A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve hirdette meg Az Eucharisztia teológiája előadássorozatot. Kránitz Mihály professzor Az Eucharisztia titka az ökumenikus párbeszédben címmel értekezett március 18-án.

A kenyér – a táplálkozás – elválaszthatatlan módon hozzátartozik a növény- és állatvilágból kiemelkedett, gondolkodó ember életéhez, aki megszólítva érezheti magát, s válaszolnia kell; elsősorban arra, hogy miért él? – kezdte előadását a professzor. Bibliai példákkal igazolta, hogy az ember a legkorábbi időktől, Ádámtól kezdve, majd Noéval, Ábrahámmal, Mózessel folytatva, szövetséget köt – többször ételáldozat keretében – Istennel, és fordítva, Isten szövetséget köt az emberrel. „De ezeket mind felülmúlja Istennek saját Fiában kimondott szövetsége, ez pedig Jézus Krisztus megtestesülésével, kereszthalálával és feltámadásával ment végbe."

Isten mintegy alkalmazkodik az emberhez – folytatta Kránitz Mihály –, „és ezt a szövetségekben is látjuk. Az étkezés olyannyira alkalmas ennek a szövetségnek a kifejezésére, hogy mindenütt jelen van a nagy vallásokban; természetes módon van jelen a pászkavacsorában és később más formában is. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Úr Jézus a pászka-vacsorát használta fel az Isten és az ember szövetségének megkötésére; nemcsak egyszeri, alkalmi eseményként, hanem egyszer és mindenkorra végbe vitt szövetségként."
Korábban különféle étel- és italáldozatokat ajánlottak fel Istennek, és szent lakomákon igyekeztek fenntartani vele a kapcsolatot. „Az Újszövetségben ellenben Isten ad táplálékot az embernek, mégpedig önmagát. Babits Mihály szépen fejezi ki ezt Eucharistia című versében."

Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

Az előadó sorra vette Jézus életében azokat az eseményeket, amelyek már földi élete során jelezték, hogy lesz majd olyan táplálék, amelyért érdemes fáradozni, amely megmarad az örök életre. „Kezdetben a kenyérszaporítások révén igyekezett Jézus elvezetni az embereket arra, hogy az éhség csillapításán túl van egy másik táplálék is, amely éppenséggel ő maga. Ezt a kafarnaumi beszédben, amelyet János evangéliumának hatodik fejezetében olvashatunk, nyíltan kimondja; s majd az utolsó vacsorán, amelyet az Egyház nagy odaadással és gonddal őriz. Az átváltoztató szavakat a pap szinte félve mondja ki: »ez az én testem és ez az én vérem, amely értetek adatik«. A passzív nyelvtani forma – adatik – nagyon alkalmas a lényeg kifejezésre. Jézus nem hagy kétséget afelől, amikor rámutat a kenyérre és a borra: »ez az én testem és ez az én vérem«."
Jézus az első korinthusi levél 11. fejezetében – Pál apostol tolmácsolásában – beszél a keresztény liturgiáról. Az apostol sokszor említi a hagyományt, amelyet ő maga is kapott; a hit és a tanítás hagyományát. „Az első szentmise, a liturgia bemutatásának hagyománya is így jutott el Pál apostolig, s ő hűségesen adta tovább az általa alapított újabb és újabb helyi egyházaknak Korinthusban, Kisázsiában, Efezusban és másutt."
A születő kereszténység néhány évtized alatt meghódította a Földközi-tenger partvidékét, és mindenütt ugyanazt a szertartást végezték vasárnapról vasárnapra. „Már az első századokban megfogalmazódott a vágy: nem élhetünk szentmise, Eucharisztia nélkül. A szertartást az Egyház mutatja be, de az igazi cselekvő a Szentlélek, maga Isten. A pap, felszenteltségénél fogva lehívja a Szentlelket az áldozati adományokra (epiklézis), a kenyeret jelképező ostyára, amely Krisztus teste lesz, és a borra, amely Krisztus vérévé változik. Ez az, ami igazán életet ad az ember lelkének, egyedül ez képes csillapítani azt a vágyat, amelyben az istenéhség megfogalmazódik. A keresztények titokként ünneplik ezt az étkezést, amely bár táplálja testüket is, de leginkább a lelküket."
