A Magyar Érdemrend tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést kapta Frivaldszky János augusztus 20-a alkalmából. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Jog- és Államtudományi Karának jogbölcselet professzora a hivatalos indoklás szerint „a keresztény értékek képviselőjeként a jogfilozófia és a politológia területén elért kiemelkedő eredményeiért.” Szeptembertől tudományos és külügyi téren rektori főtanácsadó.

Professzor úr, életrajzi adatai szerint Nyíregyházán született.

Budai katolikus családból származom, édesapám nem mehetett humán pályára – történész szeretett volna lenni –, részben 1956-os múltja miatt, erről gyerekként mi nem tudtunk, részben katolikus értelmiségiként ismert volt „bizonyos körök”, az akkori hatalom előtt. Mint sokan mások ebből a generációból, kényszerből ő is mérnöki végzettséget szerzett. Nyíregyházán kapott állást, ahonnan négy év elteltével térhettünk vissza a fővárosba. Ez a lelki teher hosszan kísérte az életét.

A családban hangot adott-e ennek?

Nem, de olykor melankólia telepedett rá. Mi, öten gyerekek, tehernek éreztük – ő nem, s ezért igazi hősnek tartom –, hogy folyamatosan megfigyelt bennünket a titkosszolgálat, ugyanis családunk egy nemzetközi katolikus mozgalomnak, a Fokolárénak volt egyik hazai találkozási pontja. Lakásunkban gyakran szálltak meg a környező országokból – az azóta már nem is létező Csehszlovákiából, Jugoszláviából, NDK-ból – olyan személyek, akik a Fokoláre keretében éppen lelkigyakorlatra utaztak valahová.

Megszokottá vált nálunk a virágnyelv használata, a megfontolt beszédmód a telefonban; mindennek álneve volt, életformánkká vált, hogy elkerüljük a „vigyázva óvó” belügyi szervek figyelmét. Ez részben sikerült is, ugyanis az előkerült dokumentumok szerint alig tudtak valami érdemlegeset jelenteni a családunkról.

Egy eset különösen megmaradt az emlékezetemben. Húsvét vasárnap az ebédnél ültünk, amikor csöngött a telefon. Valaki közölte velünk, hogy találtak egy zakót a Vörösmarty téren, a Gerbeaud (akkoriban Vörösmarty cukrászda) előtti telefonfülkében, benne külföldi nevek listájával, s az elején a mi nevünk szerepelt. Kiderült, olyan, a Fokoláréhoz tartozó személyekről volt szó, akik nem ismerték egymást, mi jelentettük az összekötő kapcsot. Egy titkosrendőr hagyta el a zakóját a névsorral együtt, így került hozzánk. A kabátnak azóta sincs meg a gazdája...

Ilyen légkörben éltünk, s ez óvatosságra intett bennünket. Figyeltünk a szomszédokra. Két lakással odébb egy Pál nevezetű család lakott, két ikerfiúval, de kiderült, nem „veszélyesek” ránk nézve. A két fiú közül az egyiket Pál Ferencnek hívták, aki ma Pál Feri atya néven ismert.

Az általános iskola elvégzése után hol folytatta tanulmányait?

Tizennégy éves koromtól úgy éreztem, szeretném Istennek adni az életemet. Egyházi gimnáziumba jártam, nővéremet követve a szentendrei ferencesekhez, bár tudtuk, a humán, főleg a pedagógusi pálya zárva volt az egyházi iskolák növendékei előtt. Aktívan részt vettem a nálunk akkor illegálisnak számító Fokoláre mozgalomban, szinte az egész napomat kitöltötte ez. Ötkor keltem, odahaza a gardróbszobában és a HÉV-en készültem fel az órákra. Kitűnően érettségiztem, de bevallom, bár szerettem tanulni, nemigen érdekelt a továbbtanulás, mert úgy gondoltam, az Istennek adottságot a Fokoláre mozgalmon belül szerzetesként élem majd meg.

1987-ben érettségizett. Magyarországon a vágyott szerzetesi életre nem nyílt mód.

