Ennél szebb feladatot nehezen találhatnék
Beszélgetés Kucsera Tamással

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) főtitkára annak idején a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE) kezdte felsőfokú tanulmányait. Azóta számos közéleti szerepet töltött be, s ma is több irányú társadalmi elfoglaltságáról ismert. Az indulásról és további pályafutásáról, a közösségszervezés iránti elkötelezettségéről beszélgettünk. 1994-ben érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. A beszélgetés elején érdekességképpen megemlíti, hogy egykori gimnáziumi latintanára Szilágyi Csaba volt, aki néhány évvel ezelőtt a piliscsabai bölcsészkar dékáni feladatait látta el.

Másodikos-harmadikos gimnazista koromban érdeklődésem a szociológia és a filozófia felé fordult. Az érettségi évében hallottam arról, hogy már épül-szépül a katolikus egyetem, erre besétáltam az akkor még a Ménesi úton lévő épületbe. Bekopogtam Maróth Miklós dékán úrhoz, aki azonnal behívott, meghallgatott, majd elmondta: a szociológia szak már működik, a filozófiát vagy még abban vagy a következő évben indítják. Azt ajánlotta, addig keressek magamnak valamilyen „kiváltó" szakot, végül tanulmányaimat magyar – szociológia szakpáron kezdtem el.

Erre az időre esett tehát a bölcsészkar piliscsabai indulása.

Mi, a harmadik évfolyam voltunk a „campus-alapítók". A nyitó ünnepségen máris közösségi feladatot kaptam. Habsburg Ottó főherceg és rokonai kísérését bízták rám. Ez jelentette számomra a megmerítkezést az egyetemi közéletben.

A campus ekkor még inkább a korábbi szovjet laktanyára emlékeztetett.

Az Augustineum, az Emericanum, a Catharineum és a Refectorium épülete készült el mai formájában, és átalakították az egykori színháztermet, amely auditoriumként szolgált. Az évfolyamok alacsony létszámmal indultak, „erős bölcsész képzés, műszaki egyetemi szórással", ahogy akkoriban a Pázmányról szóltak. Igen elismert oktatói-professzori gárda kezdte meg működését, s a támasztott követelmények nyomán az első években az induló évfolyamokon a harmadára csökkent a hallgatók száma a második szemeszter végére.
Ebben az időben a Ménesi úton és Piliscsabán párhuzamosan folyt az oktatás, néha nem volt könnyű az időpontok egyeztetése. Egyre inkább formálódott az egyetemi élet, hamarosan jó kapcsolatok alakultak ki az ELTE és a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatóival. Eleven, szórakoztató, vidám légkör uralkodott a campuson és azon kívül is.

Érezni lehetett, hogy az induló egyetem most alapozza meg hagyományait?

Szinte mindenből ez áradt; természetesnek számított, hogy bizonyos dolgokat együtt formáltak a tanárok és a hallgatók, valamint az adminisztratív személyzet. A kollégiumban bizottsági tagnak, majd hallgatói képviselőnek jelöltek. Ekkor kellett kialakítani az egyetemi élet gyakorlatát és szabályozottságát. Bár nyilván személyiség jegy is, de jelentős részben ennek köszönhetem későbbi, közösségek iránti érdeklődésemet, és tettem szert jogalkalmazói, szervezetfejlesztői, szervezői rutinra.
Szép időszakra tekintek vissza. Ha névről nem is, de arcról biztosan ismertük egymást, s ez lehetővé tette, hogy valóban közösségként működjünk. Nem volt ez természetes, később, a tömeges felsőoktatás idejében, a 2000 évektől pedig szóba se került ennek lehetősége vagy igénye. Magas követelményeket állítottak elénk, érezhetően a kiválogatás volt a cél, s ezt nem is titkolták.

Maradt-e a magyar – szociológiai szakpár, vagy belépett a filozófia?

