A valóságos jelenlét
A Trentói Zsinat tanítása az Eucharisztiáról

Élet az élet kenyeréből címmel előadássorozat hangzik el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülés jegyében. Puskás Attila professzor A Trentói Zsinat tanítása az Oltáriszentségről címmel értekezett március 11-én.

Mysterium fidei – hitünk szent titka. A szentmise csúcspontján elhangzó mondattal kezdte a professzor előadását. „Amikor az Eucharisztia misztériumáról gondolkodunk, mindig ezzel kellene kezdenünk megfontolásainkat. A teológiai reflexiónak soha nem az a célja, hogy eltüntesse a misztériumot; nem megmagyarázni szeretné a titkot, hanem minél teljesebben hódolni a misztérium előtt; szemlélni a misztériumot, és ez csak a hitben lehetséges. A hitben lehetséges az is, hogy a hit fényétől vezetve értelmi megfontolásokat tegyünk az Eucharisztia misztériumáról."
A teológiai megfontolások a misztériumot a maga teljességében kívánják szemlélni, amint a tanítóhivatali megnyilatkozások teszik. Az 1545 és 1563 között ülésező Trentói Zsinatnak ugyancsak ez volt a célja. „Minden zsinati és tanítóhivatali megfogalmazás meghúzza azokat a határokat, amelyeket ha átlépünk, ingoványos területre jutunk, ahol csorbulni fog a szemlélt misztérium teljessége."
A Tanítóhivatal korábban is számos alkalommal nyilatkozott az Eucharisztiáról. „A megnyilatkozások sorában kiemelkedik a Trentói Zsinat, mert a legrészletesebben reflektált az Eucharisztia titkára. Válaszolni kívánt a reformáció kihívásaira, kifogásaira és ellenvetéseire." A zsinatnak nem az volt a szándéka, hogy dogmatikai kézikönyvet írjon vagy traktátust fogalmazzon meg, hanem a legfontosabb szempontokat igyekezett a katolikus papok és hívők – valamint a reformátorok – elé tárni.

A későbbi magisztériumi megnyilatkozások következetesen hivatkoztak a Trentói Zsinat Eucharisztiával kapcsolatos megállapításaira. A II. Vatikáni Zsinat is zsinórmértéknek tekinti ezeket. Ugyanígy Szent II. János Pál pápának a Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája, mint ahogyan korábban VI. Pál pápa Mysterium fidei kezdetű enciklikája is. „Mások is teherhordó alapként és mérceként tekintenek e középkori zsinat meghatározásaira."
A Trentói Zsinatnak az volt a célja, hogy lezárja az Eucharisztia körül kialakult vitákat, és ezáltal megerősítse a katolikus egyház hitbeli egységét. „Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsinat határozatai – köztük az Eucharisztiáról szóló határozatok – végpontok lennének. Nem jelenti azt, hogy később ne lehetne új szempontokat vagy új hangsúlyokat megfogalmazva reflektálni az Eucharisztia titkára, mint ahogyan tette ezt a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúciójában. Kapcsolódott a Trentói Zsinathoz, ugyanakkor szélesebb horizontra állította az Eucharisztia titkáról szóló megfontolásokat."
A középkori zsinat azzal a szándékkal fogalmazta meg tanítását, illetve ítélte el a tanbeli tévedéseket, hogy javítsa mindazt, ami javításra szorul. „A zsinati atyák figyelme elsősorban nem arra irányult, ami közös a Katolikus Egyház és a reformátorok Eucharisztiára vonatkozó felfogásában, inkább a különbségekkel foglalkoztak, amelyek katolikus nézőpontból megosztották az egyházat, csorbították az Eucharisztiáról vallott hitünket."
Az előadó ezek után sorra vette, milyen előzményekre vezethető vissza a reformátorok álláspontja, amelyekre választ kívánt adni a zsinat? Előbb a kilencedik században, majd a tizenegyedik században csaptak össze az Eucharisztiában Jézus Krisztus reális jelenlétére (prezentia realis) vonatkozó vélemények. A reformátorok tizenhatodik századi álláspontja, illetve a katolikus álláspont bizonyos szempontból ezeknek a koraközépkori vitáknak az örököse. „A reformátorok írásaiban a korábbi álláspontok módosított változatban újra és újra előkerülnek."
