A filozófia elvezet az Úr félelméhez

Rokay Zoltán teológus, filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar II. számú keresztény bölcseleti tanszék professzorának ítélték idén a Stephanus-díjat teológia kategóriában. Rokay professzor évtizedek óta a Kar oktatója, mindenki derűs természetéről, finom humorától ismeri. A súlyosnak tartott tudományt éleslátással, finom érveléssel hozza közel hallgatóságához, ezzel is igazolva, hogy a filozófiai gondolkodásra mennyire szükségünk van a mindennapi életben. Ismert mondása: a teológiát azért kell elsajátítani, hogy ne mondjunk eretnekségeket, a filozófiát pedig azért, hogy ne beszéljünk butaságokat.

Professzor úr, mikor és honnan indult a pályája?

1947-ben születtem Szabadkán. Nagyszüleim mindkét ágon hivatalnokok voltak, ami azt jelenti, hogy a Monarchiában Brassótól Fiuméig helyezgették őket. Ezért a véletlennek – úgy mondanám, a Gondviselésnek – köszönhető, hogy éppen Szabadkán születtem.
Édesapám fölmenői Gyergyócsomafalváról származnak, de ő már Újvidéken született, ahol nagyapám fővámellenőr volt. A brassói gimnáziumban érettségizett, majd az I. világháború után, feltételezve, hogy a Szerb–horvát–Szlovén királyságban elviselhetőbbek a feltételek, mint az akkori Romániában, oda vándorolt és gyógyszerészként működött.
Édesanyám édesapja felvidéki, nagymegyeri születésű, aljegyzőként őt is sokfelé helyezték, többek között Bácskeresztúrra, ebbe a rutén lakosságú, görögkatolikus községbe. Ott feleségül vette a helyi hentes és mészáros egyik lányát. Ezen a szálon vagyok bácskai, s vallom magam annak.

Hogyan emlékezett családja az 1944-45-ös időkre, a szerb megtorlásra?

Hálát kell adnom a Jóistennek, hogy 1947-ben, a borzalmak után születtem. Óbecsén – tizenöt évig szolgáltam ott – plébános elődömnek, Petrányi apát úrnak, aki szüleimet eskette, 1944-ben formálisan kitaposták a beleit. Több mint tíz magyar pap esett a megtorlás áldozatául a környéken.
Szüleim Óbecsén éltek, majd 1933-ban átköltöztek Szabadkára. A borzalmak szele, ha nem is olyan mértékben, mint a Tisza mentét, de Szabadkát is érintette. Édesanyám elbeszéléseiből – édesapám meghalt, amikor négyéves voltam – tudom, mi minden történt. Az iskolában persze más tálalásban kaptuk ezeket.

Hol végezte tanulmányait?

Magyar nyelvű iskolába jártam. Hamar megtanultam, ott nem beszélünk a vallásról, a templomban pedig nem beszélünk az úgynevezett politikáról. Ezzel kapcsolatban felidézem egyik emlékemet. A gyakorló iskolában időről időre mintaórát tartottak a tanítójelöltek. Bent ült a bizottság, s a fiatal tanító néni feltette a kérdést: „Gyerekek, hova szoktunk járni vasárnap?" Jelentkezett az egész osztály, fölszólított valakit, aki rávágta: misére. Hiszen természetes volt, hogy vasárnap misére megyünk. „Gyerekek, mi itt erről nem beszélünk." Láttam, nagyon izzadt szegény. Megismételte: „Hová szoktunk járni vasárnap?" Akkor már a csak az osztály fele jelentkezett. A felszólított így felelt: templomba. „Gyerekek, mondtam, erről itt nem beszélünk" – védekezett kétségbeesetten. A tanítójelölt megint feltette a kérdést. „Hová szoktunk járni vasárnap?" Már csak egy gyerek jelentkezett. Fölcsillant erre a tanító néni szeme. A diák meg kivágta: istentiszteletre – református lévén.
Vasárnaponként tömve voltak a szentmisék, nem sikerült megfélemlíteni a lakosságot. Még a legnehezebb időkben is hat-hétszázan vettünk részt plébániai hitoktatáson.
Az általános iskola elvégzése után a szabadkai Paulinumba, az úgynevezett kisszemináriumba kerültem. Klasszikus gimnáziumi oktatás folyt, hittannal, kötelező bentlakással, és minden nap szentmisén vettünk részt. Ez az iskola bevezetést jelentett a teológiai tanulmányokhoz. Az egyházi utánpótlás képzésére tarthatta fenn az egyház az intézményt, ezért is nevezték kisszemináriumnak.

Ezek szerint fiatal korától papnak készült?

