Az elmúlt két évben a legtöbb új joghallgatót – éves szinten nappali tagozaton 380-at, levelező tagozaton 430-at – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) vette fel, úgy hogy a felvételi ponthatárok közel hasonlóak az ELTE és a PPKE között. A huszonkettedik tanévet megkezdő kar esetében ez nagy sikernek tekinthető – mondja Szabó István, a Jog-és Államtudományi Kar dékánja, aki az idei tanévvel foglalta el hivatalát
. Kinevezése előtt hosszú évekig dékánhelyettesként működött; a jogtörténeti tanszék vezetője. „A 17. századra visszanyúló jogfolytonosság az ELTE jogi karát illeti, mi még csak a negyedszázadhoz közelítünk. De ha Pázmány Péter felkelne sírjából, vajon melyik intézményt (kart) érezné inkább a magáénak? Jogfolytonosságunk a történelmi viharok miatt megszakadt ugyan, de szellemiségünk közel áll Pázmány Péterhez szelleméhez, s ez talán lényegesebb az évek számánál."

Professzor úr, hogyan vezetett életpályája a jogi végzettség megszerzéséig?

Édesapám görögkatolikus pap, kiskoromban én is az ő hivatását szerettem volna követni. Később, úgy tíz-tizenkét éves koromban jogász nagybátyám könyvtárában kezembe akadt az 1878-as büntetőtörvénykönyv, az úgynevezett Csemegi-kódex, s ez igen megtetszett. A történelmet mindig is szerettem, így pedig a jog iránt is megnőtt az érdeklődésem. 1986-ban érettségiztem a pannonhalmi bencés gimnáziumban, utána a miskolci jogi karra jelentkeztem. Édesanyám némileg ellenezte, hogy humán szakra jelentkezzem. Ne tanuljak olyan vonalon, ahol – úgymond – integrálódni kell a korabeli politikai rendszerhez. Halk megjegyzéseiből még az is kihallott, hogy jobb lenne valamilyen szakmát tanulni, ami persze csak jószándékú tanács volt. Mire megszereztem az oklevelet, már túl voltunk a rendszerváltáson, s akkor már ő is bánta volna, ha lemondok eredeti tervemről.

Mikor került a PPKE-re?

Miskolcon tanársegéd lettem a jogtörténeti és jogelméleti intézetben, amelynek igazgatója akkoriban Zlinszky János professzor úr volt. Miután 1995-ben az ő vezetésével a PPKE-n is elindult a jogászképzés, meghívott a Pázmány jogi karára. Egy ideig Miskolc maradt a főállásom, majd váltottam. Hatodik éve kizárólag a PPKE-n tanítok.
Szervezetileg a jogtörténeti tanszék vezetője vagyok 2002 óta. Tizenöt évi dékánhelyettesség után idén szeptembertől kaptam kinevezést a kar vezetésére Veres András püspök úrtól, az egyetem nagykancellárjától.

Ön beköszöntőjében így fogalmazott: az igazság nem gyurma, amelyet kényünk-kedvünk szerint formálhatunk. Ez a gondolat az igazság és a jog egymáshoz való viszonyát veti fel.

Igen, ez a gondolat folyamatosan jelen van bennünk, karunk jelmondata is utal rá. A miénktől eltérő értékrendet követő jogászok számára is nyilvánvaló, hogy abban az esetben, ha valaki a szabályokat kizárólag a jog kényszere miatt követi – csak azért nem lop, mert fél a büntetéstől –, akkor a jog hatékonysága erősen csökkenni fog.
A szabályokat erkölcsi megfontolásból kell követnünk. A jog annyiban tudja segíteni a társadalom működését, hogy ha – tegyük fel – az emberek kilencvenöt százaléka erkölcsi alapon betartja a szabályokat, a másik öt százalékot a társadalom a jog segítségével hatékonyan meg tudja fékezni. Ha felbillen az említett arány, ez a társadalom összeomlásához vezet.
Az igazság kérdése viszont mindezen túlmutat. Felfogásunk szerint léteznek olyan normák – ebben már nem minden jogász ért egyet –, amelyek nem módosíthatóak, hogy ezzel a kifejezéssel éljek: örök érvényűek. Az emberi társadalomnak, az erkölcsnek vannak olyan alaptételei, amelyek nem változtathatóak meg kétharmados vagy háromnegyedes többségű döntéssel, netán népszavazással. Ebből vezetjük le azt a gondolatmenetet, hogy az igazság olyan világosan meghatározott elemekkel rendelkezik, amelyeket nem lehet az egyes korokban különféleképpen magyarázni.

Manapság egyre inkább a jogpozitivista szemlélet eluralkodását tapasztaljuk a természetjogi gondolkodásmóddal szemben. Az egyetem jogi képzése milyen felfogást képvisel?