Mi az a perspektíva, amelyben a reformátorok gondolkodtak a szentségekről, az Eucharisztiáról, a katolikus miséről, a szentségek imádásáról? – tette fel a kérdést az előadó. „Az átfogó perspektíva a megigazulás tana, az úgynevezett iustificatio volt. A reformátorok solái szerint – Sola Scriptura (egyedül a Szentírás); sola fide (egyedül hit által); sola gratia (egyedül kegyelemből); solus Christus (egyedül Krisztus) – egyedül kegyelemből, egyedül Krisztusnak köszönhetően válik igazzá az ember. Mindent ebből a perspektívából szemléltek: az egyház szentségeket kiszolgáltató gyakorlatát, a szentmisét, a liturgiát is. Amikor úgy érezték, ezen alapelvekkel szemben más is jelentkezik az egyház életében, amely nem evangéliumi, akkor megfogalmazták kritikájukat."
A koraközépkori eucharisztikus viták során két szélsőséges álláspont csapott össze. Az egyik az Eucharisztiát pusztán metaforikusan értelmezte. A kenyér és a bor, amely fölött áldást mond a pap, amelyet megtör és nyújt, pusztán szimbóluma lenne Krisztus áldozatának. Külsődlegesen utalna a golgotai áldozatra vagy magára Krisztusra. A másik szélsőséges álláspont naturalista és realista, amely minden szempontból azonosítani igyekezett az eucharisztikus kenyeret és bort Krisztus testével és vérével. A két szélsőség között keresett középutat a katolikus egyház. Aquinói Szent Tamás munkássága erről a középútról szól. A Trentói Zsinat magáévá tette a korábbi tanulságokat, számos ponton követte Aquinói Szent Tamás szempontjait és terminológiáját.
„A reformátorok alapelvei – a solák – között szerepel a sola scriptura. Egyedül csak a Szentírásra hagyatkozhatunk, mondták, minden hagyomány gyanús. Az Egyház hagyományaira úgy tekintettek a reformátorok, hogy azok mindig magukban hordozzák az evangéliumok meghamisításának veszélyét. A tradíciók emberi hagyományok, amelyektől – szerintük – el lehet tekinteni, sőt el is kell tekinteni."
A Trentói Zsinat második dokumentumaként megfogalmazta a tradíció és a Szentírás kapcsolatára vonatkozó felfogását. „Hitvallást tettek amellett, hogy az apostoli tradíciókat szándékoznak követni. A Szentírás és a tradíció ugyanis nem kizárja egymást, hanem a Szentírás értelmezését az élő tradíció fényében kívánja végezni a Katolikus Egyház."
Mi tartozik a tradícióhoz? „Mindenek előtt az egyház liturgiája. Az ősi hagyományok segítenek bennünket abban, hogy jól értsük a szentírási szövegeket, benne az Eucharisztiát alapító jézusi szavakat. A tradíciók közé tartoznak a korábbi zsinatok határozatai és kötelező érvényű tanításai is."

Mi a Trentói Zsinat tanítása az Eucharisztia titkáról? „A reformátorok három fő kritikát fogalmaztak meg, és a zsinat három fő dokumentumban válaszolt ezekre. Az első reformátori kritika az eucharisztikus jelenlétre vonatkozott. Erre válaszként, 1551-ben a zsinat második ülésszakán megfogalmaztak egy dekrétumot a legméltóságosabb Oltáriszentségről, amelynek középpontjában a jelenlét, a valóságos jelenlét (prezentia realis) témája állt.
A második reformátori kritika a két szín alatti áldozással kapcsolatban született meg. Azt kifogásolták, hogy a Katolikus Egyház csak egy szín alatt áldoztatja a hívőket. Erre a kritikára 1562-ben újabb tanításban válaszolt a zsinat.
A harmadik reformátori kritika a szentmise áldozati jellegére vonatkozott. A reformátorok azt állították, hogy a szentmisének nincs engesztelő áldozati jellege. Erre válaszként megjelent egy tanítás a szentmise áldozati jellegéről, ugyancsak 1562-ben. Ezek jelentik a zsinat három fő dokumentumát."