Igen, de senkinek nem dicsekedtem ezzel, mert tudtam, addig még hosszú út áll előttem. A Paulinumból nem mindenki ment tovább teológiára. A latin nyelvet heti öt órában tanultuk, két évig heti három alkalommal az ógöröggel ismerkedtünk, és ott voltak a reáliák: a matematika és más egyéb „borzalmak". De azt is kibírtuk, mert a mi generációnk még azzal indult, hogy mindenáron papok szeretnénk lenni.

A „Tito láncos kutya" időszakot hogyan élték át? Hátrányt szenvedtek-e a feszült magyar – jugoszláv viszony idején a délvidéki magyarok?

Annyit tudtunk, hogy amikor Tito hátat fordított Sztálinnak, kegyvesztett lett a csatlós államoknál is. Erről jut eszembe: egyszer azt kérdezték az egyik görög filozófustól: mit nem láttál életedben? Azt mondta: megöregedett tyrannust... Édesanyám arra figyelmeztetett, később hittanárként én is azt mondtam a gyerekeknek: tanuljanak lelkiismeretesen, ne törődjenek mással, akkor senki nem tud beléjük kötni. A nemzeti hovatartozást semlegesítette, hogy a háború alatt a Petőfi brigád a kommunista partizánok oldalán harcolt, ezért nem tekintették a magyarokat eleve fasisztának és megszállónak.

Milyen nyelven folyt az oktatás a Paulinumban?

Horvátul, kivéve a magyar nyelvet és irodalmat. Mivel a zsinat előtti időben járunk, a latin is az oktatás nyelvéhez tartozott. A növendékek érettségi után Zágrábba, Rijekába (Fiumébe) vagy Dakovóba kerültek szemináriumba. Az állam nem engedett Magyarországra szeminaristákat, másrészt Magyarország sem fogadott be papnövendékeket.

Kik tanítottak?

Papok mellett világi tanárok is, például a magyar nyelvet és irodalmat, ugyanígy a latint és görögöt, valamint a matematikát. A vegytant és a biológiát papi személy adta elő. Az volt a cél, hogy minél több papot lássunk a katedrán, és ne gondoljunk arra – amit a hivatalos ideológia sugallt –, hogy az okosoknak ott van az iskola, a butáknak meg a templom.

A gimnáziumi évek alatt elbizonytalanodott-e hivatásában?

Annyiban igen, hogy bírni fogom-e ezt a terhet. De óvtak minket az elbizonytalanodástól. Harmadikban kiiratkozott egyik osztálytársunk. Később meglátogatott minket, s mi mint a törpék Hófehérkét, hallgattuk az előadását az élet másik oldaláról. Ami főleg arról szólt, hogy ő dohányozhat – nekünk tilos volt –, önállóan élhet, nincs akadálya az önmegvalósításának. Észrevette ezt az ugyanabban az épületegyüttesben lakó, szabadkai származású horvát püspök, Zvekánovics Mátyás. Kissé kenetteljes stílusában azt mondta a fiúnak: „Ugyebár, kedves testvér, itt voltál három évig, de nem érezted magad jól, akkor most menj, és érezd magad jól ott, ahol vagy." Minket pedig kioktatott: ne engedjük, hogy akiknek elhagyta a társaságát, azok most őt hallgassák. Mai szemmel eléggé brutális beavatkozás volt ez részéről, de akkoriban nem voltunk olyan érzékenyek, és az élet megtanított minket arra, hogy a püspöknek bizonyos értelemben igaza volt. Bizonyos értelemben és bizonyos mértékig.
Zvekánovics XII. Piusz iskolájából származott: abszolút tekintélytisztelet jellemezte, de abszolút tekintélytiszteletet várt el papjaitól és híveitől is. Beosztottjaitól, alárendeltjeitől, ahogy manapság mondanánk, munkatársaitól elvárta, hogy engedelmeskedjenek, ugyanakkor ő is teljes mértékben engedelmeskedett a római rendelkezéseknek. Mi ezt a példát láttuk. Ma gyakran hiányolom az ilyen meggyőző életmódot.

Érettségi után hová került a teológiai tanulmányok folytatására?

Miután a püspök fölvett a teológusok közé, Zágrábba küldött. Egy évig voltam ott. Kezdetben arra gondoltam, összepakolok és hazamegyek, mert a horvát nyelven folyó oktatásból semmit nem értettem. Fiatal, Svájcban, Fribourg-ban és másutt végzett, kiváló fölkészültségű professzorok adták elő Heidegger és a többi filozófus rendszerét. Nem tudtam, mi lesz velem. Amikor panaszkodtunk az Újszövetség professzorának, hogy nem értjük a filozófiatanár előadásait, ez nekünk túl magas, azzal válaszolt: „Emelkedjetek fel végre az iszapból."Végül is elfogadható eredménnyel fejeztem be az első évet. Talán különös, de ekkor született meg érdeklődésem a filozófiai iránt.

