A magyar építészet középkori századai

Szakács Béla Zsolt művészettörténész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Művészettudományi Intézetének vezetője. A közelmúltban jelent meg – Rozsnyai József kollégájával közösen írt – A magyar építészet rövid története című munkája. Épített örökségünknek a török hódoltság koráig meghatározó emlékeiről beszélgettem vele.

Mi indokolta, hogy közreadják ezt a tudományos színvonalú, ám mégis népszerűsítő formában írt munkát?

A Holnap Kiadó néhány évvel ezelőtt rövidebb, tudományos ismeretterjesztő igényű művelődéstörténeti sorozatot indított. Amikor megkerestek minket, arra gondoltunk, időszerű egy rövid, egykötetes magyar építészettörténet közreadása, hiszen hasonló munka két évtizede nem jelent meg. Rozsnyai József kollégám építészeti alapismereteket és 19-20. századi építészettörténetet oktat, én elsősorban középkori építészettel foglalkozom. Tapasztalatunk szerint szükségük van a hallgatóknak is olyan könnyen emészthető kézikönyvre, amelyből adott esetben fel tudnak készülni.

Minden kor építészeti hagyományai talán a leginkább látható módon közvetítik annak az időszaknak az emberről vallott felfogását.

Az ember mindenkor saját képére formálja a körülötte lévő világot. Az építészet a művészeti ágak közül a leginkább praktikus, talán az iparművészet hasonlítható hozzá. Az épületeknek mindig megvan a maguk jól körülhatárolt gyakorlati feladata és haszna, ami nem zárja ki azt, hogy mélyebb üzenetet is hordozzanak.
Könyvünkben a magyar építészeti hagyomány legszínvonalasabb emlékeit mutatjuk be, amelyek kifejezik az őket létrehozó és használó emberek gondolatait és céljait.

Honfoglaló elődeink a pusztai vándorlás után milyen építészeti anyaggal találkoztak a Kárpát-medencében, és hogyan viszonyultak ehhez?

Kezdetben nem volt igényük – életformájukból következően –, hogy tartós épületeket hozzanak létre. Bár magas kultúrával rendelkeztek, építészeti hagyományaiknak sem Etelközben, sem korábbi szálláshelyeiken nem találjuk a nyomát. Vándorlásuk során különböző kulturális hatások érték őket, több világvallással találkoztak, s ez feltételez valamiféle építészeti környezetet is, de úgy gondoljuk, a magyaroknak ebben az időben nem volt gyakorlatuk a kőépítészetben.
Amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, Pannóniában és az Erdély területén lévő Daciában jelentős római maradványokat, romokat találhattak. A kilencedik század folyamán igényes építészeti kezdeményezések lehetettek a Dunántúlon, amikor Zalavár környékén létrejött egy korai szláv állam. Északon – a terület részben kiterjed a Felvidékre is – a morva fejedelemség hozott létre keresztény, építészeti igényekkel is jelentkező államot. Délen a korai horvát állam is nekilátott az államépítésnek.
A korábbi római provincia városainak kiterjedt rommezőit a nyugat-római birodalom bukása után az utódok felhasználták. Azok a népek, amelyek a magyarok uralma alá kerültek, már rendelkeztek egyfajta építészeti tradícióval.
Fontos mozzanat, hogy a 970-es évektől kezdve megkezdődött a Kárpát-medencében az intenzív térítés. A misszionáriusok, a szerzetesek, később a püspökök meghonosították a kereszténységet, s valószínűleg maguknak is voltak építészeti elképzeléseik, illetve szakembereket hozhattak magukkal, akik részben az itt talált építészeti hagyaték, romok, kőfaragványok felhasználásával, részben már helyi mesteremberek segítségével ki tudták építeni azt az épített környezetet, amelyet a keresztény állam igényelt.

Melyek voltak a magyarok első maradandóbb épületei?

Ezen a téren a legnagyobb homályban tapogatódzunk. A hagyományos magyar felfogás Szent Istvánban mint az államalapítóban és az egyházszervezet megalapítójában látja azt, aki nemcsak ezeket a szervezeteket hozta létre, hanem építészeti környezetüket is.
Egyre inkább terjed az a vélemény, hogy ezt a munkát nem lehetett a semmiből elkezdeni, de igen nehéz megállapítani, hol húzódik a határ, amikortól a magyarok is részt vettek az építészet megteremtésében.

A kezdeményezés tehát – a helyi előzményekre támaszkodva – mindenképpen a külföldről érkezett mesterembereket illeti?

