Ezzel a címmel tartott előadást Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem., a PPKE rektora az egyetem Hittudományi Karán, április 1-jén. A 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve az egyetem – Élet az Élet Kenyeréből mottóval – előadássorozatot hirdetett az Eucharisztia teológiájáról.
A Trentói Zsinat (1545 – 1563) a szentírási források és IV. Orbán pápa (1261 – 1264) bullája alapján részletesen foglalkozott az Oltáriszentség dogmatikai hátterével. „A liturgikus előírásokat, mivel azok a Krisztustól kapott megszentelő feladat gyakorlásának a legfontosabb cselekményeit szabályozzák – meghatározva a kiszolgáltatás módját, érvényességi és megengedettségi feltételeit –, mindig jogszabálynak tekintette az Egyház" – kezdte előadását Szuromi Szabolcs Anzelm.
A középkorban a különböző egyházmegyékben és szerzetesrendekben számos liturgikus könyv segítette a felszentelt szolgálattevőket, a 16. század egységesítő törekvéseit követően pedig V. Pál pápa 1614. június 17-én kiadta az első Rituale Romanumot. Később több pápa módosította ezt.
A II. Vatikáni Zsinat (1962 – 1965) Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúciójában a Szent Liturgia méltó végzését tárgyalta, majd VI. Pál pápa (1963 – 1978) Mysterium fidei kezdetű enciklikájában külön foglalkozott az Oltáriszentség szentmisén kívüli tiszteletével. A zsinatot követően a Szent Rítus Kongregáció 1967-ben önálló instrukciót adott ki az Oltáriszentség tiszteletéről, s ezzel felváltotta a Rituale Romanum korábbi rendelkezéseit. Az új liturgikus normaalkotás és a korábbi rendelkezések előidézte jogi anomáliákat az 1983. január 25-én kihirdetett új Egyházi Törvénykönyv (CIC) oldotta fel.
„Figyelembe véve az új liturgikus könyvek és a CIC nyomán kialakult gyakorlatot, valamint a megjelent eltérő, sőt időnként téves értelmezéseket, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2004. március 25-én kiadta a Redemptionis Sacramentum kezdetű instrukciót. E dokumentum a VI. fejezetet szenteli a legszentebb Oltáriszentség őrzésének és a szentmisén kívüli eucharisztikus tisztelet kérdéskörének."
Az Eucharisztiára vonatkozó rendelkezések négy nagy egységre oszthatók: az Eucharisztia ünneplése, a szentáldozás, az Oltáriszentség őrzése és tisztelete, végül a miseadományok kérdésköre.
„A kenyér és a bor konszekráció által történő átlényegülése Jézus Krisztus Testévé és Vérévé, nemcsak a húsvéti áldozat javaiban való részesedést teszi lehetővé a szentáldozáshoz járulók számára, hanem az Oltáriszentség szentmisén kívüli tiszteletét, folyamatos őrzését, és így a krisztushívők általi megkülönböztetett tiszteletéből következő liturgikus és más cselekmények végzését is."
Az Oltáriszentség őrzésének előírása visszanyúlik az ókeresztény korra. Az őrzés elsődleges célja a betegek áldoztatásának biztosítása volt. Már a 13. században megfogalmazták, hogy az Oltáriszentséget tiszta helyen, biztonságosan és tiszteletre méltó módon kell őrizni. Más történelmi előzményeket is figyelembe véve a hatályos Egyházi Törvénykönyv a 934. – 940. kánonokban tárgyalja az Oltáriszentség őrzésére vonatkozó előírásokat.
„Az Eucharisztiát ennek tükrében kötelező minden székesegyházban – és azzal egyenlő elbírálás alá eső templomban – őrizni, továbbá minden plébániatemplomban, valamint a megszentelt élet intézményei és apostoli élet társaságai egyes házaihoz tartozó templomban vagy kápolnában."
Az Oltáriszentség őrzése ezeken a helyeken túl megengedett a püspök házi-kápolnájában, valamint a helyi ordinárius engedélyével minden egyéb templomban és kápolnában, beleértve a házi-kápolnákat is.
„Azokon a szent helyeken, ahol az Oltáriszentséget őrzik – amellett, hogy valakinek közvetlenül gondot kell rá viselnie –, lehetőleg havonta kétszer szükséges szentmisét bemutatni."
