Kultúrák találkozása és ütközése
A skandináv modell – civilizációváltás Európában?

Tamási Erzsébet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának tudományos főmunkatársa. Korábban történelem-néprajz-régészet szakon diplomázott az ELTE-n, majd büntetőjog-kriminológiából PhD fokozatot szerzett, emellett több évig tanult pszichológiát és szociológiát. A Magyar Tudományos Akadémián töltött tíz esztendőben Kosáry Domokos és Szűcs Jenő mellett dolgozott történészként. Újabb tíz esztendeig a Gondolat Kiadó szerkesztői feladatait látta el. Végzettségei, eddigi pályafutása jelzik széleskörű tudományos felkészültségét. A kriminológia területén több alapvető műve jelent meg. Egy közelmúltban rendezett szakmai konferencia a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szembeni büntetés végrehajtási eljárást vizsgálta, európai összehasonlításban. Tamási Erzsébet a skandináv példáról tartott előadást, amelynek keretében az északi társadalmi modellt elemezte (Skandináviához értve ebben az összefüggésben Finnországot is).

Honnan ez a széles körű érdeklődés?

A kriminológia – úgy is fogalmazhatjuk – randevú-tudomány. Ennek művelése ugyanis több tudományág ismereteit igényli, hiszen a bűnt, a bűnelkövetést sokoldalúan kell vizsgálni. Ahhoz, hogy megértsük a bűn mibenlétét az ember életében, a filozófiától kezdve a pedagógián és a pszichológián át orvostudományi szempontból is szükséges megközelíteni.

Előadásában a skandináv társadalmak bűnelkövetőkkel szemben követett magatartásmódját vizsgálta, majd ezt a gondolatkört tágította. Igen érdekes kiindulópontot említett.

Igen, mégpedig azt, hogy az emberiség történelmének végét éljük.

A Francis Fukuyama által említett értelemben, amely szerint „a liberális demokrácia esetleg az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja... a liberális demokrácia eszményét nem lehet meghaladni"?

Nem, én más összefüggésben használom a kifejezést. Az ember a 21. századra felismerte, hogyan kellene boldogan, a legemberibb módon élnie. Nevezzük ezt paradicsomi állapotnak. Tudjuk, mi kell ennek eléréséhez, ugyanakkor mégsem valósítjuk meg. Mindig bekövetkezik ugyanis olyan társadalmi-politikai esemény, emberi gyarlóság és tehetetlenség, amely más irányba hat. S minél inkább bizonytalanokká válunk a gyakorlati megvalósítást illetően, annál inkább erősödik bennünk az őrült akarat, hogy majd szóval elérjük a jót. Ez egyfajta szómágiának tekinthető. Ha kijelentjük magunkról – jelen esetben a skandinávokra gondolok –, hogy mi vagyunk a világ legboldogabb népe, akkor egy idő után valóban azoknak is hisszük magunkat.

A sokak által és sokáig szinte ideálisnak tekintett északi modell ellentmondásaira is felhívta a figyelmet.

Eredményeik és értékeik mellett több ellentmondással is találkozunk. Az egykori harcos, nagyon is férfias vikingekből hogyan is alakult ki korunkra egy abszolút nőközpontú és nőies jellegű, államfeminista világ? Geert Hofdtede holland professzor álláspontja szerint is a skandináv társadalmak feminin társadalmak. Ez erős együttműködési hajlamot, alacsony agressziós szintet, magasabb bizalmi szintet is jelent.

Hogyan alakult az északi népek közösségformálódása?