Téves az az elképzelés, amely szerint a megérkező magyarok mindenkit lemészároltak és mindent romba döntöttek. Morva területen, a mai Szlovákia nyugati részén áll Kopcsány falu határában egy korai templom, amelynek datálása még nem egyértelmű, de a legújabb dendrokronológiai (a fák évgyűrűit alapul vevő) megállapítások szerint a tizedik század közepén épülhetett. Már nem a morva fejedelemség alatt, de még nem Szent István korában; ez arra mutat, hogy az egykori morva fejedelemséghez tartozóknak továbbra is igényük maradt templomépítésre, s ezt meg is valósíthatták.
A közelmúltban a gyulafehérvári székesegyház mellett tártak fel egy korainak látszó templomot, de nehéz megállapítani, hogy a tizedik század közepén a bizánci térítés hatására, az ottani gyula udvarában létrejött emlék lenne-e, ahogyan a román kutatás tartja, vagy esetleg később, Szent István korában emelték.

Mikortól jelenik meg a kőépítészet a megszervezett magyar államban?

Miután az egész országban kiépült az egyházszervezet, létrejöttek a püspökségek, szükségük volt székesegyházra. S lassanként – több évszázados fejlődés eredményeként – megszületett a plébániahálózat is. Az első templomokat az ispánsági központok közelében kell keresnünk. A tizenegyedik század folyamán a nagyobb központokban állt már valamiféle templom, ezek közül persze nem mindegyik épült kőből.

Egyrészt szakrális, másrészt hatalmi célokat szolgáló épületek jöttek tehát létre legkorábban. Melyiket tekinthetjük a legrégebbi fennmaradt magyar épületnek?

Fennmaradt épületnek azt nevezhetjük, amelynek állnak a falai, és tetőzettel fedett tér. A legkorábbi ránk maradt épület ennek megfelelően a tihanyi altemplom, az alapítólevél tanúsága szerint 1055-ből. A fölé épített apátsági templomot többször átépítették, s ma barokk formájában láthatjuk.

Az első jelentős építészeti stílus, a romanika nem magyar földön születik.

Egyetlen építőművészeti stílus sem a Kárpát-medencében jött létre. Ugyanakkor a 11. század művészete speciálisan jellemző a Kárpát-medencére. Olyan palmettaleveles díszítést hordoz, amely nem lehetett idegen a magyarság számára – elsősorban bizánci, illetve itáliai hatásra gondolhatunk.
Ez még nem az érett romanika stílusa. Az majd az 1070-es évektől jelenik meg. Új építészeti térformát, egységes hosszházas bazilika-stílust honosít meg, nemcsak nálunk, hanem egész Európában, összefüggésben a kor egyházi reformjaival.
A 11. század végének emlékei túlnyomórészt ásatásokból ismertek. Így például a Szent László alapította somogyvári bencés apátság. Embermagasságú romjai maradtak fenn, fedett tere sajnos nem. Ekkor kezdték építeni a pécsi székesegyházat, s ha belépünk az altemplomába, valószínűleg 1100 körüli térben járunk, ha magát az egész épületet később fel is újították. A hosszházas részeket oly mértékig átalakították a 19. század végén, hogy már nem sok eredeti, hiteles elemet tartalmaznak, de összképében, hangulatában mégis fölidéznek valamit ennek a kornak az építészetéből.

Meddig uralkodott a romanika Magyarországon?

A 12. század folyamán teljesedett ki, ebből az időből csak töredékek maradtak ránk. A 12. század végén, majd a 13. század első évtizedeiben érkezett meg a késő romanika, amely Ausztriában, Csehországban, a morva területeken, Sziléziában, tehát a közép-kelet-európai térségben egységes nyelven szólalt meg. Ennek emlékei már nagy számban maradtak fenn. Jól ismerjük Ják, Lébény, Zsámbék gazdag díszítésű templomait.

Összehasonlítva a távolabbi európai építészettel, a magyar mennyiben tekinthető azonos rangúnak?

Azért nehéz ezt megállapítani, mert a fő művek elvesztek. Az ország közepén létrejött székesegyházak, királyi bazilikák közül egy sem maradt meg a maga eredeti voltában, de díszítését tekintve úgy tűnik, hogy Székesfehérvár, Esztergom, Pécs olyan rangú emlékek voltak, amelyekre bármely európai ország büszke lehet.

A tatárjárás milyen hatást gyakorolt az építészetre?