Az Eucharisztiát őrző templomokban – amennyiben nem áll fenn azt gátló súlyos ok – legalább néhány órára lehetővé kell tenni a krisztushívők számára, hogy az Oltáriszentség jelenlétében imádkozzanak.
Tilos az Oltáriszentséget – súlyos lelkipásztori szükség esetét kivéve – bárkinek magával vinnie, illetve magánál tartania. „Amennyiben az elvitel a szentség meggyalázásának szándékával történik, úgy az úgynevezett legsúlyosabb büntetendő cselekményt valósít meg, ami fenn van tartva a Hittani Kongregációnak." Templomban vagy kápolnában az Oltáriszentséget tartós jelleggel mindössze egy, kiváló, látható, ékes és imádságra alkalmas helyen, tabernákulumban szabad őrizni. A tabernákulumnak elmozdíthatatlannak, szilárdnak és nem átlátszó anyagból készültnek kell lennie, amely biztonságosan zárható.
A helyi ordinárius súlyos okból – különösen éjszakára – engedélyezheti az oltáriszentség más, biztonságosabb helyen történő őrzését. Ez irányulhat a megszentségtelenítés büntetendő cselekményének megelőzésére, de ide sorolható például a háborús helyzetből fakadó veszély is.
„A templomra vagy a kápolnára gondot viselő személynek minden körülmények között gondosan kell őriznie a tabernákulum kulcsát. A hatályban lévő új Rituale 10., bevezető rubrikája külön megemlíti annak a személynek a felelősségét, aki áldoztatási engedéllyel rendelkezik az adott helyen. Egyik szöveg sem említi, hogy a kulcsot kizárólag a pap tarthatná magánál, ez azonban nem jelenti azt, hogy a pap a rábízott templomban őrzött Oltáriszentség biztonságáért ne tartozna közvetlen és teljes személyi felelősséggel."
Az Oltáriszentséget az őrzési helyen cibóriumban vagy más hasonló edényben szükséges tartani, és ügyelni kell gyakori megújítására. A cibóriumnak nemes anyagból kell készülnie. A középkori zsinatok általában ilyennek ítélték az aranyat, az ezüstöt, az elefántcsontot vagy az aranyozott sárgarezet. „A hatályos liturgikus előírás nem nevesíti a lehetséges anyagokat, csak azt jelzi, hogy annak az adott területen értékesnek kell számítania, illetve hogy a rozsdásodástól aranyozással kell védeni. A 939. kánon hangsúlyozza, hogy a szentostyák száma tekintetében a krisztushívők szükségleteit kell szem előtt tartani."
Havonta legalább kétszer meg kell újítani az Oltáriszentséget. A régi szentostyáknak egy héten, de legkésőbb tizenöt napon belül el kell fogyniuk.
A hatályos Egyházi Törvénykönyv a 941. – 944. kánonokban szabályozza a szentségkitételt, a szentségimádást és az eucharisztikus körmeneteket.
„A szentségkitétel rendes végzője a felszentelt pap vagy diakónus... Az új Egyházi Törvénykönyv és a hatályos liturgikus könyvek mind a pap, mind a diakónus számára engedélyezik a szentségi áldás kiszolgáltatását."
Az új Rituale kiemelkedően fontosnak tartja az Oltáriszentség iránti – magán és közösségi szentmisén kívüli – áhítatgyakorlatot, amelyet a szentségimádási alkalmak szélesebb körben történő lehetővé tételével igyekszik előmozdítani. A kihelyezett Oltáriszentséget még a legrövidebb időre sem szabad őrizetlenül hagyni. „Éppen ezért, a különböző hosszúságú szentségimádási alkalmak megszervezése és a hívők jelenlétének a biztosítása komoly lelkipásztori feladat."
Részletes előírások rendezik az Eucharisztia nyilvános tisztelete sajátos formájának, a szentségi körmeneteknek a megtartását.
„»Az a templom, amelyben az örökmécses a tabernákulum előtt világít, mindig élő, mindig több mint egy kövekből emelt épület.« Joseph Ratzingernek ez a tömör megállapítása ráirányítja a figyelmet az Oltáriszentség őrzésének és szentmisén kívüli tiszteletének a fontosságára, amely Krisztus valóságos jelenlétéből fakad."