Bár aktívan érdeklődtem társadalmat érintő elméleti kérdések iránt, és jól ment a földrajz és a nyelvek is, nekem mindegy volt, hol tanulok tovább, hiszen az Istennek adott életre készültem. Fölvetődött a geológiára való jelentkezés – neves geológus kutatók, felfedezők voltak a családunkban –, de végül a nyelveknél kötöttem ki. Általános iskolában biztatott a munkásőr orosz tanárnő, hogy nem is megy nekem rosszul az orosz. Erre emlékezve súlyt helyeztem az orosz nyelv tanulására.

Hogyan jutott el az olasz nyelvhez?

Autodidakta módon tanultam az olasz alapítású Fokoláre mozgalom hatására. Így kerültem be az ELTE orosz – olasz szakára. Nagy erőfeszítésembe került, hogy az első év végén óorosz keresztény irodalomból már orosz nyelven vizsgázni tudjak.

Az egyetem előtt – ahogyan akkoriban szokás volt – tizenegy hónapos katonai szolgálatot teljesítettem a büntetőhelynek számító Lentiben. A harckocsiban is az olaszt tanultam, hogy minél magasabb szinten kezdhessem el az egyetemet.

A katonaság megviselt, de ettől kezdve a sport szeretete mindmáig megmaradt. Lentiben rendszeresen futottam, s az ottani élet csak megerősített a hitemben.

A tizenegy hónapos szolgálat után mégsem kezdte meg egyetemi tanulmányait.

Egy évet – 1988-89-ben – a Fokoláre nemzetközi főiskoláján, a Firenze melletti Loppianóban töltöttem.

Hogyan jutott ki, hiszen akkor még – bár végóráiban – a régi rendszer keretei között éltünk.

Másokkal együtt én is turista vízummal utaztam, s odakint – ha erre szükség volt, például véradáskor – Giovanni Pellegrini néven szerepeltem. Azzal tisztában voltam, ha elmarasztalnak is, egy év után mégis visszaengednek a hazámba.

Azzal a céllal ment, hogy szerzetes legyen?

A szentháromságtan, különösen a trinitológia foglalkoztatott. A hármas isteni valóság egy a szeretetközösség által, amely összeköti az Atyát és a Fiút, és ennek kifejeződése a Szentlélek. Miután Isten képmására vagyunk teremtve, mit jelent ez a mi számunkra, keresztényeknek itt a földön, akiknek az utolsó vacsorán Jézus parancsba adta: szeressük egymást, ahogyan ő szeret minket, akár úgy, hogy készek vagyunk életünket adni a másikért; mit jelent ez egy szekularizált társadalomban?

Loppianóban tisztázódott számomra, hogy a szerzetesi életforma nem nekem való. A testi-lelki jelek arra mutattak, hogy nem vagyok a helyemen. Visszatértem Magyarországra, ahol még háromnegyed évig egy Fokoláre közösségben éltem.

Olaszországban élte meg a rendszerváltozást.

Később érkezett magyaroktól tudtam meg, mi történik idehaza, akik nem sejtették, hogy magyar vagyok. S valóban megváltozott politikai környezetbe érkeztem vissza 1989 – 90 fordulóján.

Magánéletemben világossá vált, hogy Isten nem szerzetesi közösségbe hív, hanem a személyes, kizárólagos szeretetközösségre, ami a házasságot jelenti. Feleségemmel 1997-ben találkoztunk, 2001 óta vagyunk házasok, három gyermekünk született.

A Fokoláréval megmaradt a kapcsolata?

Igen, hiszen mindaz, amit lelkiségben, az egyházhoz való hűségemben, a keresztény elkötelezettségemben kaptam, a Fokoláre mozgalomnak köszönhetem. Azon túl, hogy én is bejártam azt az utat, amelyet általában minden katolikus gyerek. Sokat ministráltam, húszéves koromig naponta jártam szentmisére, s mint társaimat, engem is vonzott, hogy közelebbről megnézzem a szemináriumot. Az egyik nyílt napra én is meghívást kaptam, ahol, ha emlékezetem nem csal, Kiss-Rigó László – ma Szeged-csanádi megyéspüspök – és Vértesaljai László – később jezsuita szerzetes lett, a Vatikáni Rádió magyar adásának vezetője – segítségével ismerkedtem a papsággal, de éreztem, nem ez az én hivatásom.

