Öt éve, 2014. augusztus 30-án hunyt el a kiváló dogmatikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Hittudományi Karának (HTK) tanszékvezető professzora, Fila Béla atya. Az évforduló alkalmából adta közre a Magyar Kurír katolikus hírportál Béla atya A hetedik szoba küszöbén című, Hódmezővásárhelyen élete utolsó szakaszában elmondott homíliáinak gyűjteményét. Miután 1999-ben egészségi okok miatt lemondott a katedráról, haláláig Kopasz István hódmezővásárhelyi plébánosnál lakott. Hogy miért választotta Vásárhelyet, erről egyik életrajzi interjújában beszélt, felidézve pályafutását.
„Több hatás is ért: 4–5 éves koromban láttam édesanyámat imádkozni este az erdészház melletti ösvényen (hétgyermekes erdészcsaládban született – a szerk.), első elemista koromban megragadott a kecskeméti nagytemplom belső díszes barokk tere, s hatottak rám a kecskeméti piarista gimnáziumban tanító nagy papi egyéniségek is” – fogalmazta meg, hogy mi indította el a papság felé. A Pest megyei Pótharasztpusztán született teológus professzor 1958-ban szerzett doktori címet a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián, s ugyanabban az évben szentelték pappá Vácon. 1959-ben a hódmezővásárhelyi Szent István-plébániára helyezték, „ahol két évig szolgáltam, majd Ceglédre kerültem, hogy egy év után visszatérjek Vásárhelyre, Sólyom Sándor plébános kérésére. Közben 1963-ban meghívtak a Szegedi Hittudományi Főiskola filozófia tanárának, majd ösztöndíjjal tanulhattam a római Pápai Magyar Intézetben.”
1970-ben, mint mondta, politikai konfliktusba került elöljárójával, s végül Nagykőrösre helyezték, ahol az első öt évben káplán, majd plébános volt. Amikor 1985-ben nyugdíjba ment a Szegedi Hittudományi Főiskola dogmatika tanára, őt szemelték ki az utódjának. Később Budapestre került, a katolikus egyetemre, s 2000-ben tért vissza ifjúkora színhelyére.
„Nagyon szép esztendők fűztek Vásárhelyhez pályám elején. Az 1950-es évek végén, amikor a városba kerültem, széles volt az egyház társadalmi bázisa. Elsősorban azok a családok voltak katolikusok, mint például a Héjják, a Hegyik és a Móriczok, akik akkoriban költöztek a városba a tanyavilágból. A külterületen élők zöme ugyanis katolikus volt, míg a városiak inkább reformátusok. Kerékpárral és egy állandóan elromló kismotorral, no meg gumicsizmában jártam a tanyavilágot, s ismertem meg a Csókáson, a Belső-Szőrháton, Külső-Erzsébeten vagy épp a csomorkányi tanyavilágban élőket. Iskolákban, olvasókörökben miséztem.”
Puskás Attila professzor, aki Fila Béla tanítványa, majd utódja lett a dogmatika tanszéken, felidézte Béla atya nagy hatású előadásait abban a teremben, ahol az emlékkötetet bemutatták. Személyiségét a következőkkel jellemezte: hatalmas tudás, szelíd alázat, világos látás és Istenben való lélek. A kötet megjelenésével, fogalmazott, „az ő világító személye ilyen módon is fénybe kerül”.
Három emlékezetes – Béla atyához fűződő – élethelyzetet idézett fel: 1986-ban egyhetes lelkigyakorlaton vett részt, s ennek hozadékát így fogalmazta meg: „Ettől kezdve sokkal jobban megszerettem saját életem történetét, mert Béla atya rávezetett: az élet megrendítő csoda hordozója.”
2000 nyarán egy hetet együtt töltöttek a dobogókői Manrézában. „A paradicsom előszobájában éreztem magam, mély lelki közösség alakult ki köztünk.”
Amikor Pécsett újjáalakult a kármelita nővérek közössége, Béla atya – igehirdetésének prófétai jellegét érzékeltette ezzel Puskás professzor – a következőket mondta: „A magyar Egyház jövője azon múlik, hogyan imádkoznak érte a kármelita nővérek.”
A kiadó munkatársa a kötet keletkezéstörténetéről szólva megemlítette, hogy Béla atya homíliáiban sokszor függetlenítette magát az egyházi év rendjétől, illetve az aktuális evangéliumi szövegektől is. Újra és újra visszatért kedvelt témáihoz: az élet értelmes és érthető, az ember megrendülten csodálkozik rá a világra, az emberi élet szolgálat. Mindig közérthető volt, s életét a következőképpen lehet összefoglalni: Krisztustól Krisztusig.
Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanára, az egykori tanítvány, aki atyai barátként tekint Béla atyára, írásairól megemlítette, hogy a professzor spirális módszert alkalmazott, újra és újra visszatértek a témái, de mindig más megközelítésben és összefüggésben. Hatkötetes – kéziratban maradt – teológiai jegyzeteiből egykötetes kiadást tervez, ebbe sűrítve Fila Béla legfontosabb dogmatikai megállapításait.
Béla atya, folytatta, intellektualista volt, a kifejezés pozitív értelmében. Filozófusként vallotta a megismerés elsőbbségét, majd az ebből következő helyes cselekvést. Gyakran használta a végérvényesség fogalmát, ami nála nem a lezárást jelentette, hanem azt, hogy valami – végérvényesen – elkezdődik Jézus Krisztusban. Ezért beszélt folytatólagos végérvényességről.
„Mindig felismerte az idők jeleinek jézusi tartalmát.” S amikor egyéni nehézségek jelentkeztek az életében (ne feledjük, papi szolgálatának jelentős része az 1960-1980-as évekre esett), a zenéhez, a költészethez fordult, „s újjáépítette magában az intellektualizmust”. Nem szerette „a bárgyúságot, a cukormázas kereszténységet”.
Beszédeiben hangsúlyozta: a problémákat sokszor nem megoldani, hanem feloldani kell. Hogyan gondolta el a keresztény életet? Ünnepi előkészületnek tekintette a végérvényességre. S ebből következik, hogy a hála embere volt, aki homíliái zárásaként a leggyakrabban a következő szavakkal zárta: „Istenem, köszönöm az életemet.”
