A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) szenátusa 2012-ben határozatot hozott az egyházzenei képzés megindításáról. Ennek első lépéseként Bali János Liszt-díjas karnagyot, docenst kérték fel az egyházzenei mesterképzés megszervezésére. Vele beszélgettünk pályafutásáról, az egyházzene időszerűségéről és arról, milyen feladatok várnak a tanszékre a 2020-as, Magyarországon megrendezendő eucharisztikus világkongresszussal kapcsolatban.

Tanár úr, hogyan indult a zenei pályán? Otthonról hozta az indíttatást?

Nincs hivatásos zenész a családban, ugyanakkor édesapámnak rendkívül kifinomult hallása volt, fiatal korában szeretett volna orgonán játszani — de a második világháború keresztülhúzta terveit.
Én magam a zenei élet számos területén tevékenykedem. Karnagyként, karmesterként lépek fel, emellett furulyaművészként működöm, s zeneszerzéssel is foglalkozom. Repertoárom karmesterként és hangszeres művészként is a középkortól a legmodernebb művekig terjed. Zenetudósként elsősorban hangszertörténeti kutatásokat végeztem, a furulyáról írott monográfiám a bármilyen nyelven valaha írott legátfogóbb könyv e témában.

Legkorábban a furulyával ismerkedett meg?

Igen, a furulyázás egyszerűen adódott: tizenkét éves koromban anyámtól karácsonyi ajándékként furulyát kaptam. Akkoriban főleg a tizennegyedik és a huszadik század zenéje érdekelt: Guillaume de Machaut és Karlheinz Stockhausen volt a két kedvenc komponistám.

Stockhausen tizenhárom éves korban...? A néhány éve elhunyt zeneszerző, akit az elektronikus muzsika atyjaként emlegetnek?

Igen, és tőlük kiindulva, egyre táguló érdelkődéssel ért össze bennem a zenetörténet egésze. A zene kezdettől fogva meghatározó pontja volt életemnek, de a főfoglalkozású zenészség nem rögtön adódott. A nyolcvanas évek közepén matematikus diplomát szereztem az ELTÉ-n, majd néhány évig tanítottam is az egyetemen. Miközben egyfolytában pódiumon álltam, és zeneiskolai tanárként is tevékenykedtem.

A matematikai és a zenei logika – állítják többen – közel áll egymáshoz.

Igen, de találkozunk ellenpéldákkal is mindkét oldalon. Amikor komponálok, s érzem, végre megszületett a darab, az érzés nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor elkészül egy matematikai bizonyítás.
Furulyásként az induló hazai régi-zene mozgalom élvonalába tartozó együttesekben játszottam. Nem sokkal később megalapítottam az A:N:S Chorust a reneszánsz nagyszabású vokális polifóniájának előadására. Hat lemezünkkel, Jacob Obrecht és Alexander Agricona miséinek felvételeivel piacvezetők voltunk a világon az ezredforduló táján. A legjelesebb angol, német, francia, amerikai lemezkritikai fórumok rangos elismeréseit kaptunk. Felvételeink máig rendszeresen felhangzanak a rádiókban.
Bár lemezeket tíz éve nem készítünk, de az együttes ma is létezik, s a Budapest Music Centerben (BMC) évek óta vokális bérletsorozataink vannak. A reneszánsz repertoár idővel kibővült, a középkori többszólamúságtól a legmodernebb zeneművekig hangzanak fel alkotások.

Az elméleti zenei tanulmányok – immár gazdag zenei múlttal – a matematikus szak elvégzése után következtek?

Talán különösnek hat, de előbb kaptam Liszt-díjat, s csak utána doktoráltam zeneművészetből. Valóban nem szokványos életút, az enyém így alakult...

A PPKE-n az egyházzenei tanszék létrehozására hívták meg.

Amikor rektor úr felkért erre a feladatra, rövid preambulumban foglaltam össze, hogyan képzelem el az egyházzenei képzést. Egyelőre a mesterképzéssel indulunk. Az egyházzenész elsőrendű feladata a liturgia méltó zenével való szolgálata; egyszerre kell a hagyományt és a modernitást képviselnie. Szolgálni és szeretettel alakítani mindazoknak a zenei kultúráját, akik az egyházközséghez tartoznak. Az egyházzenész hozzájárulhat ahhoz, hogy mindenki – a szó szakrális értelében – otthon érezhesse magát a templomban.
Ezen túlmenően az egyházzenésznek egyéb kultúrmissziós feladatai is vannak. Különösen a kistelepülések életére gondolok. Akár a falvak – kisebb létszámú – mezőgazdaságból élő népességét nézzük, akár azokat, akik a településeket alvóhelyként használják, és a közeli városban dolgoznak – ha kulturális élet költözik a helységekbe, ennek közösségteremtő ereje van. Az egyházzenész, akinek a vasár- és ünnepnapokon végzett szolgálata nem tölti ki teljes egészében az életét, jelentős szerepet játszhat ebben. Ha pedig a templom körül másféle tevékenységet is végez – például zsolozsmát vezet, bibliodráma szakkört tart –, ezzel valamiképpen enyhítheti az egyre növekvő paphiányt. Nyugodtan mondhatjuk: missziós munkát végez.
Amikor végiggondoltam a születő egyházzeni szakot, mindezekre tekintettel igen színes, nyitott és rugalmas képzést terveztem, annak megfelelően, hogy a majdani egyházzenészektől is nyitott és rugalmas hozzáállást várunk el.