Hogyan folytatódott tovább a képzése?

Úgy, hogy megszakadt. Be kellett vonulnom tizennyolc hónapos katonai szolgálatra, méghozzá Lika-Krbavába. A Pallas nagylexikon azt írja, ez a Monarchia legelmaradottabb vármegyéje. De nem is az elmaradottság volt a probléma, hanem a hideg. A Velebit hegység szárazföld felé eső oldalán voltunk, a túloldalon, Zárában (Zadar) plusz tizenhat fokot mértek januárban is, nálunk mínusz tizennyolc fokot.
Hogyan bírtam ki ezt a kultúrpusztaságot? Elvben járhattam volna misére, de mindig úgy időzítették a vasárnapi szolgálatot, hogy ne legyen rá módom. Talán nem értik félre az olvasok és nem magyarázzák félre az illetékesek, az életben nem imádkoztam annyit, mint ekkor. Nemcsak azért, mert szorongatott helyzetben voltam; egyik rózsafüzért a másik után mondtam az őrségben. Még a régi rítusban nevelkedtem, fejből tudtam a római kánont és az ordo missalét latinul, úgyhogy minden nap celebráltam magamban a misének legalábbis az állandó részeit.
Miután leszereltem, hivatott a püspököm, érdeklődött, hol tartok a német nyelvben. Gimnazista társaim közül négyen már az innsbrucki egyetem teológiai fakultásán tanultak, négyen Rómába, a Germanicum-Hungaricumba kerültek. Egyik társammal én is Innsbruckba kerültem, a Collegium Canisianumba és az állami Leopold Franzens Universität teológiai karára.
Alig tanultam meg Heideggert horvátul, most németül kellett hallgatnom. Arra gondoltam, kérem a püspököt, helyezzen vissza Zágrábba. De olyan szép volt a környezet és olyan eleven a szellemi élet, a körülmények is kényelmesek voltak a tanuláshoz, hogy mindez visszatartott: mégsem hagyom el Innsbruckot. Végül is ott fejeztem be a stúdiumokat.

Az 1960-as évek végén, a 70-es évek elején járunk. Nagy formátumú professzorok tanítottak Innsbruckban.

Emerich Coreth volt a metafizika tanára. Kezdetben egy mukkot sem értetettem belőle, de elkezdtem magolni a négy-ötszáz oldalas metafizika könyvet. A kétezer méteres hegyekre nézett szobám ablaka, és amikor a felvonó fülkéi találkoztak, tudtam, negyedóra megint eltelt a tanulásból.
A filozófia iránti szeretetem abban csúcsosodott ki, hogy 1971-ben megszereztem a pápai licenciátusi fokozatot. Innsbruckban állami és pápai fokozatot egyaránt el lehetett nyerni. Közben párhuzamosan tanultam a teológiát. Ennek oktatói közül különösen megnyerte tetszésemet az Ószövetség professzora. A jezsuita egyiptológus rendkívül kommunikatív ember volt. Hatására kezdtem el mélyebben foglalkozni az Ószövetséggel.
Már Zágrábban szimpatizáltam ezzel a biblikus területtel. Nem lévén fénymásolási lehetőség, kézzel másoltam le a héber nyelvtant, és abból tanultam. Ezeket a füzeteket most ajándékoztam oda egyik, Ószövetség iránt érdeklődő hallgatómnak.

Elérkezett a papszentelés ideje...

Igen, az alapstúdium befejezése után, 1973-ban, Péter-Pál napján szenteltek pappá Szabadkán. Szülővárosom székesegyházába neveztek ki káplánnak. Megálltam a helyemet, de főtt a fejem, amikor bementem az első elemista diákok közé hittant tanítani. Heidegger, Jaspers és mások, a rendhagyó semita igék után hogyan fogok szót érteni velük? De jól sikerült, élveztem az oktatást, a gyerekek meg a hittant.
Püspököm nem adott egyetlen szabadnapot sem tudományos munkára. Az volt a jelszava: non doctores, sed pastores. Nem doktorokra, hanem pásztorokra van szükség. „Enyhítő körülmény", hogy Szabadkán nem működött teológia, nem volt szükség teológiai tanárokra.
Az ötéves kápláni idő alatt filozófiát és latint tanítottam egykori iskolámban, a Paulinumban, és napszámban olvastam mindazt, amit elmulasztottam az alapstúdium idején. Többek között Aquinói Szent Tamástól mindkét Summát – latin eredetiben. Spinoza Etikáján szintén latinul rágtam át magam.
Időközben felvettem teológiából a doktori kurzust Innsbruckban. A realis presentia, a fizikai jelenlét nem volt föltétel ehhez. Előzőleg letettem a szigorlatokat, már „csak" a doktori disszertációt kellett megírnom.
Szabadságom terhére jártam ki konzultációkra. A doktori cím megszerzése elhúzódott, mert időközben kineveztek Óbecsére plébánosnak. Tizenöt évig működtem ott, s mellette szereztem doktorátust az innsbrucki állami egyetem teológiai karán. Zakariás próféta látomásai volt a témám.

