A hit és a tudomány, az ész (ratio) viszonyában az elhajlás akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a tudományok látványos fejlődésnek indultak. Az ember kilépett a közvetlen érzékeli valóságon túlra – már olyan távolságba látott a távcső segítségével, amire egyébként képtelen lett volna, s olyan parányi részeket is megfigyelhetett a mikroszkóppal, amelyekre korábban szintén képtelen volt. Egyre inkább tágult a világ – az érzékelhető tapasztalatok szintjén.

A tudomány elnevezés ekkoriban a klasszikus fizikára és a kémiára vonatkozott, s numerikus adatokkal operált. A megfigyelések igazolódtak, s Kant filozófiai fogalmai apparátussal meghatározta, mit nevezhetünk tudományos ismeretnek. Mindmáig ennek alapján különítjük el a tudományos ismeretet az egyéb sokféle ismerettől, s kerül valamilyen tudás a tudományok, másféle tudás pedig az áltudományok vagy a nemtudományok körébe. Kant szerint a tudományos ismeret olyan tudás, amely numerikus adatokra támaszkodik, állandó alapelvekre vezethető vissza, n számú ismétlés esetén is ugyanazt az eredményt adja, s végül az ismeret matematikai formulában kifejezhető. (Elgondolkodtató, vajon ma is a legkisebb hiányérzet nélkül elfogadhatjuk-e az ezek alapján szertett ismereteket tudományosnak, vagy a tudományon kívüli, tudománytalan területen jelöljük-e ki a helyüket?)

A probléma tehát akkor jelentkezett, amikor a tudomány vizsgálódási körét egyre inkább kitágították, a valóság addig ilyen módon nem szemlélt jelenségeit és eseményeit bevonták a tudományos kutatás körébe, s azok meg kellett, hogy feleljenek a tudományos kritériumoknak. Különösen nehézzé vált ez a megfelelés az ember mint a tudományos vizsgálat tárgya esetén. Ahhoz, hogy megfeleljen az előírt szabályoknak, alapvető előfeltevést kellett tenni. Ez pedig nem volt kevesebb, minthogy az ember kizárólag anyag, matéria. Ez a massza ugyanis numerikusan vizsgálható, s a többi kívánt feltételnek is megfelel. Az emberi személyiséget tehát le kellett „csupaszítani”, megfosztani szellemi-lélek valóságától, amely dimenzió semmiképpen nem illik bele az elvárt feltételrendszerbe.

A tudományok a valóság egy adott szegmensének megismerésével kétségtelenül eredményeket értek el, s ezek egyfajta önbizalommal töltötték el. Közben – ezzel párhuzamosan, szoros egymásrahatással – különböző filozófiai nézetek jelentek meg, társadalmi és gazdasági elméletek, majd pedig mindezek politikai szinten is artikulálódtak. Az ember addigi – létezéséhez fűzött – viszonyát transzcendens távlatban gondolta el, a metafizikus valóságot Istennek vagy bármi másnak nevezve is. Geometriai hasonlattal éve, ellipszisre jellemző kétközpontú, mégis egyetlen mértani formaként. Ettől kezdve azonban – az ellipszis formát megtartva – egyre inkább az Én-t, az abszolút Én-t helyezte a másik középpontba. A filozófiai, majd társadalomideológiai, végül politikai irányoknak megfelelően egy részről – ez fejeződött ki a kapitalizmusban – individualista módon képzelte el az abszolút Én-t, más részről a kollektív társadalmi irányokban öltött ez testet, tragikus módon a huszadik századi két szocializmusban, a szovjet típusú nemzetközi, illetve a német típusú nemzeti szocializmusban.

Előbbi, az individualista irányzat azt hirdette, hogy az ember abszolút jó, s a létező rossz a szabadság hiányából következik. Az egyén feladata tehát, hogy minél nagyobb szabadságra törekedjen, s az elért szabadság célja a még több szabadság. Ebből érthető, hogy a liberális ideológia miért talált támogatóra a pszichoanalízisben, amely szerint az ember szabadságának (boldogulásának) akadálya a benne elfojtott rossz, amelyet fel kell szabadítani.