A reformátorok nem voltak egységesek az eucharisztikus jelenlétre vonatkozóan. 1529-től 1577-ig egymással is komoly vitákat folytattak. 1529-ben Luther Zwinglivel vitázott Marburgban. Zwingli azt az álláspontot vallotta a hoc est enim corpus meum (mert ez az én testem) mondattal kapcsolatban, hogy az „én testem" jelentése nem azonosítható Krisztus testével. Vele szemben Luther Krisztus valóságos jelenlétét vallotta az eucharisztikus kenyérben és borban. Ő később a felsőnémet, megreformált közösségek vezetőivel vitázott, ennek lett gyümölcs 1536-ban a wittenbergi concordia, amikor sikerült megegyezésre jutniuk.
A vita következő felvonásaként említette Puskás Attila, amikor Luther a svájci reformátorokkal vitázott az 1540-es évek közepén, Kálvin színre lépését követően. A vita a kálvini irányzattal a következő évtizedben is tartott, és eredménytelenül zárult. A lutheránusok végső álláspontját 1577-ben fogalmazták meg, ez a formula a Concordiae címet viseli. A végső református álláspontot pedig a helvét hitvallás tartalmazza 1566-ból.
„Közben egyeztetések folytak a katolikusokkal is. Luther és szárnysegéde, Melanchton figyelt a katolikus álláspontra is. Olyan dokumentumok születtek, amelyek bizonyos megegyezéseket mutattak. Ilyen volt például az ágostai hitvallás 1530-ban. Ebben Luther és a lutheránusok kimondják, hogy Jézus Krisztus valóságosan, testi értelemben is jelen van az eucharisztikus kenyérben és borban."
1531-ben látott napvilágot az Apológia, az ágostai hitvallás védőirata. Ebben is az áll, hogy Jézus Krisztus valóságosan és lényegileg van jelen az eucharisztikus kenyérben és borban. Ez megegyezik a katolikus felfogással.
1551-ben Melanchton megfogalmazta a Confessio Saxonicát, a szász hitvallást, azzal a céllal, hogy ezt majd a Trentói Zsinaton is előterjesztik a lutheránus álláspont tárgyalási és megegyezési alapjaként. Ebben is az szerepel, hogy Jézus Krisztus igazán és lényegileg jelen van az eucharisztikus adományokban.
„Mi tehát a reformátorok álláspontja? Luther szerint valóságosan, testi értelemben is jelen van Jézus Krisztus a kenyér és a bor színében. Ez érintkezési pont a katolikus felfogással. Mi a különbség? Luther elutasította az átlényegülés, a transsubstantatio tanát. Szerinte Jézus Krisztus lényegileg úgy van jelen a kenyérben és borban, hogy közben a kenyérnek és a bornak is megmarad a lényege, a szubsztanciája. Tehát a két szubsztancia együttesen, mintegy egymás mellett van jelen.
Ezzel szemben Zwingli pusztán szimbolikus, metaforikus értelemben gondolkodott az Eucharisztiáról. János evangéliumának 6. fejezetében Jézus eucharisztikus beszédét úgy értelmezte, hogy hinni kell Jézus Krisztusban.
Kálvin közbülső helyet foglal el Luther és Zwingli között. Ő sem fogadja el – és ebben egyetért Zwinglivel –, hogy Jézus Krisztus testileg jelen lenne az eucharisztikus kenyérben és borban. Lelki jelenlétről beszél. A föltámadott Jézus Krisztus az ő isteni erejével van jelen az úrvacsorán, de nem föltámadott testi mivolta szerint.
Mi különbözteti meg álláspontját Zwingliétől? János evangéliumának hatodik fejezetét másként értelmezi. Azt mondja, enni és inni többet jelent, mint pusztán hinni. Amikor az úrvacsorán a hívő keresztény ember elhiszi Krisztus alapító szavait és magához veszi az eucharisztikus adományokat, akkor Kálvin szerint a Szentlélek lélekben fölemeli a hívő embert Krisztushoz, aki az Atya jobbján van, és lélekben egyesíti a föltámadott Krisztussal. Ezzel sokkal többet állít Zwinglinél. Kálvin szerint létrejön a valóságos egység a hívő ember és Krisztus között, de Krisztus nincs jelen a kenyérben és a borban. Miért nincs jelen? Azért, mert Krisztusnak az Atya jobbján való test szerinti jelenléte körülhatárolt, helyhez kötött jelenlét; ha ott van, akkor nem lehet jelen másutt. Másik indoka Kálvinnak: méltatlan dolog lenne Krisztushoz, ha romlékony eledelhez kötné a jelenlétét."