A kitérő után nem volt akadálya, hogy megkezdje tanulmányait az ELTE-n.

Az első év végén kiderült, hogy egyéves nyelvi gyakorlatra kiküldenek minket Szentpétervárra, akkori nevén Leningrádba. Mivel egy évet töltöttem Lentiben, egyet Loppianóban, nemigen volt kedvem, hogy még egy évre elmenjek, különösen Leningrádba. Akkoriban volt egy kisebb tüdőbetegségem, s ez elég volt ahhoz, hogy ne kelljen kimennem. Ez azzal járt, hogy le kellett adnom az orosz szakot. Nemigen bántam, mert addigra befejeztük az óorosz keresztény történelem és irodalom tanulását, ami engem igazán érdekelt.

De mit kezdjek majd az olasz nyelvvel, amely egyébként jól ment. Demonstrátor lettem a szakon, a dékán nevezett ki, és ösztöndíjjal járt. A tanárrá válás előszobájának számított. Szemerkényi Réka, később nagykövet az Egyesült Államokban, felhívta figyelmemet a Közgazdasági Egyetemen folyó politológiai jellegű képzésre. Elindultam oda, s utam az egyetem jogi kara mellett vezetett el. Mindig szentélyként, a tudomány fellegváraként tekintettem az épületre, s gondoltam, benézek. Figyelmemet felkeltette egy plakát. Politológus képzés indult a karon, s belső jelentkezéssel át lehetett ide iratkozni.

Sokan kezdtünk, a végén alig maradtunk 7-8-an az első évfolyamból. Sok jogot tanultunk, mert jogi karon voltunk, és többségében jogászok jelentkeztek. A jogi tárgyak egyre inkább érdekeltek. A jogban a személyközi dimenzió, amely a Szentháromságot jellemzi, jobban érezhető, mint az áttételesebb politikai dimenzióban.

Közben Ivanics István kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, akit a Fokoláre mozgalomból ismertem, meghívott titkárának. Hamarosan frakcióbeli feladatokat is végeztem, beszédeket írtam, módosító javaslatokat készítettem a törvénytervezetekhez.

Pokol Bélát, a jogi kar oktatóját igyekeztem megismertetni a nemzeti és a kereszténydemokrata politikai vonallal. Ő úgy látta, a polgári nemzeti erők összefogására törekszem. A Magyar Nemzetben megjelent tanulmányaimban áttételesen azt fejtegettem a Fokoláre szellemiségétől indíttatva, hogy a „legyetek mindnyájan egy a szeretetben” hogyan valósítható meg a politikában.

Pokol Béla 1995. február 10-én összehívott a jogi kari szobájában egy titkosnak szánt találkozót. Akkoriban Giczy György volt a KDNP elnöke, s engem vitt el magával tanácsadóként. Ott volt Boross Péter, Kulin Ferenc és Fekete György, de Orbán Viktor, Kövér László és Áder János is – ekkor már a FIDESZ nemzeti elkötelezettségű irányba fordult –, de az MSZP nemzeti érzelmű szárnyából is jelen volt egy képviselő. Ez azután volt, amikor a szocialisták visszatértek a hatalomba. Azon tanakodtunk, hogyan lehet politikai hatalmukat nemcsak ellensúlyozni, hanem azzal szemben polgári-nemzeti szövetségi alternatívát kínálni? Mivel úgy éreztem, Giczy György nem nyit Orbán Viktor felé, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot.

Ezzel párhuzamosan folytatta egyetemi tanulmányait?

Igen, így volt. Egyszer aztán Pokol Béla telefonált nekem a képviselői irodaházba, hogy szeretne velem beszélni, s ott azt mondták neki, hogy elmentem. Ő úgy értette, hogy már nem dolgozom ott. Nagy örömmel hallotta ezt – mondta később –, mert szerette volna, hogy tanársegédje legyek a miskolci egyetemen, az általa vezetett szociológia tanszéken.

