." Ezzel szemben az Úr Jézus is parancsolt, „bizony komoly parancsokat adott nekünk, de ő sosem várt kényszeres viselkedést". Nem várt meghunyászkodást, elvtelen beletörődést, hanem mindig azt kérte, fontoljuk meg szavai igazságát, nézzük meg tetteinek az igazságát, és ennek a mérlegelése után adjuk a beleegyezésünket a parancsaiba.

A következő „sárkányfej" az én előtti énünk, vagyis a társadalmi maszkunk. „Ami ma divatos szóval arra érzékenyít minket, hogy mindent az előírásoknak, a szerepnek megfelelően tegyünk, ami pedig nem tűnik korrektnek a közvélemény, a médiaguruk előtt, azt meg ne tegyünk, meg ne mondjuk, még ha az lenne az igazság, akkor se." Ez a szerep megcsalhatja az embert és környezetét is. „Az Úr Jézus is szerepvállalásra is hív bennünket De azt is tudja, hogy nem szabad csak a szereplétre korlátozni magunkat." Merénylet lenne önmagunk ellen, ha mindig csak a környezettől elvárt vagy a magunk alkotta sztereotip szerepünket játszanánk.

A következő kísértő az én mögötti én, vagyis az árnyékénünk, a múltunk. Ez mintha végzetként vetítené sziluettjét a jövőnk elé. Szüntelenül negatív, passzív magatartásra indít, vagy éppen ellenkezőleg, adott esetben a józan ész belátásával szemben hazardírozásra indít. „Az Úr Jézus is hatalmas célokat tűz elénk, ha valóban életünk gazdájává fogadjuk őt, és olyan célokat, amelyek bizony meghaladni látszanak az erőinket. És ő bátran kísér bennünket, szüntelenül bátorít, de nem hiteget. Arra kér, hogy ismerjük fel talentumaink számát, és annak megfelelő élettervet dolgozzunk ki. Vagy ha tévedtünk, akkor változtassunk az élettervünkön." A mérlegelést és a döntést meghagyja számunkra. „Nála nem az a tragédia, hogy botlottunk, elbuktunk, kudarc lett kockázatunk vállalásának az eredménye, mert nála van bocsánat, ezért van újrakezdés, van megújulás." A múltat – hangsúlyozta rektor atya – nem szabad a tudatalattiba gyűrni, nem kell és nem is lehet eltörölni, hanem elemezni szükséges és tanulni belőle.

A következőkben az automata ént, a bennünk lévő robotembert említette, amely „mindent megszokásból, a felelősség lerázásából akar végeztetni velünk. Itt csak a reflex a lényeg, és mindig talál kibúvót, bűnbakot, csakhogy neki ne kelljen változnia." Ezzel a magatartással szembe állította: „Az Úr Jézus is szokásokat, készségeket akar kiépíteni a személyiségünkben, ezzel akar rávezetni bennünket az értékekre, de hogy mely értéket kell, mely magatartásmintát kell adott helyzetben, adott pillanatban megtestesítenünk, azt bizony felelős mérlegelésünkre és döntésünkre bízza." Ezért is olyan fontos, hogy meghalljuk az Igéit, és azokat helyesen értelmezzük és alkalmazzuk cselekedeteink során.

Az embert eszményi énje is kísérti. „Ez is egyfajta zsarnokunk, hiszen a sárkányfejben lobog az önmegvalósítás elemi ereje, a magunk elénk tűzött elérendő életcél. Ez arrogánssá, mások iránt lenézővé, megvetővé tehet minket, mihelyt elhisszük, hogy mi mindig eszméink magasán állunk, és pusztán ezért mindig mindent jobban tudunk másnál, és máris eleve különbek vagyunk."
Az eszményi én helyett, ha az Úr Jézust követjük, ő a szó legigazibb értelmében különbekké, igazi emberekké akar tenni minket. Mégpedig olyan módon, hogy „mindig csak a következő lépés megtételét kéri tőlünk, amit már képesek vagyunk megtenni."

A hetedik „sárkányfej" az úgynevezett fogyasztói énünk, másik nevén önkényeztető énünk. Énünk elvesztését vonja ez maga után, aminek következményeként „nemcsak felbomlanak az emberinek nevezett kapcsolataink, hanem lassan már-már képtelenekké válunk ilyen kapcsolatok létesítésére és fenntartására. Így aztán nem tudunk egészséges módon kötődni se magunkhoz, se másokhoz.... Az emberi szív végtelen vágya a véges termékekre, vagyis a fogyasztás javaira irányul egyfajta vigaszdíjként."
A piacok ilyen kényszeres keresése – figyelmeztetett rektor atya – menekülés a személyes létezés végtelenségének fel- és elismerése elől. Menekülés, személyes énközpontunk elcsukló hangja a részvét, a szeretet elől. Menekülés mások bajai és önnön énünk rejtélyes mélye és valódi igényei előtti megnyílás elől. Ezzel szemben az Úr Jézus éppen az igazi részvétre, a szeretet odafigyelésére, a sebezhetőség vállalására tanít minket. „Be akar vezetni személyes énközpontunk eddig lakatlan központjába, szívünk mélyére, és ráébreszt szívünk valódi vágyaira. Arra emlékeztet, hogy ha szívünk valóban igaz szeretettel és igazsággal telik meg, akkor minden fontos már miénk."
Ehhez azonban akarnunk kell, hogy az Úr Jézus kiűzze vagy átlényegítse lelkünk, személyiségünk garázda és élősködő urait.

Következtetésként rektor atya megállapította: mindegyik töredékes én kényszeressé teszi a személyiségünket, nem tesz igazán szabaddá bennünket. Az Úr Jézus viszont bármekkora nagy kötelezettséget ró is ránk, mégis megajándékoz az igazi emberi szabadsággal, a felelős életvezetéssel.
Ezekkel a töredékes énekkel, ezekkel a mi legnagyobb démonainkkal és ellenségeinkkel újra és újra föl kell venni a harcot. „Nemcsak azért, mert bennünket mérgeznek, mert nekünk ártanak, hanem mert a ránk bízottaknak is ártanak. Ha nem sikerül a harc, családunk, intézményünk, népünk sorsa fordul azon, hogy nevén nevezzük-e és tényleg fölvesszük-e a harcot ezekkel a sárkányfejekkel."

Másik következtetésként rektor atya visszautalt korábbi állítására: tényleg törékeny nádszál vagyunk. „De ezt most már a helyes önismeret mondatja velünk, sőt, ha meghalljuk a Szentlélek Isten sugallatát, az is csak megerősíti bennünk ezt a tudatot. És paradox módon ez a fel- és elismerés felemelkedésünk záloga. Hiszen torzult énjeink minket meggyötrő drámája, ennek a tudatosodása az, ami elindít bennünket személyesen, elkötelezetten, hogy megkeressük és megtaláljuk életünk igazi Urát, emberségünk, gyermeki lelkületünk, testi-lelki épségünk igazi gazdáját, királyát."

A homília a következő gondolattal zárult: amikor megtaláljuk Krisztust, és nemcsak belép az életünkbe, hanem beengedjük lényünk belső várkastélyának szentélyébe, ez katartikus élmény, egész további életünket meghatározó esemény, „amely olyan erő forrása lesz, amelynek révén nemcsak viselni tudjuk életünk, népünk történelmének a viharait, hanem építeni is tudjuk áldozatos szeretettel Isten országát magunkban és egymás között egyaránt."