A Trentói Zsinat határozata a legszentségesebb Oltáriszentségről nyolc fejezetből áll. Kimondja, az Eucharisztia végső célja az egység: egységünk Krisztussal, közösen részesedve ugyanazon üdvadományban a közöttünk lévő egység megszületésével. A dekrétum a jelenlét célját, majd azt, hogyan valósul meg a jelenlét, végül annak következményeit mondja ki.
„Legfontosabb kijelentése: a konszekrációt (consecratio) követően Jézus Krisztus igazán, valóságosan és lényegileg jelen van az eucharisztikus kenyérben és borban. Megvalósul a presentia realis, a valóságos jelenlét.
Az, hogy Krisztus lényegileg van jelen, több mindent jelent. A teljes Krisztus van jelen, nem pusztán isteni ereje, nem pusztán megszentelő hatalma, hanem ő maga istenségével és emberségével. Azonosságot jelent Jézus Krisztus földi és föltámadott teste, valamint az Eucharisztiában jelen lévő teste között. Ugyanazon test, három különböző – földi, föltámadott és eucharisztikus – létmódban. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a föltámadott Krisztus szakramentálisan, azaz jelekhez kötve van jelen. A kenyér és a bor jeléhez köti a valóságos test szerinti jelenlétet.
A lényegileg kifejezés magában foglalja azt is: Krisztus nem azért van jelen, mert mi úgy hisszük. Krisztus jelenléte a Szentlélek lehívásának köszönhető, a felszentelt szolga – az áldozópap – által kimondott, Eucharisztiát alapító jézusi szavaknak. A lényegileg kifejezés tehát az objektív jelenlétet is jelenti. A szubsztancia jelenléte nem térbeli, nem követi a térbeli kiterjedés sajátosságait, azaz a teljes Krisztus van jelen a kenyérben és a borban, annak egészében és annak minden részében, ugyanakkor jelenléti módja nem kiterjedés szerinti mód."
A zsinati dokumentum második fejezete azt tárgyalja, mi a célja ennek a jelenlétnek, miért van jelen Krisztus az Eucharisztiában? Felsorolja a jelenlét kegyelmi hatásait. Jézus Krisztus isteni szeretetének gazdagságát foglalja bele. Az Eucharisztia a lélek szellemi élete, amely táplál és megerősít bennünket Krisztus életére.
„Az Eucharisztia gyógyszer, ellenszer a bűnökkel szemben. Vétele megszabadít minket a minden nap elkövetett bűnöktől, az úgynevezett bocsánatos bűnöktől, és felvértez bennünket arra, hogy el tudjuk kerülni a súlyos bűnöket. Eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga – fogalmaz a dokumentum. Azaz: elővételezése valaminek, ami az örök életben fog történni velünk. Végül azt mondja a dokumentum: az Eucharisztia szent jele az Egyház testének. A felsorolt hatások feltűnő hasonlóságot mutatnak Aquinói Szt. Tamás nagycsütörtöki himnuszával, amely himnikus formában csokorba szedi az Eucharisztia céljait és hatásait."
A következő szempont a transzszubsztancia, az átlényegülés tana. Miután a zsinati szöveg tisztázta, milyen módon van jelen Krisztus az eucharisztikus adományokban, azt próbálja értelmezni, hogyan jön létre ez a jelenlét. Erre használja a transzszubsztanciáció és az „egyedülálló és csodálatos átváltozás" kifejezést.