Az első tanévben az akkor induló esztétika előkészítő szakot is felvettem, majd másodéves koromban megindult a filozófia, és ettől kezdve a filozófia – szociológiai szakpárt végeztem. Közben áthallgattam a spanyol előkészítő szakra, s visszajártam Szende Tamás, a nagyszerű, azóta elhunyt professzor általános nyelvészeti előadásaira.
Szociológia szakon már harmadéves hallgatóként demonstrátorkodtam Semjén Zsolt mellett, s az azóta eltelt több mint két évtizedben is – más munkáim mellett – folyamatosan oktattam valahol. Szende Tamás oktatói, tanári példája életre szóló mintát adott, de a magyar szakon további olyan kitűnő professzoraim voltak, mint Szepesi Tibor, Vízkelety András. Mai napig kapcsolatot tartok Nyilasy Balázzsal, aki rendszeresen publikál az MMA Magyar Művészet című lapjában, és az Arany János emlékévhez kötődő programokhoz szakértőnek kértük fel. Kiczenkó Judit, Szelestei Nagy László, Hargitay Emil tanáraimra is nagy szeretettel gondolok. A szociológia szakon mások mellett Mészáros József – az Államkincstár mostani elnöke –, Bozsonyi Károly – ma a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese –, Nagy Endre, Molnár Attila Károly, Gereben Ferenc, Varga Károly voltak tanáraim, sokukkal azóta is élő kapcsolatban vagyok. Egykori tanáraim közül az MMA művészetelméleti kutatóintézetének indításánál pedig szerepet vállalt Gáspár Csaba László, de Borbély Gábor, Hörcher Ferenc és Fehér M. István filozófusok későbbi pályámon is iránymutatásukkal tiszteltek meg. Legvégül is kiemelve nem feledkezhetem meg Maróth Miklós alapító dékánról, aki nagy hatást gyakorolt rám előadóként és intézményvezetőként; Akadémiánk tanácsadó testületének tagja, de magánemberként is gyakran kikérem a véleményét.

Hogyan alakultak tanulmányai és közéleti szerepvállalása?

Szociológia szakon 1999-ben abszolváltam, majd később diplomáztam. Filozófiai tanulmányaimat az ELTE-n folytattam, tanári végzettséggel együtt ott szereztem diplomát, illetve a filozófia doktori iskolában – ahol olyan kiváló tanáraim voltak, mint például Ludassy Mária és Bence György professzorok – abszolváltam. Az 1990-es évek végén, egyetemi tanulmányaim mellett az ifjúsági közéletben vállaltam szerepet. A Magyar Ifjúsági Konferencia állandó bizottságát elnököltem, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának két cikluson át voltam elnöke.
A szakmai érdekképviselet 2000 végéig tartott, utána az ifjúsági korosztályhoz kötődő kulturális közéletben szervezési feladatokat vállaltam, elsősorban a Fesztivál a Határon rendezvénysorozatban.
Ekkor ismerkedtem meg későbbi munkahelyeim meghatározó személyiségeivel: Hámori József miniszterrel, az MTA alelnökével, Vizi E. Szilveszterrel, az MTA elnökével, Kroó Norberttel, az Akadémia főtitkárával. Korábban találkoztam már Makovecz Imrével és az MMA megalapításának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepet játszó Kováts Flóriánnal, aki az ekkor még egyesületi formában működő művészeti akadémiának volt a titkára, millenniumi kormánybiztossága idején Nemeskürty István tanár úr titkárságvezetője. A Fesztivál a határon rendezvénysorozat szervezőjeként ismerkedtem meg az MMA tagjai közül – mások mellett – Gyurkovics Tiborral, Sára Sándorral, Szokolay Sándorral, Nemeskürty Istvánnal, valamint Jankovics Marcellel, az MMA alelnökével és az MMA jelenlegi elnökével, Vashegyi Györggyel, akit zenei együttesével és kórusával meghívtunk rendezvényünkre.

Hogyan tudná megfogalmazni az eddigiekből is kitűnt, szerteágazó érdeklődését?

A tudományos és művészeti közéleti fórumok szervezése és tematizálása foglalkoztat elsősorban. Mindig fontosnak tartottam a nemzedékek közötti párbeszédet. A fiatalok forduljanak az idősebbek felé, ők pedig szeretetteljes megértést tanúsítsanak a fiatalok iránt. Ez sajnos korántsem magától értetődő. A magyar társadalomra – egyéni, családi és generációs szinten egyaránt – a befelé fordulás jellemző, és az 1945 utáni négy évtized csak felerősítette mindezt.

Az MMA megszületésében elévülhetetlen érdem illeti Makovecz Imrét.

Az 1990-es évek végétől már vissza-visszatérő módon kapcsolatban álltam Makovecz Imrével, a bontakozó művészeti akadémia a Kecske utcában kapott tőle és társaitól szellemi alapot.

Mindeközben elindult közszolgálati pályafutása...