Filozófiából Németországban doktorált.

Nyaranként az észak-németországi Eutinba, Karl Maria Weber szülővárosába jártam helyettesíteni. A közeli kieli állami egyetemen megérdeklődtem, melyek lennének a filozófiai doktorátus megszerzésének föltételei. A licencia dolgozatot korábban Johann Gottlieb Fichte munkásságából írtam, aki egyébként soha nem doktorált le, így lett a berlini egyetemen a bölcsészkar első megválasztott dékánja és a berlini egyetem első megválasztott rektora. Száz aranyat kellett „leszurkolnia" ehhez.
A filozófia professzora Fichtével foglalkozott, s felmentett az előadások látogatása alól. Közölte, ő nem formalista, kár lenne, „ha egy derék ember kutatómunkája kudarcra lenne ítélve valamiféle formalizmus miatt". Így írtam meg dolgozatomat Fichtéből, és szereztem meg a doktori címet az 1990-es évek derekán.

Ezek után nyilvánvaló lenne, hogy meghívják valamelyik egyetemre.

Ehelyett visszamentem Óbecsére plébánosnak. Erdő Péter bíboros, aki ebben az időben a PPKE Teológiai Karának dékánja volt, Rómában megismerte egyik innsbrucki paptársamat. Barátom érdeklődött a kar életéről, s akkor említette Erdő Péter, hogy az egyik filozófia tanszék – Nyíri Tamás professzor halála óta – betöltetlen. Kollégám közölte, ő ismer valakit, akinek pápai licenciátusa van teológiából, valamint állami doktorátusa teológiából és filozófiából. Akkor figyeltek föl rám Budapesten, püspököm pedig megtiszteltetésnek vette kinevezésemet.
A budapesti egyetem – 1948-ig Pázmány Péter Tudományegyetem – Hittudományi Karán voltak már bácskai elődeim, igaz, akkoriban a kalocsai érsekség papjaként. Egyikük Szörényi Andor (alias Schiber), az Újszövetség tanára, illetve Kanyurszky György, aki keleti nyelveket tanított, s szép emléket állított neki Krúdy Gyula a Tegnapok ködlovagjai című munkájában.

1997 szeptembere óta tanít a Hittudományi Karon. Régebben azt mondták: philosophia est ancilla theologiae, a filozófia a teológia szolgálóleánya. Ma ezzel kapcsolatban mi a fölfogás?

Már Immanuel Kant föltette a kérdést: milyen szolgálóleánya? Az, aki a sleppjét hordozza, vagy aki előtte viszi a világosságot, a fényforrást? A teológia föltételez bizonyos filozófiai ismereteket. A két tudományterület találkozása nagyon régi múltra tekint vissza, már az Ószövetség görög nyelvű átültetésénél filozófiai terminusokkal fordították a héber szavakat és fogalmakat.
A filozófia a végső okok kutatásával foglalkozik. Nem éri be az utolsó előttivel, hanem kizárólag a végső okkal, bár nem valószínű, hogy térben és időben meg fogjuk találni azt az elefántot, amelyen a Föld nyugszik, s azt a teknősbékát, amelyen az elefánt áll... Bennünket, embereket az igazi okok és a hiteles információk érdekelnek. S ezek mellett ki kell tartani. A Jóisten és az egyház nevében nem szabad tévtanokat hirdetni, és butaságokat sem szabad mondani. Ezért van szükség a filozófia oktatására.
„Az Úr félelme a bölcsesség kezdete" – olvassuk a Bibliában. Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy egy kiszámíthatatlan, önkényes valakitől vagy valamitől kellene félni, hanem attól kell félnünk, hogy elveszíthetjük legjobb barátunkat, Jézus Krisztust.
Mindenkinek azt kívánom, legyen meg benne az említett félelem – a legfőbb barátság féltése –, amely megszabadít minden más félelemtől. Ahol istenfélelem van, ott nem félünk egymástól, sem politikai hatalomtól, sem atomfegyverektől, sem romboló betegségektől. Az istenfélelem felszabadít bennünket; megtanít arra, hogy nem kell szoronganunk, ha betartjuk mindazt, amit a Jóisten és az egyház kér tőlünk.