Az egyes csoportok mostoha időjárási körülmények között, messze laktak egymástól, elzártan a külvilágtól, s az életben maradáshoz hamar felismerték, hogy szükségük van egymásra. Ilyen körülmények között nem alakult ki egy mindent megmondó, az anyagi javakat zsebben tartó értelmiség, hanem erős, főként paraszti középosztály irányította a világukat – s ez a középosztály gondolkodásában is közepes szintű volt. Megszületett a Jante law-nak, Jante törvénynek nevezett gondolat-szokásjog, amely hallatlanul fontos szerepet töltött be az életükben. A 17. században fogalmazódott meg, s ennek lényege a következő: olyan közösség tagjai ők, amelyből senki nem lóghat ki. Mindannyian egyformák, senki nem lehet okosabb, nem lehet több a másiknál, nem láthat mást és nem láthat másként, csak amit és ahogyan a közösség többi tagja – tehát egyfajta egyenlősítő elv érvényesült.

Az életben maradás érdekében tehát az éghajlati, földrajzi és történeti viszonyok kényszerítették arra az északon élő népcsoportokat, hogy a közösség felelősséget érezzen – ha ilyen egyenlősítő módon is – minden tagjáért. Ez másutt nem következhetett be?

Nálunk sok szempontból hasonló helyzet alakult ki a török uralom megszűntével: kihalt területek, elszórt népesség, nehéz életkörülmények, amelyek közösségi szerveződésre indíthatták volna a megmaradt népességet a túlélés érdekében, mégis az északi példa ellenkezője következett be: darabokra hullottunk, ahelyett hogy összefogtunk volna.

Az egyformaság, a fűnyíró elv következtében alacsonyabb életminőség alakult ki?

Valóban gondolhatnánk egyfajta igénytelenségre, középszintű értelmi felkészültségre. Ez azonban téves következtetés. Tudnunk kell, hogy a világon legkorábban és a legnagyobb mértékben éppen ezekben az országokban áldoztak a legtöbbet a közoktatásra, a képzésre. A mai napig a skandináv országokban a kultúrát tekintik igazi értéknek, azt, hogy ki és mit tanul, de ezzel együtt – visszatérve az ősi elvhez – az egyik ember ne legyen több a másiknál.
A közoktatás színvonalának megítéléséhez elég, ha megnézzük, milyen magas fokon és milyen elterjedtséggel beszélnek idegen nyelvet az északiak. A kukás ember, még ha nem született svéd is, beszél valamilyen idegen nyelven, elsősorban angolul, mégpedig kiválóan. Az egészségügyet – ez is eléggé közismert – ugyancsak magas színvonalon szervezték meg.
A Jante law máig élő hatására hadd említsek egy példát: egy amerikai–svéd házaspár az Egyesült Államokban élt, gyermekük ott járt iskolába. Majd visszatértek Svédországba. A gyermekkel két héten belül súlyos gondok adódtak az iskolában. Rosszul érezte magát, és nem értette, mi folyik körülötte. Miért nem akarnak vele barátkozni, miért rendeli be a tanárnő a szüleit, akiknek a következőket mondta: csináljanak a gyerekkel valamit, mert állandóan szerepelni akar. Náluk ugyanis ez nem divat. S végképp nem, hogy a gyermek mindig első akar lenni, és ő kívánja megmondani, mi hogyan legyen.
Nálunk ez nem szokás – folytatta a tanár –, a gyerekek nem versenyeznek az osztályban, nem arra tanítják őket, hogy tűnjenek ki, győzzék le a másikat, hanem arra, hogyan lehet jól együttműködni. S az amerikai anyuka fel volt háborodva: mi lesz így ebből a gyerekből?

Tehát az amerikai – individualista – életeszménynek nem volt jogosultsága.

A skandináv viszonyok között semmiképpen sem. Kutatók azt vizsgálták, mi ennek az egyenlőség-szemléletnek és gyakorlatnak a következménye az oktatásban, az egészségügyben, jóléti életükben. A skandináv országokban – nemzetközi összehasonlításban – a leglátványosabban csökkent a bűnelkövetők száma. Ahol egyébként a börtönben inkább nyaralnak az elítéltek.
Számos olyan dolgot sikerült megvalósítaniuk, amelyekről mi csak álmodunk és konferenciákat tartunk. Sok helyütt próbálják utánozni a skandináv modellt, de sehol sem sikerül. Azért nem, mert a központi elvet – az együvé tartozást, a mérhetően kis társadalmi-vagyoni különbséget – nem teszik magukévá.
Ez az együvé tartozás azonban zártsággal jár, az együttműködés, a kölcsönösség csak az azonos etnokulturális közösség tagjait illeti. Aki kívül van, nem mondhatja meg, mit cselekedjenek, s nem is lehet okosabb náluk. Ez igen nagy fokú – ha úgy tetszik – idegenellenességet takar.