2001 elején a Határon Túli Magyarok Hivatalának lettem főosztály-referatúra vezetője az első polgári kormány idején. 2002-től a leköszönő, jelenlegi miniszterelnök mellett dolgoztam szakértőként. Szerepet vállaltam a polgári körök mozgalmának életre hívásában. Varga László – „Laci bátyánk" –, a KDNP elnöke mellett dolgoztam haláláig.
Semjén Zsolt – mint említettem – korábban tanárom volt, Harrach Péterrel a Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körlevelének születése idején ismerkedtem meg, amikor a püspöki kar világiakkal foglalkozó irodáját vezette; a körlevélhez kapcsolódó társadalmi konzultációs folyamat koordinációjában segítettem munkáját. A 2000-es évek elején Latorcai Jánossal, Mikola Istvánnal is kapcsolatba kerültem, s itt szeretném kiemelni a kereszténydemokrata politikust és a Pázmány egykori oktatóját, Kovács K. Zoltánt, aki haláláig figyelemmel kísérte működésemet.

Kit emelne még ki közéleti szerepvállalásához kötődően?

Néhai Joó Rudolf államtitkár-nagykövet az értelmiségi szerepvállalás nagyszerű példáját adta nekem, emlékét tisztelettel őrzöm.

Közben ösztöndíjasként külföldön töltött egy évet.

2003 őszétől a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával európai szakirányú nemzetközi szakértői posztgraduális tanulmányokat folytattam Nizzában, Berlinben és Rómában. 2006 márciusától Vizi E. Szilveszter elnök úr mellett az MTA elnöki főtanácsadója lettem, majd az elnökváltás folyamatát segítettem Pálinkás József elnökségének első hónapjaiban. Utána az MTA határon túli titkárságán a nyugati magyar tudósokkal való kapcsolattartást koordináltam.

Hogyan alakult közben a magánélete?

2003-ban megnősültem, feleségemet, Mártát a Pázmányon ismertem meg. Házasságkötésünk óta Visegrádon élünk, ahol 2012 óta társadalmi megbízatású alpolgármesterként tevékenykedem. Három leányunk született, Dorottya 2005-ben, Emese 2006-ban, majd Sarolta 2009-ben. Ekkortájt – tekintettel arra, hogy folyamatosan kutattam a politikatudomány és a szociológia területén, s ezért számos publikációval bírtam – jelentkeztem a pécsi interdiszciplináris doktori iskolába, ahol 2010 őszén tudományos fokozatot szereztem.

Említette, hogy egyetemista évei óta tanít. Mennyiben hangolható össze a tanári és más irányú, hivatali munkája?

Előadtam a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Nyugat-magyarországi Egyetemen, az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán, a Pázmányom, de más hazai és határon túli magyar felsőoktatási intézményben is tartottam vendégoktatóként előadásokat. Pécsett címzetes egyetemi tanár, a Károli Gáspár református Egyetemen szakfelelős docens vagyok. Az elmúlt 20 esztendő során szociológiát, európai intézmény- és jogrendet, az európai egységgondolat eszmetörténetét, filozófiát, nemzetközi, nem kormányzati szervezetek működését, vallásszociológiát és vallásfilozófiát, művészetelméleti és menedzsment tárgyakat egyaránt oktattam.
Tanárként egy másik absztrakciós szinten, más szempontú analízis szerint szükséges rendszerezni az ismereteket. Az elméleti-oktatói munkába mindig bevontam a gyakorlati tapasztalatokat. Ezt úgy értelmezem a magam számára: a hivatali munkát kipihenem az oktatói munkában, a kutatói munkát kipihenem a kutatásszervezői vagy közéleti szerepvállalásaimban.
Gyerekkori szerelmem a kajakozáshoz köt; ma a Magyar Kajak-Kenu Szövetség stratégiai bizottságában is feladatot vállaltam. Korábban a Nagycsaládosok Országos Egyesületének szervezeti megújításában is részt vettem, közel tíz éve tagja vagyok a szervezetnek. A Valóság folyóirat szerkesztésében nyolcadik éve közreműködöm. Alapításától fogva civil, ma már művészeti oldali delegáltja vagyok a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsnak. Korábban tagja voltam a Nemzeti Civil Alapprogram Tanácsának, részt vállaltam a Doktoranduszok Országos Szövetségének vezetésében és a Magyar Rádió kuratóriumának munkájában is.
Az egyik tevékenység dinamizálta-dinamizálja a másikat. Nemcsak ösztönöz, hanem inspirál is. Úgy hiszem, így tudom jó formában tartani magamat. Üléspontunk határozza meg az álláspontunkat, mondják sokan. Abban, hogy így van-e, nem vagyok biztos, de azt vallom, hogy könnyen beszűkül a látásmód, ha állandóan egy pont felől nézzük, vizsgáljuk és értelmezzük az egyes jelenségeket és eseményeket.

