Professzor úr, mit jelent az ön számára a papság?

Ez áll életem középpontjában. A különféle megbízatások adott időre szólnak, a papság azonban mindig megmarad. A tanítás vagy ha egy ügyet belföldön, illetve külföldön képviselnem kell, nagy megtiszteltetés számomra, de sohasem szoríthatja háttérbe papi mivoltomat. Ez nagy ajándék, egyben üzenet embertársaimnak: Krisztus, az örök főpap hívta apostolait, és 2000 év óta hívja mindazokat, akiket ő kiválaszt. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket." Ebben a sorban szerényen és alázatosan meghúzódva mondhatom: hálát adok mindazért, amit az Úr adott nekem. Mit is tudnék neki viszonzásként nyújtani? Azt a hűséges szolgálatot igyekszem teljesíteni, amire az előttem járt, példaképnek tekintett paptestvérek mutattak példát, s akiktől sokat tanultam.

Hogyan alakult vallási élete a gimnázium megkezdéséig?

Mindenek előtt szüleimet kell említenem, akik két fiútestvéremmel együtt elvittek minket a templomba. Soha nem maradt el a vasárnapi szentmise. Előbb a bátyám ministrált, utána én is csatlakoztam, majd öcsénk is követett minket. Nagy lelkesedéssel jártam litániára, hajnali misére.
Óbudai család lévén a Kövi Szűz Mária-templomhoz tartoztunk. Később, 1964-ben elköltöztünk a Váci útra, akkor a vizafogói Szent Márton-templom jelentette a tájékozódási pontot. Már nem emlékszem, hogyan alakult úgy, hogy az ottani plébános lett a bérmaapám. Ma is őrzöm a Kiscelli József atyától kapott imakönyvet, amelyet „szeretettel Misikének" bejegyzéssel dedikált nekem. Olyan papot ismertem meg benne, aki hűségesen végezte szolgálatát, sokaknak volt lelki vezetője, a hívőknek pedig jó pásztora.

A szentendrei ferences gimnáziumba járt.

De a budai ferencesek is közel álltak a családhoz, édesapámnak több szerzetespap ismerőse volt Szent Ferenc fiai között. Az egyházi iskola nagy hatást gyakorolt szellemi-lelki tájékozódásomra. László Vid atya volt az igazgató, tanított minket – többek között – Szikra Ferenc atya, akire mindenki tisztelettel tekintett; franciát oktatott, kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett. Viszonylag fiatalon halt meg, azóta díjat is elneveztek róla az iskolában. Szabadkán született, Belgiumban tanult, tábori lelkészként is szolgált.
Gordos Gáspár ferences atya rendszeresen tartott Biblia-kört a budai ferenceseknél. Sokan jártunk oda, köztük Székely János püspök atya is, akivel ugyanabban az évben jelentkeztünk a szemináriumba. Gáspár atya szerettette meg velünk a Szentírást.

Mikor született meg professzor úrban a papság melletti döntés?

Érettségi után közvetlenül nem tudtam kimondani a határozott igent. Éreztem a hívást, de még bizonytalan voltam. Különböző helyeken dolgoztam, fizikai és szellemi munkát egyaránt végeztem. Közben jártam a könyvtárakat, két nyári szemesztert elvégeztem a kántorképzőn, vadászkürtön tanultam, különböző zenekarokban játszottam, köztük a pedagógusok együttesében, illetve a Szent István zenekarban. Egy alkalommal eljutottam a Zeneakadémia pódiumára is. Kürttanárom Samu László volt, ő egyengette utamat a komolyzenei pályán, amelyet viszonylag későn, a gimnázium utolsó évében kezdtem el. Eleinte furulyáztam, majd az érettségi évében a hatodik kerületi zeneiskolában ismerkedtem meg a vadászkürttel. Már felnőttként, sok gyakorlással, egész jól haladtam a hangszeres zenében. De aztán láttam, mégsem ez az én utam. Akkor jött az említett Biblia-kör, amely nagy lökést adott nekem. Gordos Gáspár és Frajka Félix atya személye meghatározó volt számomra. Az idei évnyitó alkalmával én nyújthattam át Félix atyának a gyémántdiplomát, s ő a maga derűs stílusában mondotta: nagyon köszöni a diplomát, s hogy Kránitz Mihály dékán úrtól veheti át, aki tanítványa volt Szentendrén.
A Szentírás-ismeret és az atyák jelenléte olyan szellemi-lelki teret teremtett, amelyben egyértelművé vált: jelentkeznem kell a szemináriumba.

Miért nem a ferences rendet választotta?

