A vízkereszt, vagy görög-latin kifejezésselepifánia, Urunk megjelenésének ünnepe január 6-án. A magyar vízkereszt név az e napon végzett vízszentelésből ered. A keresztények körében 312–325 táján kezdett terjedni Krisztus születésének, keresztségének, a kánai menyegzőnek és a napkeleti bölcsek látogatásának ünnepeként. Később az ünnep elsődleges témája Keleten Urunk keresztsége volt, erre emlékeztet a vízszentelés. Nyugaton a Háromkirályok látogatására emlékezünk, amióta Szent Ágoston és Nagy Szent Leó pápa vízkereszti beszédeiben erről van szó. A II. Vatikáni Zsinat óta január 6. a Háromkirályok látogatásának ünnepe, vízszenteléssel. Jézus keresztségének ünnepe a következő vasárnapra esik, a kánai menyegzőről pedig egy közbeeső hétköznapon emlékezünk meg. Vízkereszt ünnepén Kuminetz Géza rektor atya szentmisét mutatott be az egyetem Szentkirályi utcai kápolnájában. Az alábbiakban az ott elhangzott homíliát olvashatják.

„A mi csillagunk az Egyház. S mi is úgy vagyunk az Egyházunkkal, mint a bölcsek a csillaggal. Hol megjelenik, hol eltűnik előlünk. Életünk különböző eseményei olykor elfedik előlünk a csillagot, az Egyháznak a csillagát. Nem látjuk, és nem látjuk meg a Megváltót.

Az Egyházban mindig megjelenik Krisztus. Amióta létrehozta ezt a közösséget, megjelenik benne Krisztus. A kérdés az, vajon mi megjelenünk-e előtte? Itt vagyunk fizikai valóságunkban, de ennyit jelentene csak megjelenni előtte? És a lelkünkben? Vajon a lelkünkkel jelen tudunk-e lenni előtte? Ez a nagy kérdés, ez a mi örök problémánk: hogyan járuljunk elébe?

Kell a csillag, amely vezessen minket, és kell az a fajta magatartás, amellyel tényleg megjelenhetünk előtte, mire azt mondja az Úr: igen, itt van az én szolgám előttem. Ehhez azonban a mágusokhoz hasonlóan kell cselekednünk. Meghódolni Krisztus előtt. A meghódolás azt jelenti: ő az Úr, nem én, ő, aki minden tekintetben jobb és igazabb nálam.

Arra vágyik az ember, hogy egyszer ilyen lélekkel állhasson Krisztus elé. Amikor jelen vagyunk neki, ő is jelen van nekünk, és tanít minket az ő útja szerint. S akkor kezdünk hasonlítani hozzá, ha már bennünk is nagyobb lesz a jóság, nagyobb lesz az igazságérzet, nagyobb lesz az igazán engedelmes magatartás és istenismeret.

A háromkirályok ajándékaira gondolva a mi aranyunk, amit meghódolva elé tehetünk, az, ahogyan őt igazán ismerjük és szeretjük. A mi mirhánk pedig önmegtagadásunk valósága. Hiszen a királyt szolgálni kell. Nekünk kell őt szolgálnunk, s nem arra várnunk, hogy Ő szolgáljon minket, ugyanakkor tudjuk, hogy titokzatosan mégiscsak ő szolgál bennünket. Természetesen másként, mint ahogyan a földi királyok szokták ezt tenni.

Nekünk kell odatenni meghódolásunkban az engedelmesség tömjénét. A kezdeteknél az ember engedetlensége okozta a bajt, de aki igazán megjelenik Krisztus előtt, és akinek igazán megjelenik Krisztus, abban valamiképpen helyreáll az engedelmesség rendje. „Legyen meg a te akaratod” itt a földön is. Ekkor leszünk igazán hasonlóak hozzá. S ahogyan az apostolnak mondja: „Aki engem lát, az látja az Atyát is.” (Jn 14,9)

Kimegyünk a világba, vagy éppen visszatérünk a munkahelyünkre, és tesszük a dolgunkat. Ha krisztusi lélek van bennünk, akkor embertársaink azt fogják mondani: van itt egy christoforos, aki Krisztust hordozza a lelkében. Mintha általa is szólna, mintha benne is jelen lenne az Üdvözítő.

Ez minden misszió alapja. Meg tudunk-e jelenni előtte, alázattal, meg tudunk-e hódolni előtte, és mindenestül vágyakozunk-e arra, hogy az ő igazsággal és jósággal teljes Lelke mindjobban átitassa a mi lényünket, teljes tudatunkat?”