Megdöbbentő, hiszen Skandináviáról mint egy abszolút befogadó, elfogadó világról beszélnek.

Befogadnak, de olyan törvényt hoznak, amely megszabja, hány évig kell valakinek ott élnie, hogy – képletesen – szóba álljanak vele. Elfogadják az idegent, de ott nem koldulhat, nem lehet prostituált, mert ezzel zavarja a közösséget. Amikor a cigányokat visszaküldték Magyarországra és más országokba, ez is szerepet játszott benne.

Ugyanakkor a drogfogyasztás, az alkoholizmus, a deviancia bizonyos megnyilvánulásai nagyon is elterjedtek az északi népekre.

Valóban, a drogosok aránya rendkívül magas. A drogos fiatalokat azonban nem zárják börtönbe, hanem egyedi terv alapján foglalkoznak velük – nem zárt intézményben. A bűnelkövetőkkel szembeni bánásmód is a korábban említett „paradicsomi" állapothoz tartozik.
Ha azonban lehántjuk ezt a toleráns réteget, a következőket látjuk: rendkívül szigorúak az egyénre vonatkozó törvények.

Miközben azt gondolnánk, megengedő társadalmak.

Erről szó sincs. Erős individuális vonások jellemzik őket. Az egyénnek számos jogot át kellett adnia az államnak, amely aztán saját polgárai érdekében gyakorolja azt. Miközben azt hirdetik, bárki az adott ország polgára lehet, nézzük meg, milyen feltételekkel, milyen időn belül válhat valaki azzá. A következő kérdés: hogyan fogadnak be valakit kívülről?
Egy tanulmányban olvastam: amikor a skandinávokat kérdezték, úgy nyilatkoztak, mindenkit nagyon szeretnek, mindenkit örömmel várnak, senkivel szemben nem táplálnak előítéleteket, de mindenki viselkedjen úgy, ahogyan ők elvárják. Személyes kapcsolatokat pedig mérsékelten ápolnak az idegenekkel. A bevándorló sosem lesz közéjük való – persze ezt más szavakba csomagolják.

Skandináviába a legutóbbi időkben is újabb és újabb népcsoportok kértek bebocsájtást.

A második világháborút követően több bevándorlási hullám érte el az északi országokat. Az 1960-as években elsősorban Dél-Amerikából, Vietnamból, Koreából és Afrikából, Eritreából, Szomáliából érkeztek sokan. Az 1990-es években, a délszláv háború miatt különösen nagy számban fogadtak be menekülteket. A bosnyákok körében találkoztak nagyobb számban muszlimokkal. A több százezer bosnyák érdekes módon nem maradt együtt, hanem szétszóródtak, így könnyebb volt a beilleszkedésük.

Az idegenek nagyszámú jelenléte nem idézte elő párhuzamos társadalmak kialakulását?

A svédek tudatosan törekednek a betelepülők egyenletes elosztására. Rendkívül kétségbe voltak esve, amikor nagy számban olyan embertömegek kerültek közéjük, amelyek tagjai nem illenek az ő kultúrájukba.
Megkérdeztek olyan beköltözötteket – migránsokat –, akik régen állampolgárságot kaptak már, kiválóan beszélik a nyelvet, gyermekeik ezt sajátítják el anyanyelvükként. Egyetlen egy sem akadt azonban köztük, aki ugyanolyan állampolgárnak érezné magát, mint a svédek. Ezt minden vonalon megnyilvánul. A megkülönböztetés mégsem faji, rasszista jellegű – ezt a kifejezést nem is használják, az etnokulturális terminológia is csak a szakemberek szótárában létezik. Egyszerűen azt mondják valakire: kulturálisan nem képes még beilleszkedni.