A két elmélet ütközése sokszor konfliktusokkal jár. De azt hiszem, a keresztény gondolkodással a jogpozitivizmus nehezen fér össze, a Teremtő által alkotott szabályokat emberi hatalom nem alakíthatja át.
Aki egyetemünkön oklevelet szerez, és utána jogászként dolgozik, bízunk benne, hogy ezeket az elveket képviselni is fogja. Persze erkölcsi meggyőződést nem lehet oktrojálni, amivel mi is tisztában vagyunk, és ez nem is célunk. Ha viszont jól végezzük munkánkat, reméljük, egyre többen látják meg ezeket az értékeket.

Miután a kikerülő jogászok egynegyede a PPKE-n szerez diplomát, feltételezhető, hogy az itteni jogszemlélet egyre inkább teret nyer a jogásztársadalomban.

Mi legalábbis ebben reménykedünk. Mindig hangsúlyozzuk ugyanakkor, nem kell hívő katolikusnak lenni valakinek ahhoz, hogy felvételt nyerjen hozzánk, de azt elvárjuk, hogy ezt az értékrendet tisztelje.

Egy helyütt azt írta: a jogtudomány a kánonjogra alapozódik, ebből kiindulva kell a jogra tekinteni.

Ez a mondat a honlapon található dékáni köszöntőben található. Arra utaltam, hogy a középkori egyetemeken a fakultások (karok) a tudomány azonos részterületét művelő oktatók és hallgatók közösségeként jöttek létre. S ekkor a jog alapvetően a kánonjoggal volt azonos, a gyökerek pedig tartósan megmaradtak, Magyarországon az 1949-es szélsőbaloldali hatalomátvételig a kánonjog szerves része volt a jogászképzésnek.

És a mai jogászoktatásban (joggyakorlatban) mennyire van jelen a kánonjog?

Az 1949-ben hatalomra került erők fő törekvése a gyökerek elvágása volt, amelyek sok esetben a rendszerváltást követően sem hajtottak újra. A második világháború végéig az a felfogás uralkodott, miszerint az európai jogrendszernek két meghatározó gyökere van: a római jog és a kánonjog. Ebből következően, mint már említettem, a hazai egyetemeken mindkét tárgyat tanulták a világi joghallgatók is.
Az 1945 utáni időszakban az egyik gyökeret – a kánonjogot – erőszakkal elvágták. Amikor 1995-ben a katolikus egyetem jogi kara létrejött, természetes volt, hogy helyreálljon a kánonjog oktatása. Hangsúlyozni kívánom, hogy ez nem csak az egyetem katolikus voltából eredő jellegzetesség, hanem azon a tudaté is, amely 1945 előtt létezett.
A római jog oktatása megmaradt a kommunista időkben is. A liberális nyugaton mára ezt a gyökeret is elvágták, nem tartják szükségesnek a római jog ismeretét. Ha elvágják a gyökereket, az embernek nincs mibe kapaszkodnia, s könnyebben lehet manipulálni. Nálunk mindkét gyökér megvan, s erre büszkék vagyunk.
Hallgatóink egy szemeszterben a katolikus hit alapjaival ismerkednek meg, utána három féléven át kánonjogot tanulnak, amelynek oktatását a Kánonjogi Posztgraduális Intézet látja el.

Professzor úr szűkebb kutatási területe az alkotmánytörténet.

Ifjú joghallgatóként kevesen gondolnak arra, hogy egyszer oktatók is lehetnek. Én is gyakorló jogi pályát terveztem, bíró szerettem volna lenni. Mivel a történelem mindig érdekelt, szívesen demonstrátorkodtam a jogtörténeti tanszéken, s örömmel vettem, amikor ott álláslehetőséget kínáltak. Mentorom Stipta István lett, akinek a pályán történő elindulásban nagyon sokat köszönhetek.
A jogágak közül igazából az alkotmányjogot szerettem a legjobban. Ezért is örültem a tanársegédi állásnak, mert gyakorló jogászként ettől el kellett volna távolodni. Édesapám majdnem két évtizedet élt a „régi világban", s otthon mást is elmondott arról a korszakról, mint amit a hetvenes, nyolcvanas esztendőkben a történelemkönyvekben olvasni lehetett. Élénken érdeklődtem a két világháború közti időszak történelme iránt, s amikor bekerültem a tanszékre, szakdolgozatomat ennek a korszaknak egyik alkotmányjogi kérdéséről, a kormányzói jogállásról írtam.
Zlinszky professzor úr jóvoltából 1993-94-ben a németországi Heidelbergben folytattam kutatómunkát. Kézenfekvő volt, hogy a két világháború közötti magyar alkotmánytörténet párhuzamos német elemeit kutassam. Így született meg doktori értekezésem, amelyben a birodalmi elnök jogállását vizsgáltam 1919 és 1933 között.
Később több német és osztrák ösztöndíjat kaptam, kutatásaimat térben és időben is kiterjesztettem.