Elfogadtam a meghívását, mert engem az elméleti megközelítések érdekelnek, s úgy láttam, a nagy léptékű meggondolások elaprózódnak a gyakorlati politikában. Ekkor indult egyetemi oktatói pályám.

Végül milyen diplomákat szerzett?

Az ELTE-n az olasz szakot és politológiát végeztem el, közben –  éppen huszonöt esztendeje – létrejött a PPKE jogi kara, s az alapításától kezdve ide tartozom. Szalai Márta hívott meg leendő oktatónak, az oktatótársak meg befogadtak. A politikának – ahogyan Zlinszky János professzor úr szerette említeni a politológiát – mindig fontos szerep jutott, természetesen államtudományi szempontból és a morális cselekvés értelmében.

Miskolcon – miközben a bölcsész kar szociológia tanszékén tanítottam, írásaim jelentek meg folyóiratokban –, elvégeztem a jogi tanulmányokat. Ekkor már több éve jogfilozófiát tanítottam a PPKE-n.

A rendszerváltáskor hiányzott az új szellemben tanító nemzedék. Természetesen voltak olyan személyek, akik a múlt rendszerben is oktattak és kutattak, adott esetben az ő tudásukra és szellemiségükre is szükség volt, de egy új generációnak ki kellett képeznie magát. Mélyvízbe voltunk dobva, a minisztérium sem nézte jó szemmel az indulásunkat. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor beugrunk a medencébe, amelyben még nincs víz, de amikorra leérünk, állítólag már lesz benne. Az akkoriban felvételizők katolikus hivatástudatból jöttek ide, s a végzettek közül számos kollégám került ki.

Jogelméletet tanít, a tanszék kiírásán azonban jogbölcselet olvasható.

A magyar jogbölcseleti hagyományokat – például Moór Gyula örökségét – folytatandó választotta ezt a nevet elődöm, Varga Csaba professzor úr. A tantárgy neve most jogelmélet, s ez valóban disszonáns, mert nem jogelméletet tanítunk, hanem jogbölcseletet, jogfilozófiát, ami azt jelenti, hogy az értéktartalmakra helyezzük a hangsúlyt.

A természetjogi gondolkodáson alapuló jogbölcseletet nem volt könnyű elfogadtatni Magyarországon. Ez két okra vezethető vissza: a tudományos materializmus számára veszélyes idealizmust jelentett, amelynek semmiféle tudományos alapja nincs, másrészt a pozitivista gondolkodásba, amely az említett ideológia ellenhatásaként terjedt el, s ugyancsak nem fért bele a természetjog.

A jogbölcselet, leszámítva a 19. század második felét és a 20. század első felét, mindig is természetjogi alapokra támaszkodott. Az emberi természetből fakadó jogelveket és jogi értékeket, jogviszonyokat próbálja kibontani az emberek közötti relációkban.

Hogyan kapcsolódik ez a keresztény világnézethez?

Már Szent Pál is beszél erről, illetve a katolikus egyház társadalmi és morális tanítását természetjogi nyelvezetben bontotta ki, elég Aquinói Szent Tamásra utalni. Ebben kifejezetten katolikus szemléletű emberkép fogalmazódik meg. A protestánsoknak – különösen kezdetben, a 16. században – nem volt problémamentes a viszonyuk a természetjoghoz, ma már azonban nagyjából ugyanazt gondoljuk.

Az új oktatói nemzedék önkifejlődéséről beszélt. Milyen feladatokat állított ez ön elé?

Legelőbb meg kellett írnom egy természetjogi eszmetörténeti művet, majd hosszú ideig dolgoztam a Jog a személyközi viszonyokban című munkán. Ebben azt fejtem ki – mint korábban már említettem –, hogy a szentháromságos kapcsolatok miképpen képződhetnek le a jog sajátos világában, nyelvezetében, értéktartalmaiban, a személyközi kapcsolatokban?

Elkészült ez a mű?

Mindmáig kéziratban nyugszik a szekrényemben. Ennek munkálatai arra voltak jók, hogy a jogi gondolkodás egész történetét – jogtörténetet, jogszociológiát és politikai filozófiát – áttekintsem. A politológia diszciplínán belül írtam meg PhD dolgozatomat: a természetjogi gondolkodás története a politikai filozófia területén.