Minden bevándorlóhoz egyformán viszonyulnak, vagy különbséget tesznek aszerint, ki honnan érkezett?

A skandinávok a többi északi ország lakosára is másként tekintenek, de ők vannak hozzájuk a legközelebb. Egy finn sosem lesz igazi „skandináv". A számi népcsoportot páriákként kezelik az északi országok lakosságán belül.
A következő „idegenségi kört" a nyugat-európaiak és az észak-amerikaiak jelentik, utána következnek a kelet-európaiak, s ahogy távolodunk, úgy növekszik az ellenérzés. Egy szomáliai férfi elmondta: huszonöt éve lakik Svédországban, gyermekei csak a svéd nyelvet beszélik, ennek ellenére soha senki nem fogja svédnek tartani – a gyermekeit sem! Ha tehetné – folytatta –, ha szülőföldjén nem uralkodnának polgárháborús, embertelen viszonyok, soha nem lépett volna svéd földre.
Az idegenek nagyon érzik, hogy nem tudnak bekerülni ebbe a szép, boldog világba. Nem azért, mert megkülönböztetésben van részük, fizikai atrocitásoknak vagy joghátránynak vannak kitéve, hanem mert idegenséget éreznek egy olyan világban, amely magát mindenki másnál boldogabbnak mondja.
Tévedés azonban, ha azt gondolnánk, a skandináv boldogságnak és szabályozottságnak nincs ára. Egyik éppen az említett formában jelentkező idegenellenesség (amely nem tévesztendő össze a világ más részein ugyanezzel a kifejezéssel illetett magatartással), a másik az egyedüllét: magukra maradnak. Számunkra azonnal feltűnik, hogy társaságban a beszélgető felek között nem lehet véleménykülönbség. Ha valaki mégis vitát kezdeményez, legközelebb nem hívják meg. Nálunk egy értelmiségi társaság azzal kezdi, hogy ütköztetik egymással a véleményeket, és utána megállapítják: de jó eszmecsere volt. Ott csak kellemes, semleges dolgokról lehet beszélni.

Az északi országokban igen magas a válások száma, ami különös a feminista, családközpontú, nőközpontú világban. Egyáltalán létezik-e még házasság?

Még házasosnak a skandinávok, de ennél magasabb az együtt élők száma, ezzel együtt az ilyen kapcsolatokból született gyerekek aránya is. A különválás az élettársi viszonyban is gyakori, s általában a férfiak húzzák a rövidebbet.
A „paradicsom" árnyoldalához tartozik, hogy az öngyilkosságok számát tekintve az első tíz között szerepelnek, az alkoholizmus terén szintén az első tíz közé sorolják őket, magas a nemi betegségek aránya, azt mondják, az utóbbi három évben minden korábbi mértéket felülmúl, és például Dánia egészségügyi mutatói, különösen a rákbetegséget és az elhízást illetően a legrosszabbak Európában.
A norvég parlament rendeletet hozott a harmadik nem – a hen – megnevezésére. Nem nő, nem férfi, hanem harmadik nemű. Jelentős mértékben növekszik a tizenkét éves gyerekek (!) nemi átoperálásának igénye. S ezt meg is engedik. Számos orvos tiltakozott ugyan ellene, mondván, legalább tizennyolc éves korukig ne nyúljanak a gyerekekhez. Hiszen mit tud egy ilyen fiatal – tulajdonképpen még gyerek – saját nemi identitásáról? Az óvodában nem szólíthatják egymást kisfiúnak, kislánynak... csak pajtásnak. Látjuk az ember természetétől elforduló, igencsak deformáló megnyilvánulásokat.

Az ellentmondások nyilvánvalóak. Kérdés, hogyan lehet mégis fenntartani a közösségi gondolkodást ilyen körülmények között?