Felvetődött bennem a szerzetesi hivatás, de az akkori ferencesek „hivatalos" megnevezése így hangzott: szerzetes, pap, tanár. Úgy éreztem, ez túl sok nekem. S most ugorjunk huszonhét évet: ma pap vagyok, tanítok és szerzetesi napirend szerint élek. Annyi tehát a különbség, hogy az Esztergom-budapesti főegyházmegye papságához tartozom.
Amikor 1982-ben jelentkeztem a szemináriumba, társaimmal együtt elvittek minket másfél évre katonának – a szemináriumot ugyanis az akkori államhatalom nem ismerte el felsőoktatási intézménynek. Lentibe kerültem, s talán különösen hangzik, igen szép emlékeket őrzök ezekből az időkből.

Lenti félig-meddig büntetőlaktanyának számított, ahová előszeretettel hívták be a papnövendékeket. Hátha sikerül „megtéríteni" őket.

Lékai László bíboros – aki engem is felvett – indulás előtt azt mondta nekünk: – Fiúk, ha Lenti, hát Lenti. Én ezt úgy, fogtam fel, hogy ott kezdődik számomra a szeminárium.
Öt évvel idősebb voltam évfolyamtársaimnál, már megszereztem a francia nyelvvizsgát, az olaszt könyvekből tanultam meg. A seregben többeket tanítottam erre a két nyelvre. S a szép élmények... Fölkerestem a környékbeli templomokat, persze titokban, mert büntetés járt volna érte. Ezeken a helyeken néhány évvel később, szentelésem után mindenütt tartottam újmisét: Nován, Szilvágyon, Lentiben és még más településeken.

Kik voltak a tanárai a szemináriumban?

1984 februárjában kezdtem meg tanulmányaimat Esztergomban. Az első félévet úgynevezett nulladik évnek nevezték. Olyan kiváló tanáraink voltak, mint Erdő Péter, Ladocsi Gáspár, Gaál Endre, Pákozdi István, Beer Miklós. Görögöt, hébert, latint tanultunk, emellett fizikai munkát is végeztünk, kukoricát morzsoltunk, sittet hordtunk le a szeminárium padlásáról.

A már ekkor széles nyelvismerettel rendelkező papnövendék rövidesen elkerült Esztergomból.

1984 szeptemberétől a Központi Szeminárium növendékeként a Hittudományi Akadémián kezdődött a filozófiai és teológiai fölkészítés. Szép évek voltak. Az ötödik végén szenteltek pappá, majd a hatodik évben doktoráltam. Vanyó László professzornál írtam disszertációmat, amely a lelkiismeret kérdését vizsgálta Órigenésznél.

Frissen avatott doktorként – egy éves papként – várta a helyezését.

A doktori cím megszerzése előtt az Egyetemi-templomban szolgáltam. Utána a Babér utcai Szent Mihály-templomba kerültem, oda, amelynek közelében élt korábban a családom. Ismerős volt a városrész.
A plébánia területén egyaránt emelkednek ötvenes évekbeli épületek, kertes házak és újabb lakótelepi részek, s mindezek együtt tükrözték Budapest szociológiai térképét. 1990-ben, amikor odakerültem, indult meg a hitoktatás. Öt iskolában tárgyaltam az igazgatókkal, s szerveztem meg az oktatást. Mindenütt örömmel, szeretettel fogadtak. Jó szívvel emlékezem a Bánki Donát Szakmunkásképző iskolára is, ahol harmincöt kollégista jelentkezett hittanra. A kollégium nevelője segített nekem abban, hogy a fiúk mindig pontosan megjelenjenek a hittanórán. Nem volt könnyű lekötni a figyelmüket, fölkelteni érdeklődésüket, de nagy megnyugvást jelentett számomra, amikor év végén, az utolsó órán az egyik fiú megkérdezte: ugye jövőre is lesznek órák? Ez mutatta számomra, hogy nem volt haszontalan az eltelt év.
Mindenütt felajánlottam az ingyenes nyelvtanítás lehetőségét. Közöltem: akik a hittan mellett franciául, németül, angolul, olaszul, latinul, héberül vagy görögül szeretnének tanulni, szívesen segítek nekik.

Lelkipásztorkodás vagy tudományosság? Mikor döntötte el, melyiket választja?