Az elmúlt évtizedekben eltérő nézetekkel találkoztunk azzal kapcsolatban: mit lehet befogadni az adott kor zenei kultúrájából a templomba?

A liturgiában a szentírási szövegek és az egyház hagyományában létező krisztusi tanítás központi szerepére és megbecsültségére mindig is az értelmezés fényköre vetül. Szükség van arra, hogy a hívő emberek az adott kor interpretálásában közelíthessenek a jézusi tanításhoz. És ebben a művészetre, a zenére is fontos szerep hárul: hatékonyan segítheti, hogy minél intenzívebben, közösségformáló módon legyen jelen az Ige az egyház életében. Az egyház eltérő szellemi igényű emberek szeretetközössége. Az a jó, ha senki nem érzi úgy, hogy kiszorul ebből a maga szellemi szintjével.

A liturgia – a kultusz – és a zene milyen viszonyban áll egymással?

Szent Ágoston a „jubilálást", azaz szavak nélkül éneklést a Isten tiszta dicséretének tartja, ám figyelmeztet, hogy fennáll annak a veszélye, hogy az ének így elszakad az Ige kormányzó erejétől, önállósítja magát, s a lélek eltávolodik Istentől.
Ágoston ezzel mintha előre megjövendölte volna, hogy az autonóm művészetek hogyan születnek a kultuszból, és hogyan távolodnak el tőle. A tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején a művészetek – közte a zene is – olyan szellemi feladatokat vállaltak magukra, amelyek korábban a filozófia és a vallás körébe tartoztak. E fordulat szellemi súlyát nem lehet megkérdőjelezni. Azt sem, hogy az így létrejött művészet abban az értelemben valóban eltávolodott, hogy legkevésbé sem liturgikus jellegű, sőt, nem is a vallás nyelvén beszél – ugyanakkor a legmélyebb létkérdéseket feszegeti, és a kérdezés intenzitása olyan erős, hogy emellett nem lehet érintettség nélkül elmenni.
Választ kell adni arra is, hogy mit tudunk az új művészetből a vallási életbe integrálni, sőt, mi illeszthető be ebből közvetlenül a liturgiába. A szellemi feladat nem egyszerű, még olyan deklaráltan katolikus szerzők esetében sem, mint a huszonöt éve elhunyt Olivier Messiaen. A szűkebb és tágabb közösség nyitottságát kell szorgalmaznunk, mind az újdonságok, mind saját problémáik szabadabb szemlélete iránt. S ezen túlmenően, a modern művészet legerőteljesebb alkotásai iránt is fel kell keltenünk a hívők érdeklődését és befogadó készségét, még akkor is, ha ezek az alkotások esetleg nem kifejezetten katolikusok vagy nem deklaráltan istenhívők. Az Egyháznak nem kell félnie befogadónak lennie, szellemi-kulturális értelemben sem.

A modern zenét gyakran azonosítják a könnyűzenével, a populáris műfajokkal.

Ezzel a felszínes megközelítéssel találkozunk sajnos az Egyházban is, ahol a modern zenét a gitáros énekekkel azonosítják. Nem gondolom, hogy ennek a zenének a művészi mélységét hasonlítani lehetne mondjuk a Bach passiókéhoz (szemben a modern zene igazán nagy alakjaival: Stockhausennel, Bartókkal vagy Kurtággal); és azt sem, hogy értékében az évszázadok, évezredek mélyébe visszanyúló hagyományt képviselő gregorián ének mellé lehetne tenni. Viszont bizonyos életkorban megvan a közösségteremtő funkciója. Miért vegyük el azoktól, akik számára ez a zene teremti meg az egyházhoz való tartozás örömét?
A gregorián ének a kezdeti századok rögtönzési gyakorlatából nőtt ki, és ahogy egyre növekedett az egyház, gyarapodott az ünnepek száma, újabb és újabb szentek officiumait kellett összeállítani. Mind gazdagabbá vált a memorizálandó zenei anyag, ezért – az egyházzenében is megmutatkozó egységét is szem előtt tartva – szükségessé vált az írásbeli rögzítés. Az így kodifikált énekek azután számos változáson mentek át. A tizenkilencedik században a világi életmód reformmozgalmaival párhuzamosnak tűnő igény jelent meg az Egyházban is. A solesmes-i szerzetesközösség igyekezett föléleszteni a gregorián ének eredeti gyakorlatát, sőt szellemét. A hagyomány mélyrétegeihez való visszanyúlás igen érdekes és érzékeny törekvés, ugyanakkor nem gondolom, hogy ma ez lenne a kizárólagosan követhető út.

