Számos hazai és több külföldi felsőoktatási intézményből érkeztek előadók Esztergomba, november 22-én, valamint képviseltették magukat a különböző iskolatípusokban (óvoda, általános iskola, gimnázium) dolgozó kutatótanárok is. Az idei tanácskozás célját a szervezők a következőkben foglalták össze: a tanácskozás „a nemzetközi és hazai elvárásként is megfogalmazott pedagógiai kultúraváltás folyamatát kívánja komplex módon elősegíteni”.     

Szilágyi Csaba oktatási és stratégiai rektorhelyettes bevezető előadásában a konferencia címére utalva megállapította: „Tudományos-technikai és társadalmi téren egyaránt sok minden változik körülöttünk, s a dinamikus változást nagyon nehéz követni a pedagógus pályán.” Ez a helyzet a „nevelés kockázatát” rejti magában. Különös figyelmet kell tehát fordítani arra, hogy „mely korban, milyen körülmények között igyekszünk nevelni-oktatni a gyermekeket az óvodától a felsőoktatásig”.

Általános tapasztalatként megállapította: „különösebb ellenállás nélkül” talán 8-10 éves koráig fogadja el a gyermek a szülő és a pedagógus utasításait. Ezután, a kezdődő kamaszkortól a körülötte lévő világ hatásaira egyfajta daccal, ellenállással válaszol. „Hogyan viszonyuljunk ezekhez a cselekedetekhez, és hogyan válaszoljunk rájuk?” A jelen és a jövő pedagógusainak egyaránt szembe kell nézni ezzel. 

A rektorhelyettes emlékeztetett: „A nevelés célja, hogy valahonnét valahová eljuttassuk a ránk bízott gyermekeket, s ez bizony nem könnyű feladat.” Örömét fejezte ki, hogy több előadás foglalkozik a digitális világ kihívásaival és a nyelvoktatással kapcsolatban is értekezések hangzanak el. Föltette a kérdést: vajon információáradatot kell-e átadni a gyermekeknek, nem pedig inkább megtanítani őket gondolkodni, akár kevesebb információ segítségével is?

Végül fölhívta a pedagógus kollégák figyelmét arra, hogy értelmiségi pályán működnek, erre büszkék lehetnek, s hivatásukhoz „kell a jó értelemben vett öntudat, bátorság és küldetéstudat”.

A plenáris előadást – amelynek elhangzása után kilenc szekcióban folytatódott a munka – Aczél Petra, a Corvinus Egyetem professzorasszonya (korábban a PPKE oktatója) tartotta.

Elöljáróban hangsúlyozta: előadása nemcsak az oktatásról, hanem a pedagógusokról, az oktatást-nevelést végzők személyiségéről, azok jövőképességeiről is szól. „Vajon rendelkezünk-e ezekkel a jövőképességekkel? Rendelkezünk-e azzal a felkészültséggel és akarattal, hogy egy generációnak átadjuk azt a látásmódot, amely nélkül nem tudunk megfelelni a korunk és a jövő – amely minden pillanatban horror vacui, üres térként áll előttünk – támasztotta követelményeknek.”

Milyen készségek fejlesztése szükséges a jövőhöz? – tette fel a kérdést az előadó, s látszólag meglepő választ adott rá: a tudás mellett többségében más készségek szükségesek ahhoz, hogy „jövőképességekkel” rendelkezzünk. „Mit kell ma tanulni, tudni, hogy mindaz tíz év múlva, a változó környezetben érvényes és használható legyen?”

Ezt követően három fogalmat elemzett, a jövőképességet, valamint az azt megelőző jövősokkot és jövőérzékelést.  

Jövősokkban, változásbetegségben élünk. „Itt dörömböl pályánkon is a változás kényszere, miközben folyamatosan lemaradás-érzésünk van. A változásbetegséget az éretlen jövőkép idézi elő. „Nem tudjuk, milyen az a jövő, amelynek érdekében dolgozunk. Aki gyermekekkel dolgozik, kissé jobban kellene szeretnie a jövőt.” A jövőkép szorításában élünk.