A tudás iránti igény már gimnazista koromban jelentkezett bennem. Osztálytársaimmal sokat filozofáltunk, elemezgettük a világ – vagy éppen a kereszténység – nagy kérdéseit. Érettségi után létrehoztunk egy „görög kört". Egyik osztálytársam, aki négy évig tanulta az ógörögöt a gimnáziumi években, tovább adta nekünk a tudását. Hérakleitoszt, János evangéliumát olvastuk... Ennek nagy hasznát vettem később a filozófia tanulásában. Nyíri Tamás professzornál mindjárt az első vizsgán a praeszokratikusokat húztam ki. Egy-két hérakleitoszi idézetet fejből tudtam. – Honnan ismeri ezeket? – kérdezte meglepetten a professzor, majd rövidre fogta a vizsgát.
A francia nyelvtanulást tizenkét éves koromban kezdtem el. Érettségi után rendszeresen hallgattam a vatikáni rádió francia adását, közben jegyzeteltem, a nem értett szavakat később megnéztem a szótárban.
Az olasz nyelv ismerete pedig jól jött, amikor fiatal papként – egy kápláni év után – kiküldtek Rómába. A Pápai Magyar Intézetben laktam, s a Gregoriana Egyetemen dogmatikát tanultam 1991–93 között. A dogmatika mellett megmaradtam a patrisztikánál is, ahogy említettem, Vanyó professzornál ezt tanultam. Római diplomamunkámat Krisztus emberi lelke Órigenésznél címmel készítettem el.

Hazatérése után bekapcsolódott a papnevelésbe.

Prefektus lettem a Központi Szemináriumban – ahol korábban növendék voltam. A rendszerváltás után sokan jelentkeztek szemináriumba, köztük olyanok is, akik nem voltak tisztában azzal, mire vállalkoznak, döntésük aligha volt nevezhető átgondoltnak.

Mikor kezdett el oktatni?

Mindjárt 1993-ban. Idén már huszonharmadik éve veszek részt a teológia oktatásában. Kezdetben a levelező tagozaton tanítottam alapvető hittant. Később docens lettem a dogmatika tanszéken Fila Béla professzor mellett. 1996-ban neveztek ki tanszékvezetőnek, 2000-ben habilitáltam, 2003-ban – a magyar törvények szerint – a kar többi professzorával együtt Mádl Ferenc köztársasági elnöktől vettem át az egyetemi tanári kinevezést.

Mire terjed ki a fundamentális teológia tárgya?

Az alapokat jelenti. Péter apostol így szólt az első keresztényekhez: legyetek mindig készen, hogy választ adjatok hitetekről. Ez felel meg leginkább magatartásomnak, érdeklődésemnek. Megszólítani a világban élő embert és párbeszédet folytatni vele. Az alapvető hittan a párbeszéd tudománya is egyúttal. Szól a különböző vallásokról, az emberben lévő vágyról, Isten befogadásáról, Jézus Krisztus személyéről, magáról az egyházról mint intézményről, az értelem és a hit kapcsolatáról. A négyféléves tárgy elsősorban ezeket a témaköröket öleli fel. Ezek pedig érintik az emberben meglévő mindenkori érdeklődést. Az oktatás során így nem kerültem távol a lelkipásztori munkától, amiért voltaképpen pap lettem. Hiszen a papi hivatásban az a szándék, az a vágy nyilvánul meg, hogy tovább kell adni mindazt, amit kaptunk. Másokat is megajándékozni azzal az örömmel, ismerettel és biztonsággal, amelyről úgy érzem és vallom: megtaláltam, amit kerestem. A fundamentumok nagyon fontosak, erre épülhet fel a hivatás, az egész személyiség. S a keresztény ezen az úton építkezhet még tovább.

A hit és az ész viszonya régóta vizsgálódás tárgya. A tudomány értelmileg fogadja be az ismereteket. Hogyan tekintsünk a kettő kapcsolatára?

Több zsinatot említhetnék, amelyek az említett kérdéssel foglalkoztak. Az I. Vatikáni zsinat kimondta: az emberi értelem fényénél fel lehet ismerni Istent. Az ember gondolkodó lény, s ha Isten így adta, akkor pusztán értelemmel is eljuthat az igazságra. De az emberben van egy másik tényező is: a szíve, a lelke. A hitbeli megismeréshez a Szentlélek kegyelme és segítsége kell – s ő mindig megadja ezt annak, aki kéri.
Ha az ember az észt és a hitet egyaránt használja, akkor meggyőződhet arról, hogy a kettő nincs ellentétben egymással, hanem együtt vezethet el a teljes igazsághoz, aki egy személy, nem puszta fogalom, nem egy ideológia, hanem Jézus Krisztus maga, aki éppen arra hív, hogy „gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok". Ahogy a két apostol, János és András Jézus nyomába szegődött, s ő meghívta őket magához.
Az alapvető hittan antropológiai megközelítést is tárgyal: a hit méltó az emberhez. Ha Isten képére és hasonlatosságára teremtett személy, akkor nem lehet benne ellentmondás, Isten ugyanis nem teremt olyan dolgot, amelyben két tényező szemben áll egymással. Mind az értelem, mind a hitre való képesség az ember adottságának része.