Milyen liturgikus zenei eszményt fogalmaz meg ön?

Sokszínűséget kívánok képviselni – mások is így vannak ezzel –, amelybe a gregorián, a népének, az új avantgarde kompozíciók, de adott esetben a gitározás is egyaránt beletartoznak. Minden a maga helyén: mint egy jó és izgalmas kertben, ahol nem az agyonnyírt pázsit és fotogén tuják foglalják a helyet, hanem az embertől a méhekig mindenki otthon érzi magát. Egy ilyen kertben van, ami magától nő, van amit gondosan, sok munkával nevelgetni kell.

Az ön vezetésével a közelmúltban jött létre a Pázmány Kórus.

Ez összefügg tanszékünk további sorsával. Az akkreditációhoz el kellett készítenem a pontos tantervet. Karközi együttműködés keretében mi adjuk a zenei oktatókat. Három nagyszerű fiatal kollégát találtam: az éneket és karvezetést Mészáros Péter, az orgonát Horváth Márton Levente, Erkel-díjas zeneszerző tanítja, a liturgikus ének és gregorián oktatója Szaszovszky Ágnes, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia posztdoktori latin nyelvi ösztöndíjasa.
A képzés teológiai részét a teológiai kar professzorai biztosítják. Ahhoz a kulturális szervező tevékenységhez, amelyről részben említést tettem, a menedzsmentet és a pályázatírást is el kell sajátítani. Ebben a jogi kar tanárai vesznek részt, a latin nyelvvel, az általános kultúra egyéb vonatkozásaival – a magyar irodalomtól a művészettörténetig – a bölcsészkaron ismerkednek meg a hallgatók.
A karvezetés tanulása során – és most érkeztem el a Pázmány Kórus születéséhez – a majdani hallgatóknak kórust is kell vezényelniük, ezért mindenképpen életre kellett hívni egy énekkart. A Pázmány Kórusban hallgatók, doktoranduszok, oktatók és külsősök is szerepelnek. Áprilisban alakultunk, júniusban már koncerteztünk, azóta is pezsgő életet élünk.
Ugyanazt a nyitott szellemiséget szeretnénk megvalósítani a kórus életében, mint amit a tanszékkel kapcsolatban elmondtam. Az egyházi – katolikus és protestáns – zenei művek mellett énekelünk világi darabokat is, a legrégebbi időktől kezdve a legmodernebbekig. Kollektív improvizációval és más kreatív zenei gyakorlatokkal is foglalkozunk, néha a kórustagok is vezényelnek – mindez egy hagyományos kórus életében nem szokásos.
Nagy örömömre kiváló társaság gyűlt össze már a rövid idő alatt is. Bízom benne, hogy az egyetemi ifjúság körében egyre inkább híre megy a kórusnak.

Úgy tudom, a 2020-as eucharisztikus világkongresszussal kapcsolatban is feladat hárul a tanszékre.

Rektor úr fölkérésére javaslattervezetet készítettem Erdő Péter bíboros úr számára az eucharisztikus kongresszus zenei anyagát illetően. Meggyőződésem szerint ennek is egyszerre kell a hagyományt képviselnie, ugyanakkor ezt korszerű módon megjelenítenie. Ennek megfelelően azt javasoltam, hogy a „Qui manducat carnem meam", azaz „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne" kommuniós gregorián énekből készítsen egy jó zeneszerző metrizált, a mai ritmikai és harmóniai sémáknak megfelelő változatot, s ez lehet a találkozó központi éneke. Így mindenki olyan útravalót vihet haza, amely szövegénél fogva az eucharisztia középpontjába vezet. Ugyanakkor egyszerre jeleníti meg a hagyományt és ennek modern interpretációját.
Hasonlóan készült gregorián-parafrázisok kisebb csokrát helyeznénk köré, s ezek után bekapcsolódhat minden más stílus, a népénekektől a kortárs zenéig. Szerencsésnek tartanám, ha az eucharisztikus kongresszus alkalmával a legkülönfélébb zenei hagyományok együtt lennének jelen. A zenei nyelv egyébként is megkönnyíti a különböző országokból érkező emberek kommunikációját. A világ minden tájáról várunk hívőket, így megismerhetik az emberek, hogyan énekelnek például Afrikában vagy Dél-Amerikában egy szentmisén, de az egyes vidékeken még föllehető hazai templomi zenei hagyományok összegyűjtését is fontosnak tartom. Ismét csak a másik ember, másik országrész, másik nyelv, másik kultúra felé való befogadó nyitottságot tartom alapvető, követendő szellemi attitűdnek.
Hozzá szeretnénk járulni ahhoz, hogy az eucharisztikus világkongresszus ne váljék katolikus belüggyé, hanem olyan programokkal is szolgálhasson, amelyek valamilyen módon bárkit megszólíthatnak.