„Az átváltozás a lényeget, a szubsztanciát, az átlényegülést érinti. Miközben a kenyérnek és a bornak megmarad a jelszerűsége, tapasztalatilag észlelhetők tulajdonságai (kiterjedése, színe, íze), közben megváltozik a lényege. A föltámadott Krisztus új létviszonyba helyezi a kenyeret és a bort, saját föltámadott testének valóságába vonja be őket. Ez gyökeres átalakulást jelent. Ettől kezdve már nem közönséges étel és nem közönséges ital, nem is csak jelzése vagy jele valami távoli valóságnak, hanem Jézus Krisztus valóságos jelenlétének, mégpedig értünk adott jelenlétének jelévé válik a kenyér és a bor. A zsinat nem azt mondja, hogy ez az egyetlen lehetséges leírása ennek a csodálatos történésnek, hanem azt mondja, hogy ez nagyon alkalmas a leírására, ezért a Katolikus Egyház ragaszkodik hozzá."
Ha Krisztus valóságosan és szubsztanciális módon van jelen az eucharisztikus kenyérben és borban, akkor ennek elsődleges következménye az, hogy nemcsak magunkhoz venni szabad, hanem imádni is szabad. „Nemcsak szabad imádnunk, hanem indítva érezzük magunkat, hogy imádjuk. Az imádás nem a jelnek szól, a kenyér és a bor jelszerűségének, azok tulajdonságainak, hanem a valóságosan jelenlévő Krisztusnak."

Ha Krisztus szubsztanciális módon van jelen, ez a jelenlét mindaddig tart, amíg megőrződik a kenyér és a bor jelszerűsége. Amíg nem romlik meg a kenyér és a bor, amíg nem veszítik el fizikai tulajdonságaikat. „Tehát maradandó jelenlétről van szó, ezért lehet őrizni. A megőrzött Eucharisztiát elvihetjük a betegekhez. Már az I. Niceai Zsinat kimondta 325-ben: ez az egyháznak apostolokra visszamenő tradíciója. Ez a gyakorlat a második századtól kezdve dokumentálható az egyházban."
Hogyan közeledjünk a valóságosan jelenlévő Krisztushoz? Azt mondja a zsinat: hittel, tisztelettel és a megszentelő kegyelem állapotában. Tartsunk lelkiismeret vizsgálatot, mielőtt magunkhoz vennénk, és ha súlyos bűnünk lenne, járuljunk a bűnbocsánat szentségéhez.
Szent Tamást követi a zsinat akkor is, amikor a vétel három módjáról szól. Az egyik: csak szakramentálisan, a másik: csak lelkileg (spiritualiter), a harmadik: szakramentálisan és lelkileg.
„Csak szakramentálisan azok veszik, akik nincsenek megfelelően fölkészülve az Eucharisztiában megérkező Krisztus fogadására. Például ha súlyos bűn állapotában vannak, vagy nem hisznek az Eucharisztiában. Ők is Krisztust veszik magukhoz, csak nem tudja bennük kifejteni kegyelmi hatását, nem jön létre az egység vele, mert ennek objektív akadálya a hitetlenség vagy a súlyos bűn.
Lelkileg azok veszik, akik jelen vannak a szentmisén, és úgynevezett lelki áldozást végeznek. Felébresztik magukban az Eucharisztia utáni vágyat, de a Krisztussal való egyesülésnek valamilyen akadálya van.
A teljes módon való részesedés: szakramentálisan és lelkileg (spiritualiter). A teljes lelki előkészület után ténylegesen is magunkhoz vesszük Jézus Krisztust."
A zsinat második dokumentum rövid: arra a reformátori kritikára adott válaszként fogalmazódott meg 1562-ben, hogy a Katolikus Egyház csak egy szín alatt áldoztat. A zsinat válasza: isteni parancs nem kötelezi a hívőket arra, hogy mindig két szín alatt áldozzanak. Ha hisszük Jézus Krisztus szubsztanciális jelenlétét a színek alatt, akkor ahhoz, hogy találkozzunk és egyesüljünk vele, elégséges az egyik szín alatt, az egyik jel alatt magunkhoz venni őt.
„Az eucharisztikus beszédben (Jn,6), Jézus párhuzamosan beszél az evésről és az ivásról, az ő szent testének az evéséről és szent vérének magunkhoz vételéről. Van azonban egy másik jelentéssor: amikor csak a kenyér vételéről szól. A zsinati atyák ebből azt olvasták ki, elég az egyik szín vétele, hogy megkapjuk az örök élet zálogát."