Korábban szerették a kérdést leegyszerűsíteni arra, hogy a tatárjárás alatt nagymértékű az építészeti állomány pusztulása, az újrakezdés pedig a gótika jegyében ment végbe.
Ezt sokkal árnyaltabban kell látnunk. Kétségtelen, hogy a tatárjárás alatt óriási változások indultak meg az országban, nem elsősorban a pusztulás miatt, bár az alföldi területeken ez is erősen átrendezte a viszonyokat, hanem amiatt is, mert azok a szilárd társadalmi struktúrák, amelyek korábban jellemzőek voltak, meglazultak, s nagyfokú mobilitás indult meg az országban. Nemcsak a tatárok pusztítása miatt csökkent jelentős területeken az ország lakossága, hanem a földművesek egy része azért menekült-költözött el, hogy jobb feltételek mellett egy másik földesúrral állapodjon meg. Ez a jelentős társadalmi átrendeződés élénk építészeti tevékenységgel járt együtt, főleg az ország keleti részén. A korábban nagyrészt néptelen északi és erdélyi vidékeket mindinkább benépesítették. Falusi templomokat emeltek, immár az új stílus, a gótika jegyében.
Ez a stílus egyébként már jóval korábban megjelent, és erre büszkék lehetünk. Franciaországtól keletre Magyarországon, III. Béla udvarában a legelsők között tűnik fel a korai gótika. Ennek emlékét látjuk az esztergomi királyi kápolnában, az 1930-as években rekonstruált formában.

A tatárjárással kapcsolatban régóta közkeletű felfogás, hogy annak hatására indult meg a várépítés.

Ezt ma is így gondoljuk. IV. Béla, aki korábban a várépítészetben a királyi hatalom korlátozását látta, ráébredt arra, hogy a tatárok ellen a kővárak jelentenek hatásos védelmet. A kővárak fontos technikai, haditechnikai felkészültséget igényelnek, de ritkán képviselik a magas művészet szintjét.
A várépítészet az elmúlt évszázadokban sokkal nagyobb károkat szenvedett, mint a szakrális építészet. Éppen a kifinomult részletek pusztultak el, a ma álló kőhalmok elsősorban az alaprajzot mutatják, de hogy például a várkápolnában milyen díszítés volt, szinte ismeretlen. A lékai várnak fönnmaradt egy világi terme – sajnos nem a lovagterme, hanem az alatta levő, alárendelt szerepű helyiség – és a kápolnája, amelyekben a 13. századi kifestés szép nyomaival találkozunk. Ebből képet alkothatunk arról, hogy egy igényesebb vár is hordozhatott művészi értékeket.

Az új stílus, a gótika megjelenése és kifejlődése Magyarországon milyen képet mutat európai összehasonlításban?

Kettős a helyzet. Mint említettem, hamar megjelent a korai gótika az Ile-de- France-ból érkezett mesterek munkája nyomán, majd az 1220-as években a francia érett gótika rendkívül magas színvonalú képviselői is jelen voltak Magyarországon. A neves Villard de Honnecourt is megfordult Magyarországon, akinek fönnmaradt a vázlatfüzete. A címlapon egy későbbi följegyzés azt tartotta legfontosabbnak megemlíteni, hogy ő az, aki járt Magyarországon. Nálunk végzett munkájára vonatkozóan azonban találgatásokra vagyunk utalva.
Ugyanebben az időben Pannonhalmán annak a reimsi székesegyháznak a stílusa jelent meg, ahonnan Villard de Honnecourt is érkezett. A gótika, bár országosan nem terjedt el, az udvar környezetében európai szemszögből nézve magas színvonalú emlékeket hozott létre.

Mi maradt ránk ezek közül?

Itt már gazdagabb a fennmaradt emlékek tárháza. A 13. századból Pannonhalma az elsők között említhető, majd a soproni ferences templom – a Kecske-templom – ugyancsak méltó képviselője az érett gótikának, ahol a levél-ornamentika egészen kifinomult formájával találkozunk. Szintén a 13. század emléke a budavári Nagyboldogasszony-templom, közismerten Mátyás-templom, amelyet a későbbiek során sokszor átépítettek, de számos részlete őrzi a középkori emlékeket.
A 14-15. században nagy számban épültek a templomok. Zsigmond korából a legismertebb, leglátványosabb emlékek többsége ma az országhatárokon kívül látható. Ilyen a pozsonyi Szent Márton-dóm, a kassai Szent Erzsébet-székesegyház vagy a kolozsvári Szent Mihály-templom.

Az időben haladva elérkezünk a reneszánsz korába.