A közösségek létezésének három központi elemét határozhatjuk meg. Az első a homogenitás. Ha nálunk kiejtjük ezt a szót, máris támadásoknak tesszük ki magunkat. Északon ez természetes. Homogén történelem, homogén kultúra. Ez nem jelenti azt, hogy a benne lévők vérségileg valamennyien a vikingektől származnak, hanem azt, hogy ugyanazon közösségi, kulturális normarendben nevelkednek, azt vallják és tartják meg.
A homogenitás jólétük alapja. Volvó és IKEA. Nem Rolls Royce és Trabant; ha egy kicsit jobban megy, Saab. Ennyi a különbség, de csak ennyi. A házak egyformák. Lehet kissé nagyobb, kissé kisebb, de egyformák. Nem dicsekszenek anyagi helyzetükkel, nem beszélnek a keresetünkről, arról viszont igen, hogy mennyi adót fizetnek. A jóléti gondolkodást a következő elv alapozza meg: ha neked jó, nekem is jó. A homogenitás – hangsúlyozom – nem jelenti a skandináv faji homogenitást. Azzal együtt, hogy 1975-ig érvényben volt Svédországban az eugenikai, a szexuális bűnözők sterilizálását előíró törvény.
A jóléti társadalomban – mint már említettem – az individuum sok mindenről lemond, ezek jogát átadja az államnak. Nálunk az állam adja, náluk az államon keresztül kapják az individuális jogokat. Számos ellentmondással együtt. A féltestvérek például – egyedülállóan a világon – házasodhatnak. A prostitúciót szabályozó törvényt a világon a legjobbnak tartják, erről a prostituáltakat kellene megkérdezni... S az említett droghelyzet, a cigány- és zsidó-ellenesség...
Mindezen tények mögött ugyanazt találjuk: az állam megmondja, meddig mehet el valaki ahhoz, hogy a közösség működjön. Megvédi az individuális jogokat, közben azonban maradjon meg a jólét. Ha a három tényező bármelyik összetevőjéhez – a jóléthez, a homogenitáshoz és az individualizmushoz, az egyén és az állam kapcsolatához – hozzányúlnak, abban a pillanatban dől a vár. Az árát pedig nyilván az egyén fizeti meg. Ez vezet az öngyilkossághoz, az alkoholizmushoz, a váláshoz, a gyerekekhez való viszonyukhoz...

Milyen jövőképet rajzolhatunk meg ezek alapján az említett államokban?

Az említett három központi elemet tekintve ma mindhárom rezeg. Rezeg a léc a jóléti társadalom alatt, az egész világban mutatkozó recesszió ezt a térséget sem hagyja érintetlenül. Már az 1990-es években jelentkező válság idején megnyirbálták a szociális juttatásokat – mint mindenhol a világon. Az adórendszer megváltoztatásával egyre inkább jelentkezik az emberek közötti egyenlőtlenség. Az elv még megvan, de a valóság már mást mutat: a nagyon gazdagok például nem Svédországban adóznak. Erőlködnek a jóléti társadalom fenntartásáért, és ne vitassuk el, sikereik is vannak, még mindig ők jöttek ki legjobban a legutóbbi gazdasági válságból.
A homogenitást azonban már nem tudják fenntartani. Nem azért, mert rasszisták, hanem mert ez a közösség csak az említett alapideológiával képes jól működni. Hiába adják meg a muszlimnak a jogot – és el is várják tőle, hogy az állampolgárság elnyerése után viselkedjen az északi normáknak megfelelően –, ha a bevándorló nem teszi magáévá ezt a közösségi alapeszmét.

Nem akar, vagy nem tud azonosulni vele?

Nem érti. Más kultúrában nőtt fel. Mostanában tanulmányt írok arról, milyen demográfiai következményekkel járhat a beáramlás a nő – férfi arányokra tekintettel Skandináviában és egész Európában. Megváltoztatja a nemi arányokat, s ezek súlyos gondokhoz, konfliktusokhoz vezethetnek.