Miért két szín alatt adja magár értünk Jézus? Nem azért – értelmezte a zsinat –, hogy mindig, mindenki két szín alatt vegye magához, hanem azért, hogy Jézus Krisztus kifejezze annak áldozati jellegét, amit ő itt és most tesz.
A zsinatot követően, 1564-ben IV. Piusz pápa engedélyezte, hogy azokon a német területeken, ahol a reformáció elterjedt, a katolikus hívők a szentmisén mindkét szín alatt áldozzanak.
„A zsinat harmadik tanítása az Eucharisztia áldozati jellegéről szól. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk: Jézus Krisztus mindenkor tökéletes áldozatot mutatott be bűneinkért az Atyának. A reformátorok ezen újszövetségi hely alapján úgy értelmezték, hogy a katolikus szentmise nem felel meg a Zsidókhoz írt levélnek ezen állításával. Szerintük a katolikus szentmise megismétlése, sőt, kiegészítése lenne annak, amit Jézus Krisztus a kereszten véghezvitt. Ez pedig megkérdőjelezése lenne az egyszer és mindenkorra szóló tökéletes és elégséges engesztelő áldozatnak. Hogyan értelmezték ők az utolsó vacsorát? Jézus Krisztus szavai, cselekedetei, gesztusai nem áldozatbemutatásra utalnak. Szerintük Jézus az utolsó vacsorán ígéretet tett, hogy majdan a kereszten bemutatandó áldozata meghozza a bűnök bocsánatát, s ezt végrendeletként az Egyházra hagyta. Ezért a reformátorok elutasították azt, hogy az úrvacsora vagy a szentmise engesztelő áldozat lenne, s azt vallották, hogy az legfeljebb dicsérő és hálaadó áldozat."
1521-től kezdődően – Wittenbergből kiindulva – a reformátorok saját liturgiát fejlesztettek ki. Megváltoztatták a katolikus szentmisét, elhagytak bizonyos részeket, és létrejött az úgynevezett német mise. 1526-ban Luther rögzítette az evangélikus istentisztelet vagy úrvacsoratartás menetrendjét.
„Milyen választ adott a zsinat arra, hogy mi az összefüggés Krisztus keresztáldozata és a szentmiseáldozat között? A zsinat kimondja, a szentmisében ugyanaz az áldozatbemutató, mint aki önmagát áldozatul adta a kereszten bűneinkért. Ezért minden szentmisében jelen van a föltámadott Krisztus, és ő maga a fő alanya, fő cselekvője saját áldozata bemutatásának. Az Egyház csak társul Krisztushoz. Az egyház tehát Krisztus által, Krisztusban és Krisztussal mutat be áldozatot.
A másik, amit kimond a zsinat: nemcsak az áldozatbemutató, hanem az áldozati adomány is ugyanaz. A Golgotán Krisztus önmagát ajánlotta fel tökéletes engesztelő áldozatul az emberiség bűneiért. A szentmisében ugyanez az áldozati adomány. Magát Krisztust ajánljuk fel, és maga Krisztus ajánlja fel önmagát az Atyának."
Ugyanaz az áldozatbemutató és az áldozati adomány. „Nem megismételjük, nem kiegészítjük Krisztus valamikori áldozatát. Három kifejezést használ a zsinat arra, mi történik a szentmiseáldozatban: Krisztus egyszeri és mindenkorra szóló áldozatát jelenítjük meg, emlékezve jelenítjük meg és kiosztjuk Krisztus üdvösségszerező áldozatának gyümölcseit."
Hogyan értelmezi a zsinat az utolsó vacsorát? „Nem pusztán ígéret, nem pusztán testamentum, hanem oblatio, azaz Krisztus gesztusaival, szavaival, azzal, hogy két szín alatt viszi végbe cselekményét, elővételezi másnapi keresztáldozatát; felajánlja önmagát az Atyának. Jézus mint az Újszövetség főpapja cselekszik, és az utolsó vacsorán lélekben már véghezvitte azt, ami másnap a maga véres fizikai valóságában a Golgotán megtörtént. Az utolsó vacsora elővételező áldozati aktus Krisztus részéről. Azért hagyja az Egyházra: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hogy az Egyház szintén ilyen áldozati cselekményként ünnepelje az Eucharisztiát."