A 15. század második felében, Hunyadi Mátyás idején több stílus élt egymás mellett, de ez már a 13. században is megfigyelhető, amikor a késő-romanika mellett jelen van a gótika is. A stílusok nem váltották egymást élesen.
Mátyás udvarában a legmagasabb színvonalon látjuk a késő-gótikát és a korai reneszánszt. Európában – Itáliában, illetve az Alpoktól északra – az építészet két eltérő nyelven „beszélt". Mátyás politikai érdeke azt diktálta, hogy mindkét terület felé megmutassa udvarának pompáját. Felesége itáliai, ezáltal az ottani politikai viszonyokhoz is kötődött, miközben a német-római császári cím megszerzésére is törekedett.
A Mátyás által meghívott humanista tudósokkal együtt érkeztek a reneszánsz építészek, s ez nagyon jó „sajtót" biztosított Itália felé Mátyásnak. De ugyanez érvényes a késő gótikus művészetre is, a pozsonyi vagy a kassai dóm főoltára a korszak legmodernebb, magas színvonalú stílusát képviseli.
Azokat az épületeket, amelyeket Mátyás építtetett, egyszerre jellemezte a modern gótikus díszítés és szerkezet, valamint a reneszánsz ornamentika, a reneszánsz elemek gazdagsága.

A török hódoltság idején kettős hatás jelentkezett. A hódoltsági területen pusztulás, ugyanakkor megjelent a hódítók stílusa.

A törökök előtt érdemes egy mondatot szentelni a Jagelló-kornak. Hunyadi Mátyás halálával az óriási fellendülés nem szakadt meg, hanem inkább kiteljesedett. Mátyás a nagy adópréssel sok forrást elvont az arisztokráciától és a vidéktől, most ezek a források felszabadultak, és magas színvonalon, gazdagon jelentek meg az ország legtehetősebb rétegeinek megrendelései révén, illetve a városokban.
A késő gótikus emlékek virágzásának fő művei – például a Szeged-alsóvárosi ferences templom, a kolozsvári Farkas utcai templom, amely eredetileg szintén az obszerváns ferenceseknek épült, vagy a nyírbátori templom – európai szintű alkotások. Ez a gazdagság azt is jelentette, hogy a határvédelemre szánt anyagi erőt a belső gyarapodásra költötték.
A török hódítás százötven esztendeje, a visszatérő háborúskodás megrostálta a magyar emlékanyagot. Kivételesnek tekinthetjük, hogy a Szeged-alsóvárosi templom fennmaradt, vagy a pécsi székesegyház elég jó állapotban vészelte át a török időket. De olyanok mint például a székesfehérvári királyi bazilika, az esztergomi főszékesegyház, amely az ország első számú egyházi épületének számított, vagy például a budavári királyi rezidencia a hadi események áldozatául esett. Általában lőport tartottak bennük, mert száraz helyiségek voltak, és ezek aztán felrobbantak.
A romos vagy romladozó épületek később kőbányaként szolgáltak, a 18. században meginduló újjászervezés ugyanis nem a régi épületek megújítását, hanem a rendelkezésre álló kőanyag felhasználását választotta.

Milyen nyomokat hagyott a török építészet?

Százötven év alatt berendezkedett egy olyan kultúra, amely egészen más igényeket fogalmazott meg. Mindenekelőtt az iszlám imaélet számára, illetve az épületek az ezzel összefüggésben álló fürdőéletet szolgálták. Ezekből a Magyarországon addig ismeretlen műfajú épületekből jó színvonalú alkotások jöttek létre. Dzsámivá alakították a keresztény templomok többségét, de újakat is szép számmal építettek. A török építészet emlékeinek jó része azonban eltűnt a 18. században a városok újjáépítésekor.
Pécsett ismert a főtéri dzsámi, amelynek a huszadik századi restaurálás segített, hogy visszakapja a török kori állapotot. A dzsámik mellett jellegzetesek a minaretek, valamint a türbék, az előkelő személyiségek síremlékei.
A világi építészetben a várépítészet említendő, bár ezek közül nem sok maradt ránk. Szigetváron bizonyos elemeket a törökökhöz köthetünk, illetve szükségük volt olyan mérnöki alkotásokra mint például a hidak. Ezek közül kiemelkedik az eszéki híd, amelyet később felgyújtottak. A budai várnak is vannak olyan részei – Karakas pasa tornya például –, amelyek megújítva ugyan, de ma is a török hadi építészetről tanúskodnak.

A köznép milyen körülmények között élt a középkorban, mikorra vált természetessé a kőből, téglából épült, valamilyen komfortot képviselő házak elterjedése?

A világi építészet mindig alkalmazott kőépítészetet – nyilván a legmagasabb, uralkodói szinten, illetve az udvarházakban. Ilyenekkel már a 11. században számolhatunk. A városiasodás során francia, flamand, vallon, itáliai és német területről érkező tehetős polgárok egész városrészeket építettek fel, már a 12 – 13. században kőből épült házak sorát. Ezek maradványait a budai várban láthatjuk. A középkori épületek ma jórészt barokk homlokzat mögött rejtőznek. A vidéki népesség lakhelyei, a falusi házak azonban a 19. századig, sőt a 20. század első feléig döntően döngölt földből, vályogból épültek.