Manapság többször előfordul – hangsúlyozta a professzor –, hogy a jelenlevők áldozáshoz járulnak, miközben nincsenek tisztában annak jelentésével és jelentőségével. „Ha megkérdezik őket, miért cselekedtek így, hiszen nem gyakorló katolikusok, azt mondják – például egy gyászmisén –, hogy az elhunyt iránti tiszteletből, vagy pedig olyan közösségi alkalomnak tekintik, ahol követik mások példáját. Közben nem gondolnak bele abba, hogy az őskeresztényeknél a katekumenek csak a hitvallásig tartózkodhattak a templomban. Majd ha letették a nagy hitvallást, Húsvét éjszakáján részesülhettek az Úr lakomájából – akkor elmerülhettek ebben a titokban, s ez a titok fogja őket éltetni a továbbiakban."
Ezerötszáz évig egységes tanításnak és előírásnak lehetünk tanúi a szent áldozat bemutatásakor. Ez Keletre és Nyugatra egyaránt vonatkozott. Az 1054-es egyházszakadás sem idézett elő törést a tanításban. „Az ökumené oldaláról tekintve, ez a legszorosabban összeköt bennünket az ortodox testvéregyházakkal. Találkozunk néhány különbséggel – például a szeplőtelen fogantatás tana, a purgatórium kérdése, vagy a sokat emlegetett filioque, hogy a Szentlélektől is, vagy csak az Atyától származik-e a Fiú –, ezek azonban nem érintik a hét szentség fogalmát, tartalmát és lényegét. Minden szakadás érzelmekre vezethető vissza, nem pedig isteni akaratra, ezért ezeket korrigálni lehet."
A történelem folyamán jogos kritika is megfogalmazódott a római katolikus egyházzal szemben, amikor hatalmi pozícióba jutott. Nagy Theodósiustól kezdve államvallássá lett. Az invesztitúra-harc idején az Egyház olyan helyzetbe került, hogy akár királyokat tehetett le, vagy ültethetett trónra. Később, a reneszánsz korában, majd a felvilágosodással az Egyház veszített külső hatalmából.
„Mindez nem változtat azon, hogy Krisztus egyetemes megváltó húsvéti misztériumának szentségi megjelenítésén áll vagy bukik az Egyház léte és a mi hitünk is. Ennek a szentségi bemutatásnak a szerzője az apostoli folytonossághoz tartozó püspök és a hozzá kapcsolódó áldozópapság. Az Eucharisztiát mégis a legfőbb pap mutatja be, ahogy a Zsidókhoz írt levélben is szerepel: maga Krisztus. A pap Krisztus személyében van jelen."
Kránitz professzor emlékeztetett arra, hogy a protestánsok kezdeményezte egységkeresés már ötvenéves múltra tekint vissza. A II. Vatikáni Zsinatra meghívták a protestáns és ortodox testvéreket, megfigyelőként vegyenek részt a tanácskozáson, és javaslataikkal járuljanak hozzá azokhoz a közös gondolatokhoz, amelyeket az Egyház megfogalmaz és a világ elé tár.
„Gondolkodjunk együtt, de erről sokkal többről volt szó: imádkozzunk együtt! Minden ülésszak elején ünnepélyesen behozták az Evangéliumot, s protestáns testvéreink máris otthonosan érezték magukat a Szent Péter-bazilikában, amelynek felépítésére adták ki a búcsúcédulákat, s ami ellen Lutherék protestáltak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a búcsúcédulákkal összefüggő jogos kritika nem terjedt ki az Újvilágra, vagy például Indiára, ahol a Tamás-keresztények már kétezer éve éltek. De ugyanígy Afrikára sem, amelyet az iszlám letarolt, és több mint 600 egyházmegyét pusztított el Észak-Afrikában. Mégis maradtak keresztények, akik nem is hallottak a búcsúcédulákról. Egy lokális probléma vált tehát globális kérdéssé, s alakította át, változtatta át katolikus szempontból a legérzékenyebb pontot, a tanítást."