Vannak, akik posztateistának nevezik korunkat. A posztateista világ már nem egyszerűen tagad, hanem az istenfogalmat ki szeretné iktatni az életből. Miközben folyamatosan a rációra, az ésszel való belátásra hivatkozik.

A legnagyobb tudósok mind hívő emberek. Az ateizmus nem csak a modern korban jelentkezett. Maga a Szentírás is számol ezzel: vannak, akik azt vallják, nincs Isten. Már a Zsoltárok könyvében is találkozunk ilyennel, Pál apostolról tudjuk, hogy élete során megismert olyan nagy filozófusokat, akik lekicsinylően megveregették a vállát: csak higgyen továbbra is – de azért máskor is meghallgatják.
A kereszténység üzenete: van örök élet. A tagadók ugyancsak az élet értelmét keresik – csakhogy a tér és idő törékeny korlátai között.
A posztateista vagy posztmodern gondolkodók „kényelmes" helyzetben vannak. Az igazság kutatása során egy ponton megállnak. Éppen ott, ahol a hit mond valami lényegeset. A hit hozzásegítheti az értelmet, hogy olyan célt jelöljön ki, amely méltó az emberhez.
Az emberi természet az idő előrehaladtával nem a beteljesedés felé, hanem a szétesés, a pusztulás irányába halad. De ez csak a látszat, s felvet egy másik kérdést: honnan van a rossz, a gonosz, a bűn? Erre a filozófia nehezen tud választ adni.
A racionalizmus idejéből származik a gondolat: ha nincs Isten, akkor is lehet becsületes módon élni a földön. Benedek pápa erre azt mondja: kérdezzünk vissza – és ez az alapvető hittannak is gesztusa –: és ha mégis van Isten? Ne legyünk egyoldalúak. Azzal, hogy nincs Isten, a racionalisták rögtön le is zárnak valamit, ami lehet egy fal, de lehet ajtó is, amely ha megnyílik, sokkal többet érzékelünk.
A vértanúk, a régi és a mai világ vértanúi, hitvallói mind téves úton járnának, s csak a néhány posztmodern gondolkodó követné a helyes utat, amikor azt mondják: csak ez a föld van?
Isten mindenki választását és véleményét tiszteletben tartja, de nagyon szelíden magához vonzza az embert. Egyszer mindannyiunknak el kell mennie erről a földről. Aki azt állítja, csak ez a valóság létezik, mit válaszol vajon arra a kérdésre: honnan jöttünk? Ismerjük a fogyasztói társadalom gőgös hozzáállását a világhoz – és ebbe bele is bukhatunk. Sokan nem használják a gondolkodás képességét. Megelégszenek azzal, hogy „készételeket" kapnak, futószalagon jönnek eléjük a dolgok, ők is futószalagon élnek – a sajtó, a média orruknál fogva vezetik őket. Hiányzik belőlük az önálló gondolkodás. Amit mondanak, úgy tűnik fel, mintha a sajátjuk lenne, közben valahonnan – kritika nélkül – átvették.
A kereszténységet, a vallásosságot nem fogadják el olyan körökben, ahol lenézik az ember – nagyon is emberi, de Isten által alkotott – képességét, miszerint képes befogadni Istent. S képes kérdezni is. És vannak olyan válaszok, amelyek hittel adhatók meg. A hitet nem lehet helyettesíteni értelmi válaszokkal. A szentek szeretetükkel, a vértanúk vértanúságukkal válaszolnak: Krisztus az Úr – Uram, Jézus, segíts meg! Ez az utolsó szavuk, s utána következik az, amiről Pál apostol azt mondja: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.
A filozófusok mit ígérnek? Ők mindig csak megkérdőjelezik a dolgokat. Olyan valami ellen hadakoznak, amiben én sem hiszek. Az az „isten" ugyanis nem létezik, amelyet ők teremtenek. Szeretnék megmondani, hogy mi milyen „istenben" hiszünk, amelyet nem tudnak elfogadni – de a mi Istenünk nem ez. Ő teljesen körülveszi az embert, nélküle képtelenek lennénk élni. Azt sem tudnánk kimondani, hogy nincs Isten. A kereszténység áll a vallások csúcspontján, és választ ad minden kérdésünkre.

Elmer István (megjelent a présház.eu kulturális hírportálon)