A kollektivista irányzat – ugyancsak az abszolút Én-re törekedve – ugyancsak kénytelen volt elismerni a rossz jelenlétét a világban, de azt mondta: a rossz az emberek közötti viszonyban ismerhető fel, tehát ha megszüntetik a rossz társadalmi viszonyokat, akkor az ember felszabadul. Ez lett az osztályharcos vagy más kategóriák szerinti küzdelem ideológiai alapja. S azt is hirdették: az ember a maga személyében ugyan nem képes eljutni az abszolút Én-ig, de a közösség már képes rá. S meg is határozták – mint tudjuk – az „üdvözülésre” kijelölt osztályt.

Az „üdvözülés” kifejezés használata indokolt, mert mindkét irányzat – a vázlatosan elmondott alapján talán nyilvánvaló – üdvtörténeti igénnyel lépett fel. Rendelkezésre állott tehát a tudomány felhasználásával az ateizmus eszméje, s ehhez járult az önérvényesítő társadalmi gyakorlat. Az üdvtörténeti igény olyan szélsőséges megnyilatkozásaival is találkozunk napjainkban, mint például a hibernálás. Aki anyagi helyzeténél fogva megteheti, a pillanatnyilag elkerülhetetlen halál szorításában hibernáltatja magát, azzal a reménnyel, hogy majd amikor a tudomány eljut oda, hogy a jelenleg nem gyógyítható betegségére megtalálja a terápiát, felmelegítik, s ismét életre kel. Ez pedig a feltámadásnak, az örök életnek felel meg.

Az elmondottak talán elégségesek ahhoz, hogy érzékeltessük, legújabb korunkban, nagyjából az utóbbi kétszáz ötven évben a tudomány és a hit – a keresztény hit – között fennálló feszültség forrását.

Újra és újra előkerül a hit vagy a vallás kérdése, kizárólagossá téve az egyiket, tudomást sem véve a hit és a vallás lehetséges – és lehetséges! – összhangjáról. Ez utóbbira tesz kísérletet Francis S. Collins magyarul is olvasható művében, amely a következő címet viseli: Isten ábécéje – Egy tudós érvei a hit mellett. Bp., Akadémiai Kiadó, 2018.)

A szerző – mint a könyv fülszövegében olvasható – „világhírű természettudós, az egyik legfontosabb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője, aki életének egy pontján – még a nagy tudományos felfedezései előtt – a hit felé fordult.”

Collins egyéni útján az ateizmuson, a szkepticizmuson, az agnosztikus szemléleten át jutott el a keresztény hithez, s ez nem megkérdőjelezte, sokkal inkább megerősítette, segítette tudományos pályáján, felismerései rendszerezésében és a továbbhaladásban. Könyvében egyéni sorsán át vezeti el az olvasót azon az úton, amelyet a társadalmak a tizennyolcadik századtól kezdve átéltek.

Orvosi pályájának tapasztalatáról írja: „Leginkább az taglózott le, miközben ezekkel a derék észak-karolinai emberekkel beszélgettem betegágyuk mellett, hogy mennyire spirituálisan élik meg azt, amin keresztülmennek. Számos esetben tapasztaltam, hogy az emberek hitük segítségével megnyugvást találtak a végső békében, legyen az e világon vagy a következőn, dacára annak a szörnyű szenvedésnek, amelyről a legtöbb esetben nem tehettek. Ha a hit nem más, mint pszichológiai támasz, akkor bizony nagyon hatásos – gondoltam. Ha a hit csupán a kulturális hagyományok által kreált máz, ezek az emberek miért nem rázták öklüket az Istenre, és miért nem követelték barátaiktól és családjuktól, hogy hagyják már abba a szerető és jóindulatú természetfölötti erőről való prédikálást?”

A hit és az ész viszonyában meg kell jegyezni, hogy a transzcendens valóság felismeréséhez elegendő a józan ész. Ez még nem jelenti a vallásos hitet. Egy magyar neurológus professzor, Czopf József a következőképpen fogalmazott: ha valaki – feltéve, hogy értelme birtokában van – élete során csupán öt percet gondolkodásra fordít, pusztán logikai alapon el kell jutnia Isten létéhez.

Ez sem jelenti még a vallásos hitet, hiszen az a személyes Istenben való elköteleződést feltételezi.

A problémát a metafizikaira vonatkozó logikai műveletekben az szokta okozni, hogy az ember hajlamos a dolgok, jelenségek értelmi, ok – okozati megítélésénél az eszköz okokat felcseréni a végső okokkal, vagy egyszerűen egyiket-másikat mellőzni.