Mi határozza meg a következő húsz-harminc évet? Egyes szerzők – idézte Aczél Petra – azt mondják a pedagógia nézőpontjából, hogyan őrizzük meg az embert és az anyagot a romlástól, s hogyan szabaduljunk meg az önfenntartás terhétől?

Majd az információs kultúra figyelemre és értelmi képességekre, a kognitív rendszerre gyakorolt hatásait elemezte. A gazda és a vadász kifejezéseket említette szakirodalmi forrásokra hivatkozva. A gazda – a pedagógus és a szülők társadalma – esetében mindennek forrása a hitelesség, csak az, amiről meggyőződött, hogy jó, s az stimulálja, hogy az így szerzett „kincset” hazavihesse, míg a vadász, a mai fiatal nemzedékeket az motiválja, hogy újabb és újabb ingereket követhessenek. „Bennünket még gazdáknak neveltek, és vadászoknak tanítunk.”

Ismertette a jövővel kapcsolatos, mai gondolkodók műveiben megjelenő, sokszor sötét jóslásokat. Yuval Noah Harari szerint teljesen felvált minket egy racionálisan felfejlesztett lény, s „elvész a gyönyörű emberi gyarlóság. Adatokká válunk, az adatok szolgáivá.”

Ugyanakkor – utalva Hans Rosling Tények című művére – „a jelent is zordnak látjuk”. Egy amerikai felmérés szerint a gyermeknevelés ma sokkal nehezebb, mint ötven évvel ezelőtt. Miért? A megkérdezettek szerint azért, mert a média befolyása miatt aligha lehet morális biztonságot teremteni.

Miközben torz a jelenképünk, jövőképünket számos tényező befolyásolja, így például a félelem az ismeretlentől, a rosszra való fogékonyság… „A mai magyar gyerekek jövőképe pedig általában arra vonatkozik, hogy háza, autója és minél több pénze legyen. Kizárólag anyagi dolgokra.”

Mi torzítja a jövőképet? Hogy a tudásról azt gondoljuk, azonos az információval. Az információs társadalom – mágiája szerint – azonos a tudástársadalommal, miközben bölcsességtársadalomról, megértéstársadalomról kellene beszélni. Az információ ugyanis még két lépésre van a valódi tudástól. Először van az adat, az információ, ezt követi a „tudás”, amit végül a bölcsesség követ.

„A jövő ott van, ahol céljaink teljesülnek. A célnak nem időfaktora, hanem szándékfaktora van. A jövőkészségek azt jelentik, hogy az ember felismerje a mai meghatározó folyamatokat, és megérezze azokat a jeleket, amelyekre igazán figyelnie kell.”

Ennek értelmében a jövőképességek közé sorolhatjuk például azt, hogy valaki értelmet tudjon adni tevékenyégének, a társas intelligencia képességét, a kreativitást, a változás szeretetét, az interdiszciplinaritást, a tudatos médiamagatartást. „Képesek legyünk kezelni a kognitív terheket, fejleszteni a kritikai gondolkodást, amikor semmi nem rutin, valamint a rezilienciát, a rugalmas ellenállási képességet. S valódi értéke annak van, ha a kudarcokból tudunk tanulni.”

Az előadó végül a jövőkészségek között megemlítette a térintelligenciát, a vizuális intelligenciát, a természeti és egzisztenciális intelligenciát, a létezésre vonatkozó alapvető kérdések megfogalmazását, az érdekektől mentes gondolkodást és döntést.

A Pázmány előadói a következő témákkal foglalkoztak:

Miklós Ágnes Kata, a PPKE BTK Vitéz János Tanárképző Központ tanára az óvodás kori nevelésről beszélt az oktatás-és nemzetpolitika függvényében. Amikor az óvodák szerepét és helyzetét kívánjuk meghatározni a magyar köznevelési rendszeren belül, „a törvények és rendeletek formájában megnyilvánuló kormányzati irányítási stratégiák mindenképpen kiemelt figyelmet érdemelnek”. 

