Miről tanúskodnak a múlt betűi?
A II. Scriptorium konferencia Pannonhalmán
Idén Pannonhalma adott méltó otthont a tanácskozásnak 2018. május 7. – 8-án. A Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ és a PPKE BTK Klasszika Filológia Tanszék szervezésében rendezett kétnapos tanácskozáson számos érdekfeszítő előadás hangzott el. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatóinak kutatómunkájába enged betekintést az elhangzottakról szóló áttekintés.
Takács László – Dénesi Tamással és Kiss Dániellel társszerzőségben a magyar tudományosság régi adósságáról értekezett. II. Rákóczi Ferenc bujdosása első éveiben írta Confessio Peccatoris című művét, amelynek kritikai újra-kiadása várható. A latin szöveg kiadásán dolgozva a szerzőknek számos problémával és megoldásra váró feladattal kellett szembesülniük. Ezek közül hangzott el néhány – a szerzők megfogalmazása szerint – „izgalmas és tanulságos" kérdés.
Szilágyi Csaba Szántó István a hitújítás korának ismert katolikus szereplője volt. 1566-tól az Oláh Miklós alapította nagyszombati jezsuita kollégiumban tanított, majd 1574 és 1579 között Rómában tevékenykedett. Ezután Erdélybe került, ahol ismert prédikátor lett, gyakran folytatott hitvitát a protestánsokkal. Az 1588 decemberében tartott medgyesi országgyűlés kitiltotta a jezsuitákat Erdélyből. Szántó ezután Bécsben élt. Magyarra fordította a Bibliát és kiadta a Korán cáfolatát. 1612 júliusában halt meg a csehországi Olmützben. Szilágyi Csaba Szántónak az 1575-ös jubileumi szentév alkalmából Rómában írt művét – a kutatók számára eddig ismeretlen forrást – elemezte. A reformáció után ez volt az első jubileumi év, s a leírásból képet kaphatunk az akkori Róma vallási-szellemi életéről is.
Szelestei Nagy László előadása címében a következő kérdést tette fel: – Hogyan prédikáltak a 17. század közepén? A Budapesti Egyetemi Könyvtár egyik prédikációs kötetében 1650 körüli magyar nyelvű prédikációk találhatók. A szerző arra kereste a választ: mit árul el a kézirat, mi következtethető ki az írásképből, a kézirat formai jegyeiből és a beszédek tartalmából a pap prédikációra készüléséről, a prédikálás gyakorlatáról? Hogyan illeszkedik a kötet a 17. századi kéziratos és nyomtatott prédikációgyűjtemények közé? Szelestei Nagy László többek között megállapította: „A papoknak a trienti zsinat határozatai szerint meg kellett győzniük a hallgatókat saját igazukról, aminek egyeznie kellett az egyházi tanítással. Mindez a mintakövető prédikálás irányába tolta a prédikálási gyakorlatot, ráadásul ez könnyebb megoldást jelentett, mint önálló prédikációkat írni. Nem rendkívüli tehát az elődök szónoklatainak felhasználása. A szakkönyvek is hangsúlyozták, hogy a pap csak az isteni Ige szócsöve, a sikeres szónokok, főleg a szentté avatott egyházatyák, egyháztanítók esetében még érzékeny korokban sem állt fenn a tévtanok hirdetésének veszélye."
Maczák Ibolya előadása elején megállapította: „Eddigi ismereteink szerint Kelemen Didák minorita szerzetes és hitszónok egyetlen nagyobb nyomtatott prédikációgyűjteményt hagyott ránk: az 1729-ben, Kassán megjelent Búzafejek című kötet anyagát." Ez az életmű legterjedelmesebb és bizonyos szempontból legfontosabb darabja." Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy elkészülhetett a gyűjtemény második része is. Miután Kelemen Didák munkássága – a boldoggá avatás kezdeményezése miatt – az elmúlt évtizedekben újra az érdeklődés homlokterébe került, Maczák Ibolya azt elemezte, hogy egy Miskolcon őrzött kézirat „mennyiben függhet össze a minorita szerzetes munkásságával, s lehet-e ez a jelenleg lappangó, második prédikációgyűjteményének anyaga".
Armando Nuzzo a 14, században élt, a firenzei kancellária szolgálatában állott Coluccio Salutati gazdag levelezését elemezte az abban fellelhető hibák, elírások szempontjából.
A 14. században a zágrábi és a váradi káptalan is összeállította a kanonokok mindennapjait szabályozó statútumait. Ezek elemzésével foglalkozott Szovák Kornél előadásában. Megállapította: „A szövegek genetikusan is szoros kapcsolatban állnak egymással, úgy látszik, hogy a zágrábi kézirat volt a váradi összeállítás modellje és mintakézirata."
A korábbiaktól eltérő korból merítette előadása témáját Gereben Ferenc. „Hív a harc és hív az élet" címmel az 1960-ban Pannonhalmán végzett gimnazisták (saját B osztálya) társadalmi beilleszkedését vizsgálta levelezésük alapján. Idézte az osztályfőnök egykori feljegyzéseit, valamint a perjeli naplót, majd a gazdag, érettségit követő levelezést négy szempont szerint elemezte: mit jelentett szellemi-lelki-vallási szempontból a diákoknak Pannonhalma a későbbiekben, mennyiben maradt fenn az osztályközösség a továbbiakban, illetve hogyan jelentek meg az egyéni és családi életesemények a levelekben.
Gereben megállapította: „ A friss érettségizettek elvileg fel voltak készülve a hivatalos világ diszkriminatív fogadtatásra, tudták, hogy nehezebben juthatnak be az egyetemre, és tanáraik sem kecsegtették őket gyors felvételi sikerrel. Ne feledjük, Magyarországon a hatvanas évek elején heves vallásüldözés folyt, százával végeztek házkutatásokat és letartóztatásokat ifjúsági csoportokat vezető papok és a csoporttagok körében. Ennek szele megsuhintotta az osztályközösséget is... Akkoriban mindegyikünk egy-egy kis Szent Györgynek érezhette magát, aki csak szellemi és lelki fegyvereket kapott a sárkány elleni küzdelemhez, de páncélt és lándzsát nem – és ilyen küzdelemben elesni nem volt szégyen."
A 29 fős osztályból, amelynek közel a fele jelesen vagy kitűnően érettségizett, az első évben (három kispapon kívül) mindössze három főt vettek fel felsőoktatási intézménybe. „Csaknem hatvan év távlatából hozzátehetjük: az osztályból végül – 3 fő kivételével – mindenki szerzett egyetemi vagy főiskolai diplomát, nappali vagy levelező tagozaton."