Ezt Collinsnak az univerzum eredetéről írott sorai juttatják eszünkbe. „...a fizikusok egyetértenek abban, hogy az univerzum a tiszta energia egyetlen, végtelenül sűrű, kiterjedés nélküli pontjából indult ki. (Közbevetőleg: a térben egy térnélküli pontból...) A fizika törvényei ilyen körülmények között – amelyet szingularitásnak nevezünk – fabatkát sem érnek. Mindeddig a tudósok nem tudták megmagyarázni, hogy mi történhetett a robbanás első pillanataiban...”

Nem sokkal később ezt mondja: „Az ősrobbanás szinte isteni magyarázatért kiált. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a természet egy meghatározott pontból indult ki. Nem látom, hogy a természet hogyan teremthette volna meg önmagát. Csak egy természetfölötti, időn és téren kívül létező erő tehette meg.”

Az lenne a „logikus”, hogy ne legyen semmi. Ne legyen az ember, a Föld, a világegyetem, semmi. De ha valami van – bármi csekélység, akár csak egy porszem –, ez máris kérdéseket vet fel: mi az, ami van, mi az oka (végső oka), hogy van és mi a célja (végső célja) létezésének –, amelyekre a logika adta lehetőségekkel könyörtelenül őszinte válaszokat kell adni. Nem állhatunk meg annál a pontnál, mint egyes ateisták megteszik, hogy az úgynevezett végső kérdéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyják, mondván, ez nem érdekli őket. Mit mond az ateista? Nincs Isten. De tagadni csak azt lehet, ami van. Az ateista tehát, amikor Isten tagadásáról beszél, valójában nem Isten létéről vagy nemlétéről szól, hanem az ő viszonyát (tagadását) fejezi ki a létező Istenhez.

Létrejön a világegyetem, megjelenik az élet, s Collins tovább vezet minket az emberi létezés nagy kérdésein. „... istenkeresőként a tudománytól számos érdekes választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy hogyan működik az élet. Amire viszont nem kaphatunk feleletet, legalábbis csak a tudomány által biztosan nem, az az, hogy végül is miért van élet, és hogy én miért vagyok itt.”

Collin solvasmányos, ugyanakkor tudományos igényességgel vezet minket az evolúció folyamán. Eljut a genetikai felfedezésekig. „Hiába szabadítjuk meg az Urat a teremtés egyes terheitől, attól még ő marad mindannak a forrása, ami különlegessé tesz minket, embereket és magát az univerzumot is. A genetikai felfedezések mindössze arról tanúskodnak, hogy Isten hogyan vitte végbe a teremtést.” Másként: a tudomány nem tesz mást – és ez igen tiszteletreméltó vállalkozása! –, minthogy hozzásegíti az embert Isten használati utasításának megfejtéséhez. A tudomány akkor téved – s már nem nevezhető tudománynak –, amikor tévesen méri fel érvényességi területét. Amikor a tudomány elveit és módszertanát kiterjeszti a valóság olyan terrénumaira, amelyek már nem vizsgálhatók a tudomány – pusztán a tudomány – eszközeivel.

Ezért figyelmeztet Collins: „A tudományt nem használhatjuk arra, hogy lekicsinyeljük a világ nagy monosteista vallásait, amelyek évszázadok történelmén, morális filozófiáján és az emberi önfeláldozás meggyőző bizonyítékain nyugszanak.”

Hit a tudományban – hit Istenben, adja egyik fejezete címéül a szerző. Ez összhangban van Szent II. János Pál pápa megállapításával (Fides et ratio kezdetű enciklika): a hit és az ész az a két szárny, amely felemelhet minket az igazság vizsgálatához.

A könyvet Freund Tamás agykutató előszava vezeti be, maga is izgalmas kérdéseket vetve föl az evolúció folyamatában, így például az önzés szerepéről: „Az önzés az emberi társadalmakban – paradox módon – annak az evolúciós/szelekciós folyamatnak a kikerülhetetlen terméke, amelynek törvényeit a Teremtő programozta az anyagi világba, és amely a szervetlen anyag, majd a biológiai anyag, végül a társadalmak/kultúrák fejlődésének is egyik biztosítéka, motorja volt.”