Hagyományosan Te Deummal zárult a 2020-2021-es akadémiai év június 13-án. Kuminetz Géza rektor atya mutatta be a szentmisét az Egyetemi-templomban. Vele koncelebráltak a Hittudományi Kar professzorai és a Központi Papnevelő Intézet elöljárói.
Homíliája elején rektor atya feltette a kérdést: értjük-e még a hála fogalmát, él-e egyáltalán hála a szívünkben? A kérdés jogosságát és szükségességét korunk szellemisége indokolja. „A vélt és valós okok követelésének, már-már kierőszakolásának a korában van-e még értelme, helye a hálának az emberi kapcsolatokban?" Beszédének további részében arról a magabiztosságról szólt, amely sok embert jellemez, azokat, akik a javak bőségét és pazarló használatát kizárólag a maguk szellemi erőinek tulajdonítják. Az ilyen személyek úgy gondolják, nincs is miért és kinek hálálkodniuk. Számukra nincs más hátra, „mint élvezni munkájuk gyümölcsét, illetve lázasan kutatni a kényelmesebb élet, a még hatékonyabb emberi uralom lehetőségeit".
Az ilyen látásmód és életfelfogás az önelégségesség büszkeségét erősíti, és nem enged helyet a hálának. Az önző ember annak tekinti önmagát, „amivé felverekedte, és amivé még felverekedheti magát. Ha kell, okosan, ha kell, ravaszul, ha kell, megtagadva a szüleit, a hazáját, a vallását, a tulajdon identitását, sőt, akár még emberi méltóságát is áruba bocsátja. És aki így él és ítél, úgy tűnik, mintha élet és halál ura lenne. Mintha minden érdem csak az övé lenne. Sőt, a hála egyenesen értelmetlen, akadálya az előre jutásnak, ha csak nem a mímelését kell megtanulnia, hogy előbbre jusson."
Vannak, egyre többen, akiket ez a vakhit éltet, végzetes, végletes szenvedéllyel. Ezeket az embereket még a legnagyobb személyes, nemzeti vagy netán globális csapások sem ébresztik rá a tévedésükre. Egyesek azonban „a csodával határos módon mégis felébrednek, és felfogják, hogy ez az életvezetési mód egyéni és társadalmi, sőt, planetáris zsákutca. És megszületik bennük a kiút keresésének az igénye."
A hála és a köszönet a ráébredés, a kiútkeresés első lépcsőfokán a szülőkkel, a tanítókkal, a nevelőkkel szemben jelentkezik, majd ugyanígy a hazával, a magyar nemzettel szemben is. „Az ősöknek nemcsak a génjeik vannak bennünk és velünk, hanem értékes hagyományaik, szellemi erőfeszítéseik gyümölcse is örökségünket képezik." Ez az örökség egyfajta útravaló a felnőtt élethez, igaz, nem mi dolgoztunk meg érte, hanem „szeretetből ajándékosan adják nekünk a szüleink, az őseink, a nemzetünk, hogy megbecsüljük, hogy gazdagítsuk, és majd a következő nemzedék tagjainak ugyanilyen ajándékosan átadjuk." Rektor atya hangsúlyozta: a nemzetek nem elszigetelten élnek, és más népek fiai is gazdagítanak minket, mint ahogyan a kortársaink, a munkatársaink, a kollégáink, a barátaink és a szeretteink. „Csak velük együtt tudunk élni, családot, hazát, egyetemet építeni, gazdagítani."
A kiút további keresése újabb kérdéseket vet föl. „Hogy-hogy egyáltalán lettünk? És éppen ezek a szüleink, ezek a polgártársaink, ezek az őseink, ez a világ rendje, és nem más. Hogy-hogy a történelemnek éppen ezen a pontján élünk, és nem máskor? És miért itt és most kell a küldetésünket megtalálnunk és betöltenünk? E kérdések megkondulása közben felfedezhetjük a Teremtőt."