A személyközi viszonyok fejlődéstörténetét vizsgáltam, s ezáltal a társadalmak, az értékek fejlődésének történetét, az emberkép változásait írtam le.

Időközben több más művem született a természetjog körében: a jó kormányzásról, a politikai barátságról... Olyan kérdéseket is igyekeztem kidolgozni – egyszer-egyszer politikusok kérésére is –, mint például a szabad vasárnap intézményesítése, a pénzügyi válság okai, s ezeket a mai, túlságosan is elterjedt neoliberális szemlélet kritikájaként fogalmaztam meg. Baritz Laura nővér megkért, hogy vegyek részt a „keresztény társadalmi elvek a gazdaságban” című képzésben a Corvinus Egyetemen és a Sapientia Szerzetesi Főiskolán.

Amikor ötvenéves lettem, egy kisebb baleset miatt – kibicsaklott a bokám – több hétig ágyba kényszerültem, s volt időm arra, hogy végiggondoljam az életemet. Ekkor úgy éreztem, hogy az oktatói és kutatói szolgálatom, azaz a munkám tovább végzése mellett más típusú irányt is fog venni az életem. Ekkor érkezett Kuminetz Géza atya felkérése, hogy segítsek neki az egyetem vezetésében az egyik területen. Azt éreztem, hogy talán erre készít fel Isten azokban a hetekben. Miközben alig várom, hogy – az első világháború tapasztalatai alapján – befejezzem a béke morálfilozófiájáról szóló kötetemet és az ószövetségi zsidó jogról szóló, húsz éve elkezdett könyvemet.

Amikor évekig lovagoltam, ez a sport azt segített megértenem, mire gondol Richard Rohr, amikor a férfi útjáról ír; a férfinak is férfivá kell válnia, s ebben – teszem én hozzá – milyen segítséget jelentett a magyar férfiember számára a lóval való kapcsolat. Az első világháborúig ugyanis szinte minden férfi lovagolt. Embernevelő hatásúnak is bizonyult a számomra.

Mostanában aikidózom. Ez a sport nemcsak önvédelemre tanít, hanem arra is, hogyan lehet egy konfliktust békésen kezelni; ne akarjak az engem vehemensen támadó másiknak sérülést okozni, tartsam fönn vele mindvégig a kapcsolatot, s asszertív módon képviseljem, amit helyesnek és jónak tartok. Katolikusként, keresztényként azonban nem tudom vállalni az aikidó mögött meghúzódó metafizikai hátteret.

Amikor feleségem befizetett egy nagymotorra szóló tanfolyamra, és azt elvégeztem, akkor éreztem belül, hogy ennek csak úgy van értelme számomra, ha ezt valahogy Isten ügyeinek szolgálatába állítom. Indíttatást éreztem, hogy felkeressem a Keresztény Motorosok Közösségét, ami felekezetközi missziós közösség, s amelynek tagjai példamutató életet élnek, sokgyerekes családapák. Én a motorozást – idő hiányában – legfeljebb munkába járásra használom, de sokat jelentett, hogy a katolikus egyetem falain kívül is rátaláltam nyíltszívű, mélyen hívő emberekre. S odamegyünk azokhoz, akikhez Jézus is odamenne, ha itt élne közöttünk. Felkeressük börtönben az elítélteket, részt veszünk rockfesztiválokon, ahol felállítjuk sárga beszélgetősátrunkat, a fizikai mentőszolgálat mellett mi jelentjük a lelki mentőket. Olyan, alapvetően jó szándékú embereknek igyekszünk hirdetni Krisztus evangéliumát, akiknek valami miatt félrecsúszott az életük, elítélték őket vagy iszákosak, drogosok, vagy hajlamosak az agresszivitásra... De rendszeresen járunk lelkigyakorlatokra, katolikus és protestáns gimnáziumokba, plébániákra, családosok rendezvényeire, de motoroztatunk szegény, elesett gyermekeket is, megyünk tehát mindenhová, ahová hívnak minket. Ezt is keresztény küldetésemnek érzem.