Magyarország és Ausztria 1848 utáni időszakát, illetve a német császárság és állam 1806 utáni alkotmánytörténetét kutatva másként ítéli-e meg a magyar történelem egyes eseményeit és időszakait, mint ahogyan azokat a köztörténet szemléli?

Ha valaki meghatározott tudományos szempontok szerint vizsgál egy korszakot, más összefüggésekben látja át, s igyekszik a hozzá tapadt általánosságokat korrigálni. Nézzük egy-két példát.
1848-49-et forradalomnak és szabadságharcnak nevezzük. Ha alkotmányjogi szemszögből közelítünk meg egy kort, a történelmi váltást két nézőpontból szoktuk vizsgálni: vajon a változás a korábbi alkotmányos berendezkedés szerint alkotmányos volt-e, s a változás milyen társadalmi elfogadottsággal rendelkezett?
Forradalomról akkor beszélünk, ha az új rend kialakítása széles támogatottsággal bír, de bevezetése a korábbi alkotmányos berendezkedés szabályinak nem felel meg. Franciaországban például 1789/1791-ben az új alkotmány kibocsátását csak a régi rendi gyűlés harmadik kúriája támogatta, az első kettő nem, ha társadalmi támogatottságot élvezett, akkor így forradalom volt.
1848-ban viszont Magyarországon alkotmányos átalakulás ment végbe. A rendi alkotmány 1848-ban megszűnt, de úgy, hogy a Pozsonyban ülésező nemesek megszavazták annak lebontását.
Károly király 1921-es visszatérési kísérleteit sokan – helytelenül – királypuccsnak nevezik. Puccson azt értjük, amikor valaminek sem társadalmi támogatottsága, sem alkotmányos alapja nincs. Azon vitatkozhatunk, vajon IV. Károly visszatérése mekkora társadalmi támogatottságot élvezett, de hogy joga volt a magyar trónhoz, az alkotmányjogilag nehezen vitatható. Őt 1916-ban törvényesen Magyarország királyává koronázták, s a történeti alkotmány a lemondáson és a király elhunytán kívül a trónüresedésnek más formáját nem ismerte. Károly ugyan az eckartsaui nyilatkozatában lemondott az államügyek viteléről, de a lemondás is csak miniszteri ellenjegyzéssel és az országgyűlés elfogadó nyilatkozatával együtt volt érvényes. Ezek pedig hiányoztak, így lemondása érvénytelen volt.
1920 elején a nemzetgyűlés az 1920. évi I. törvénycikkel egyértelműen helyreállította az 1918 előtti alkotmányos rendet, s mindezek alapján IV. Károlynak joga volt a királyi hatalom gyakorlásához.

1918 őszén forradalom zajlott-e le, vagy sem? Mindmáig őszirózsás forradalmat emlegetnek.

Idézzünk egy másik példát is. 1956 októberében két-három nap alatt a legutolsó faluban is elzavarták a párttitkárt, tehát az események valós társadalmi támogatottságot élveztek. 1918 őszén Budapesten felfordulás volt ugyan, de hogy ennek az ország egész területén alapvető támogatottsága lett volna, nem tudjuk.
Károlyi Mihály kapott ugyan miniszterelnöki kinevezést – áttételesen – az uralkodótól, de nem csak azt a funkciót gyakorolta, amelyet a korábbi magyar szabályok a miniszterelnökre ruháztak. 1918. november 16-án kiadták a Néphatározatot, amely nem volt legitim a korábbi alkotmányos szabályok szerint. Mint említettem, akkor beszélhetünk forradalomról, ha emellett az események társadalmi támogatottságot élveznek, és puccsról, ha nem.
A megítélés azért bonyolultabb, mert az egyik szempont objektív, a másik viszont nehezebben meghatározható. Hogy az előző alkotmányos berendezkedés szabályai szerint jött-e létre vagy sem az új rend, objektív szempont. Hogy valaminek volt-e vagy nem volt társadalmi támogatottsága, már nem lehet mindig ilyen világosan megítélni.

Hogyan fogalmazná meg a karon folyó oktatási és tudományos-kutatási munka célját?

Feladatunk a katolikus értékrend közvetítése. Fontosnak tartjuk, hogy hallgatóink – ezen értékrend ismeretében – jó felkészültséggel vegyék kezükbe oklevelüket az igazság és a közjó szolgálatában. Rendelkezzenek erkölcsi tartással, s alaposan ismerjék a jog rendszerét és alkalmazását.