A Gutenberg-galaxis – a könyv alapú kultúra és tudomány – helyett a vizualitás korát éljük – kezdte előadását Tölgyessy Zsuzsanna, a PPKE BTK VJTK adjunktusa. „Világunkban az internet-használat, azon belül az okostelefon használata mint alapkompetencia egyre inkább elengedhetetlen. A technika által biztosított újabb kommunikációs módok természetesek a mai gyermekeknek… Egyre inkább úgy tűnik, hogy századunk mindennapjaiban a vizuális és a beszélt nyelvi kommunikáció dominánsabb lesz, mint az írott nyelvi, az erre való felkészítés paradigmaváltásra fogja kényszeríteni napjaink pedagógiájának elméletét és gyakorlatát.”   

Minden tanítási és nevelési tevékenység sikerének minimum feltétele, hogy megismerjük a tanulási tevékenység alanyát, magát a tanulót. Ebből a megállapításból kiindulva Szőke-Milinte Enikő, a PPKE BTK VJTK vezetője a nemzedékek elemzésével kezdte előadását. „Manapság az iskolában a Z generációt (az 1996 után született, a digitális nemzedék második nemzedékét) tanítják a gyakorló pedagógusok, az alsó tagozaton a tanítók az első három évfolyamban már az alfák generációjával találják szemben magukat.” Az intézetvezető a Z nemzedéknek a megismerésére, személyiségfejlődésük sajátosságaira helyezte a hangsúlyt. Ezek közül – többek között – kiemelte web-függőségüket, ami azt jelenti, hogy már az írás-olvasástudás előtt szert tettek információs eszközök használatára. Átalakul agyi aktivitásuk, veszélyezteti őket az úgynevezett „döntési fáradság”. Figyelmük ugyancsak változást mutat más nemzedékekkel összehasonlítva, s önértékelésük is változást mutat.

Kormos József, a PPKE BTK VJTK docense a pedagógiai és a filozófia kapcsolódási pontjairól értekezett. „A pedagógia egyben filozófiai tevékenység, hiszen a nevelés és oktatás során a pedagógus is a dolgok, események, jelenségek magyarázatát akarja megismertetni, megértetni és ilyen módon továbbadni.” A pedagógia szempontjából a filozófia alapozó, elméleti tudomány, amely bevezetésnek tekinthető a pedagógiába.

A plenáris előadáshoz – több más értekezés mellett – szorosan kapcsolódott Gombocz Orsolya, a PPKE BTK VJTK gondolatmenete, aki a tanárképzés pedagógiai elemzésével foglakozott. Miként vélekedik a mai tudományos pedagógiai gondolkodás a nevelő személyiségéről, a pedagógusképzés szakmai elitje milyen utat követ a korszerű tanárképzésben? Megállapította, hogy folyamatosan változnak a tematikai hangsúlyok, s a mindenkori társadalmi-politikai helyzet korlátozza vagy éppen támogatja a korszerű pedagógusképzést.

Kaposi József, PPKE BTK VJTK tanára arról értekezett, hogy milyen tartalmi és módszertani megoldások segítségével vezethető be minél hatékonyabb módon a drámajáték az általános tanárképzésbe.

Aligha meglepő – mint erre Szilágyi Csaba rektorhelyettes is utalt bevezetőjében –, hogy a „digitális képfogyasztás” mint a digitális kultúra egyik fontos területe, kiemelt hangsúlyt kapott a konferencián. Balla Gergely, a PPKE BTK VJTK tanára feltette a kérdést: „Beszélhetünk-e egyáltalán a hagyományos (itt a XX. századi értelmezésekre és képhasználati attitűdökre utalnék) értelemben vett képről? Esetleg a digitális online képtenger egy paralel valóságot épít fel – vagy legfeljebb egy strukturáltalan vagy enyhén strukturált ingerülethalomként van jelen gyermekeink tudatában?” Majd így folytatta: a pedagógusnak nyitottnak kell-e lennie a nem artikulált digitális kultúrára, illetve ezzel párhuzamosan képviselnie szükséges-e a hagyományos alkotói megközelítéseket is? Majd oktatókkal és képzőművészekkel folytatott beszélgetésekben előkerülő gondolatokat osztott meg a hallgatósággal.