Civilizációváltás folyik az öreg kontinensen?

Egyértelműen ennek jeleit látjuk. De a váltás nem lesz zökkenőmentes, mert mindkét részről akadályok jelentkeznek. Az egyik oldalon ott van a pénz – és most beszéljünk csak Skandináviáról –, még mindig ők diszponálnak az anyagi javak fölött, s ha egyszer azt mondják a bevándorlóknak, nem adnak többet, ez polgárháborúhoz, jobb esetben kiutasításhoz vezethet. Csakhogy ideológiájuk mást mond, s ez a huszonkettes csapdája.
Hajmeresztő esetek fordulnak elő már ma is. Szőke, kék szemű, hatéves skandináv kislány együtt járt iskolába a nem skandináv gyerekekkel, mert egymás megismerése alapvető, és így könnyebben átveszik a befogadó kultúrát. A különböző életkorú – 12-15 éves – fiúk zaklatták ezt a kislányt. Levették a ruháját, csúfolták, húzogatták a haját, a végén mindenfajta eszközzel meg akarták erőszakolni. És ezt fölvették videóra. A tanárnak feltűnt az eset, a maga módján igyekezett megoldani a helyzetet, de nem sikerült, mert a fiúk az iskolán kívül folytatták a zaklatást. A kislány egy idő után nem bírta, szólt a szüleinek, mire azok bementek az iskolába, s a tanárnő a következőket mondta nekik: nagyon sajnálja, de ez a szőke, kék szemű kislány irritálja a fiúkat, s ő nem tudja, mit tegyen. A szülők erre közölték: elviszik a lányukat az iskolából. Erre a tanárnő: ilyen indokot ne említsenek, mert ezzel ők kerülhetnek bajba. A vége az lett, hogy a szülők elköltöztek. A skandinávok egyre inkább kivonulnak azokról a helyekről, ahol olyan kultúrkörnyezet alakul ki, amely nem tud és nem is akar velük azonosulni.

Ez előbb-utóbb gettósodáshoz vezet...

Nem előbb-utóbb, hanem már be is következett. Szép csöndesen megindult a gettósodás. Ez nem jelenti, hogy a bevándorló nem akar alkalmazkodni, egyszerűen nem érti azt a világot, ezért aztán nem is tud beilleszkedni. Minél nagyobb a kulturális különbség, annál nehezebb együtt érző és együtt élő közösséggé formálni az embereket. Ez nem új felismerés. Akkor válik súlyossá a helyzet, amikor tömegesen jelentkezik a kulturális különbség.

A kultúrák találkozása vagy evolúciós vagy – és ez jellemzi napjainkat – revolúciós módon megy végbe. Evolúciós módon békés úton, revolúciós módon, ezt fejezi ki maga a szó is, konfliktusokkal jár.

Azokkal a közösségi gondolkodású bevándorló népcsoportokkal jelentkezik elsősorban gond, ahol igen erős a saját kultúra összetartó ereje. Találkoznak egy másik, ugyanolyan összetartó erejű kultúrával, amelynek hasonló az alapja. A muszlim közösség is a mi-tudatra épül, de nemcsak kulturális, hanem politikai és vallási meghatározottságú. Ugyanolyan önvédő, közösségközpontúan idegenellenesek, mint bárki más. Ugyanúgy nem tartják velük egyenrangúaknak az európaiakat, mert nem értik őket. Az idegentől való félelem alapvető önvédelmi eszköz. Azt támadom, vagy az ellen védekezem, amit – akit – nem ismerek. Attól leszek viszont ember, ha ezen a határon át tudok lépni. De ez csak akkor sikerül, ha ismerem a kultúraképzés mechanizmusát és folyamatát, és hajlandó vagyok ennek megfelelően élni. Az emberiesség és humánum eszméjének már birtokában vagyunk, de a gyakorlattól még elég messze...