Az elmúlt ötven évben nagyobb haladás mutatkozott az egységtörekvésben, mint előtte ötszáz év alatt. A II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio kezdetű határozatában az Egyház kimondja: az ökumenikus mozgalom a Szentlélektől van.
„Az Eucharisztia jelenti a legkényesebb pontot az ökumenikus párbeszédben. Mert ez hozza létre és tartja össze, ez élteti az Egyházat. Ehhez kapcsolódik a többi szentség. Különbséget kell tennünk az Egyház és az egyháziak között. Az egyháziak is vétkeznek, bűnösök is lehetnek, de az Egyház szent és szeplőtelen, amely bűnösöket is magába fogad."
Az ökumenikus párbeszéd története egészen 1910-ig vezet vissza. Két nagy ökumenikus szervezet jött létre ekkor, az egyik elméleti, a másik gyakorlati úton indult el. Az első a Life and work, az Élet és cselekvés, a másik a Faith and order, a Hit és egyház szervezet. 1982-ben ez utóbbi dolgozta ki azt a dokumentumot, amelyet Peru fővárosában, Limában fogadtak el, ezért a Limai dokumentum címet viseli. Arról szól, hogy a keresztség, az Eucharisztia és a szolgálat a legszorosabban összetartozik.
„Protestáns oldalról jelentkeztek azok a kezdeményezések, amelyek arra figyelmeztettek: gondoljuk át, kik vagyunk mi, keresztények, hogyan tudnánk közeledni egymáshoz. Amikor megkezdődött a párbeszéd, azonnal előkerült az Eucharisztia kérdése. Ez ugyanis az a forró pont, amely mind a mai napig megosztja az egyházakat. Az Unitatis redintegráció dokumentum vágyként fogalmazta meg: bárcsak eljönne már az a pillanat, amikor az egyetlen Eucharisztiát az egyetlen Egyház egységében ünnepelhetjük. Nem lehet kisebb a célja az ökumenikus mozgalomnak, minthogy közös asztalhoz üljünk le, egy Eucharisztiát vegyünk magunkhoz, az egyetlen Krisztusban részesüljünk."
Kránitz Mihály rámutatott: „Protestáns testvéreink teológiája is rendkívül mély, gondoljunk csak Karl Barthra. Amikor VI. Pál pápától megkérdezték, ki a huszadik század legnagyobb teológusa, a következőképpen válaszolt: nem biztos, hogy katolikus, és megemlítette Karl Barth nevét. Karl Barth meg – ez persze már a történet humoros oldala – úgy válaszolt: kezd hinni a pápai tévedhetetlenségben."
Luther Márton kátéjában világosan megfogalmazta – kérdés-felelet formájában –, mit kell hinni. Ő még az Oltáriszentség kifejezést használta, azokkal a szavakkal élt teológiájában, amelyeket ágostonos szerzetesként elsajátított. „Az Oltáriszentség Jézus Krisztus urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban, melyet Krisztus maga azért rendelt, hogy mi, keresztények azt együk és igyuk." Néhány évtizeddel később Kálvinnál már mást találunk. A második heidelbergi káté nyolcvanadik pontja azt mondja: „Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden bűnünkre tökéletes bocsánatot nyerünk Jézus Krisztusnak ama egyetlen áldozatáért, amelyet a keresztfán ő maga egyszer vitt véghez. Lehet, hogy Kálvin arra gondolt, az Egyház, illetve a pap megismétli vagy helyettesíti az áldozatot, mintegy beáll Krisztus helyére, és ettől határolódott el."