Ezek a működési területek ki is egészítik egymást...

Igen, kiegészítik és erősítik abból a szempontból, hogy nem csak szobatudósként tekintek az elém kerülő kérdésekre. A filozófiai felvetések mögött nagyon súlyos élethelyzetek ismerhetők fel. A társadalmi változások mögött pedig jelentős gyakorlati vagy akár elméleti-eszmei mögöttesek lelhetőek fel.

Életútja a ma már köztestületi formában működő MMA-hoz vezetett.

2010 – 2011 fordulóján már részt vállaltam az Akadémia előkészítésében. Más irányú felkéréseim is voltak azonban, s ekkor, új tapasztalatokat gyűjtve, kitérőt tettem. Részt vállaltam az újpesti önkormányzat hivatalának megújításában, az intézményrendszer átalakításában. A közigazgatás más irányú világát ismertem meg a valamivel több mint egy év alatt. Közben az MMA köztestületté válásának előkészítésében is közreműködtem.
2011 tavaszán, az Alaptörvényben nevesítették az MMA-t, majd nyáron a törvény elfogadásának háttéregyeztetésein munkálkodtam, azt követően a novemberi alakulás előkészítése kötött le.
A művészeti köztestület alapító elnökére, Fekete Györgyre, államtitkári és országgyűlési képviselői munkájára gimnazista koromból emlékeztem; 2011 tavaszán ismerkedtünk meg, miután Makovecz Imre tudtával és egyetértésével Kováts Flórián meghívott a megalakulást előkészítők körébe. 2011 novemberében Fekete György elnök úr mellett kezdtem, s immár a második ciklusban végzem a főtitkári munkát, amelyhez szükségem van minden korábbi tapasztalatomra.

Hogyan látja az MMA helyét a mai szellemi, kulturális közéletben?

Nagyon gyors fejlődésen vagyunk túl. Közel hét éve működik az MMA. Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy értéktöbbletet nyújt a magyar társadalomnak, már csak azzal is, hogy önigazgatási, autonóm helyzetbe hozta a művésztársadalmat. Számos pozitív folyamatot indított el a kulturális élet egészében.
Az Akadémiát érintő kezdeti kritikák politikai értelemben a 80-as évekig vezethetők vissza, vagy akár még korábbra, a 19-20. század fordulójáig, hiszen a magyar szellemi elitben már akkor is kétféle áramlat jelentkezett.

Urbánus-népies fogalmakkal jelölték ezt...

A kétosztatúság a rendszerváltás időszakában is létező valóság volt, sőt, fölerősödött. Az MMA indulásának időszakában ezek a viták körbeölelték az Akadémia működését, kétségtelenül hatottak ránk. Ezen azonban már túljutottunk. Nemzeti intézmény jött létre, amely szemléletében és működésében kormányfüggetlen, meghaladja az említett megosztottságot, amely lassan-lassan értelmezhetetlenné válik.
A kétpólusosság eszmetörténeti, társadalomtörténeti, politikatörténeti szempontból értelmezhető, de sokszor már végtelenül erőltetettnek, görcsösnek és nem életszerűnek tűnnek azok a klisék, amelyeket megpróbálnak akár a működésünkre, akár a szélesebb értelemben vett magyar kulturális közéletre ráhúzni.
Az Akadémia megújító szerepet vállal a kulturális jogszabályalkotásban, új jogintézmények létrehozásában. Az előzetes félelmekkel ellentétben eleven művészeti központtá vált a Műcsarnok, a Pesti Vigadó pedig nemcsak Magyarország, hanem Európa egyik jelentős kulturális centruma.
A Nemzet Művésze elismeréssel erkölcsi és társadalmi méltóságot biztosítunk a legkiválóbb alkotóknak. A közelmúlt eredménye a művészjáradék bevezetése, amely szélesebb körben ugyanezt a célt szolgálja. A legújabban meghirdetett művészeti ösztöndíj pedig évente 100 kezdő vagy művészi pályája középszakaszában lévő művésznek, művészeti szakembernek nyújt zavartalan alkotói lehetőséget. Számos nemzetközi, a határon túli magyarsághoz kötődő kezdeményezés is az Akadémia nevéhez fűződik.
Nem azzal a céllal működünk, nem olyan módon kívánjuk fejleszteni az Akadémiát, hogy korábbi állami feladatokat vegyünk át, hanem azokat is erősítve – valamint saját működési területünket bővítve – kiegészítő kompetenciákra teszünk javaslatot. Ennél szebb feladatot nehezen találhatnék.