A továbbiakban a teremtő Akaratról beszélt, az életnek arról a nagy csodájáról, amelynek felismerésétől kezdve „már nem vak végzetnek látszik az élet, hanem Isten gondviselő jóságában bizakodhatunk". Ugyanakkor nem szabad a kiválasztottság egyik nagy kísértésébe esnünk, amikor „elhisszük, hogy különbek vagyunk embertársainknál. És ez bizony megkeseríti, nemcsak embertársaink, hanem a saját életünket is. Mert ez a követelődző becs- és dicsőségvágy önhittség, és olyan teher, amellyel az életre vezető szűk kapun soha nem léphetünk át."
Majd egy másik kísértésre hívta fel a figyelmet, a restség démonára, amely elvakít, tétlenségbe taszít, hogy ne lássuk az igazi célt, és már ne küzdjünk az eléréséért. „S ilyenkor a kártékony agresszió a nem szűnő nehezteléstől a jóság, az igazság iránti gyűlöletig fokozódhat." Kísérőjelenségeként pedig a nyughatatlanság feneketlen mélységébe taszíthatja a személyiséget.
Nem elég hát az élet ajándékáért és a kiválóságra jutásért pusztán hálásnak lennünk, hanem el kell jutnunk a kegyelemnek, a megmentő szeretetnek az eseményéhez. „Amikor végre rátalálhatunk Krisztusra, aki ott áll az ajtónkban és zörget. És akinek a szavára most már lesz bátorságunk ballaszttá vált málhánkat letenni, és vele végre átlépni az élet kapuján." Melyek ennek az új és valódi életnek és növekedésének a jelei? Krisztus országának a polgárai, mutatott rá a rektor atya, alapvetően elégedettek az életükkel. „Elégedettek, minden önelégültség nélkül. Minden korábbinál nagyobb vágy mozgatja őket, de minden nagyravágyás nélkül." Talán épp ezért munkálkodnak oly szorgosan. Szorgosan, de minden kényszeresség és megszállottság nélkül. Ők nem éhesek a profán civilizáció kínálta sokféle programra sem, mert az ő programjuk: Krisztus.
Az ilyen embereket nem tartja bűvöletében sem a hatalom, sem a gazdagság, sem a siker. „Egyszerűen, tudottan, önfeledten élik a Krisztusban meglelt életet." Nem azért dolgoznak, hogy elsők legyenek a hatalomban, a gazdagságban, a szakmában, bár lehet, hogy mindez megadatik nekik, hanem azért dolgoznak, mert gyönyörűségüket lelik munkálkodásunkban. „És szeretetből okosan megosztják övéikkel, a rászorulókkal, nemzetükkel és titkosan az egész emberiséggel talentumaik kamatát." Ez hálájuk adója a Teremtőnek, a Megmentőnek.
„Ennek a különleges világlátásnak, életérzésnek, életvezetési stílusnak – akár hisszük, akár nem – hordozója ez az ütött-kopott katolikus egyház, és benne a mi katolikus egyetemünk, ahol Krisztus nagy emberlétet beteljesítő eszméjének fényénél vizsgáljuk és rendszerezzük a teremtett világ, vagyis a természet, a társadalom, a történelem és benne persze az ember igazságait. Nem azért, hogy a természetet, a népeket leigázzuk, vagy önmagunkat, netán másokat manipuláljunk, hanem hogy jobban értsünk. És e mélyebb értés nyomán rávilágítsunk a hibákra és a valós életlehetőségekre; hogy Krisztus életét a tudomány szolgálatával is gazdagon és sokakat gazdagítóan élhessük."
Ilyen módon építhetünk igazán emberléptékű civilizációt és kultúrát. Ezek után talán már felesleges is az emlékeztetés, utalt rektor atya a homília elején felett kérdésre, „hogy adjunk hálát az Úrnak a hit kegyelméért, annak emberré és közösséggé formáló erejéért, az elmúlt esztendőért, szüleinkért, munkatársainkért, tanítóinkért, nemzetnevelő nagyjainkért, szeretteinkért és ellenségeinkért egyaránt."