Az Eucharisztia lehet étkezés, lehet hálaadás, lehet anamnézis, megemlékezés. Kálvin így is gondolja ezt. De hozzáteszi: amit Krisztus vitt végbe egyszer a keresztfán, az történik az oltáron, vértelen módon. „Mi a Szentlélek által Krisztussal egyesülünk, aki most valóságos testében a mennyekben az Atyának jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk őt." A mise ellenben – folytatja a káté – „azt tanítja, hogy az élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak meg Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák fel Krisztust." És hogy Krisztus a kenyérnek és a bornak a színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben őt kell imádni. Ezért a mise nem más, mint „megtagadása Jézus Krisztus egyetlen áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás".
Néhány éve újra megjelent a káté. Németországban ennél a résznél csillaggal jelezték, ezt ma már nem így gondolják. A magyar változatban azonban elmaradt a magyarázó jegyzet. „Lehet, hogy a történeti hűség miatt? Nem tudom... Az ökumenének arról kell szólnia, hogy nincs rejtegetnivalónk, legyünk transzparensek, tudjuk egymást megszólítani, akár kérdezzünk rá az imént idézett mondatra: valóban így gondolják? Ugyanakkor fogadjuk el azokat a kérdéseket is, amelyeket a másik oldalról intéznek hozzánk."
Az Unitatis redintegrátio a következőket mondja: „Figyeljünk oda szavainkra, és kerüljük el azokat az állításokat és cselekedeteket, amelyek nem felelnek meg a testvériségnek és az egységnek." A II. Vatikáni Zsinat különvált testvérekről beszél. „Lassan elmaradt a különvált, s most már testvéreknek szólítjuk őket. És ez a helyes. A keresztségben ténylegesen testvérek vagyunk."
Kránitz professzor ismételten hangsúlyozta a párbeszéd fontosságát. Szent II. János Pál pápa adta közre Ut unum sint (Legyenek mindnyájan egyek) kezdetű, a katolikus egyház történetében első ökumenikus körlevelet. Ez Krisztus tanítása (Jn 17, 21). Ezt kéri tőlünk. Az utolsó vacsorán Jézus már nem példabeszédekben, képekben beszélt a tanítványoknak, hanem nyíltan azt mondta: „Atyám, ahogy én és Te egy vagyunk, úgy legyenek ők is egy bennünk." És nemcsak értük imádkozott, hanem azokért is – vagyis értünk –, akik hinni fognak benne.
Szent II. János Pál pápa döntő kijelentést tett, amikor kimondta, hogy a II. Vatikáni Zsinat után az ökumenikus irány visszafordíthatatlan a Katolikus Egyház részéről. Tiszteljük egymást, fogadjuk el a másik nézeteit, ne akarjuk megváltoztatni azokat. Nincs szó prozelitizmusról, térítésről. „Szent II. János Pál pápa arra kér minket: legyen tanulmányok tárgya az Eucharisztia mint Krisztus testének és vérének szentsége, a dicséret áldozata az Atyának, Krisztus áldozatának emlékezete és reális jelenléte, a Szentlélek megszentelő kiáradása."
A valóságos jelenlét, a praesentia realis a protestánsok számára is ismert fogalom, a közös gondolkodás kiindulópontja lehet. „A közeledés, egymás elfogadása és tisztelete rendkívül fontos ahhoz, hogy a teológia szintjén is el tudjunk jutni a konszenzusig. 1999. október 31-én evangélikusok és katolikusok elfogadták azt a közös nyilatkozatot, amely a megigazulásról szól. A dokumentum annak példája, hogy egy fontos kérdésben – protestáns testvéreink nagyon fontosnak tartják a megigazulást – egyet tudtunk érteni. Testvéri szellemben lépéseket tehetünk afelé – amit a zsinat is megfogalmazott –, hogy jöjjön el az a pillanat, amikor az Úr egyetlen