A beszédfejlesztés volt a témája Némethné Varga Andrea előadásának. A PPKE BTK VJTK tanára – egy korábbi előadásához kapcsolódva – a „szövegalkotási kompetenciák fejlesztésének lehetőségeit” járta körül, ez alkalommal a szóbeli szövegalkotásra (beszédfejlesztésre) helyezve a hangsúlyt. Megállapította: „A beszéd és a kommunikáció fejlesztése anyanyelvi nevelésünk kiemelt területe, ugyanis a beszédre való alapozás nemcsak az anyanyelvi és irodalmi órák alapelve, hanem a többi tantárgy tanítását is vezéreli: beszélve-beszéltetve-beszélgetve tanítunk. A szóbeli szövegalkotással, a beszéddel tehát tudatosan és folyamatosan kell foglalkoznunk…”

A több nézőpontú – szakkifejezéssel multiperspektivikus – történelemszemlélet az 1990-es évek óta rendkívül fontos fejlesztendő kompetenciaként jelent meg az európai oktatáspolitika homlokterében – ezzel a megállapítással kezdte előadását Fodor Richárd, a PPKE BTK VJTK tanársegédje. Egy tankönyvsorozatot elemzett, az abban előforduló vizuális elemek mennyiségi és minőségi vizsgálatát. Melyek ezek? A „fényképek, rajzok, festmények, plakátok, karikatúrák, képregény részletek és további, történeti forrásokról szóló képek: térképek, írott és tárgyi források fényképe, rajza, alaprajzok, illetve a tankönyvszerzői szöveget modellező és a megértést segítő gondolatábrák, folyamatábrák, statisztikai adathalmazok, táblázatok”.  Az előadás ezek arányát és hatását kutatta a történelemoktatásban.

Horváth Mariann, ugyancsak a PPKE BTK VJTK tanársegédje abból a megállapításból indult ki, hogy évről évre nő az angol nyelvből vizsgázók száma, míg más nyelvek esetében folyamatos csökkenés tapasztalható. Hogyan lehetne népszerűbbé tenni a tanuló körében a többi idegen nyelvet? Az előadó a német nyelv oktatásában mutatta be a kínálkozó módszertani megoldásokat.

Ugyancsak a nyelvoktatással foglalkozott Horváthné Farkas Éva, a PPKE BTK VJTK tanára. „Az idegennyelv-tudás mindig is értéknek számított, de az utóbbi évtizedekben szinte korosztálytól függetlenül még inkább az érdeklődés középpontjába került. A használható nyelvtudásnak talán még soha nem volt olyan mértékű társadalmi, gazdasági és politikai jelentősége, mint napjainkban.”                     

A tapasztalatok szerint minél fiatalabb korban találkozik valaki a második nyelvvel, annál nagyobb esélye van a nyelv anyanyelvhez közeli szintű befogadására. „Kutatások bizonyítják, hogy a gyermek hozzávetőleg nyolcéves koráig képes egy új nyelv akcentusmentes elsajátítására.” Az előadó ezen ismeretek fényében értekezett a játék szerepéről a korai nyelvelsajátításban. „A nyelvi foglalkozások csak abban az esetben érhetik el az elvárt eredményt, ha az óvodapedagógusnak és a tanítónak sikerül kielégítenie a gyermek természetes kíváncsiságát, ha spontán önkifejezési lehetőséget biztosít számukra, s az egész nyelvelsajátítási folyamatot a játékosság hatja át.”   

 Az iskolai oktatás még ma is a több évszázados gyakorlatot követi – kezdte előadását Juhász Márta, a PPKE BTK VJTK oktatója –, amelynek középpontjában a katedrára lépő tanár áll, így tanulás helyett a tanítás kap hangsúlyt. „A hazai oktatást-nevelést még mindig a túlzott ismeret-, tananyag- és tankönyvközpontúság jellemzi, kevésbé jelenik meg kérdésként, hogy az átadott ismeretek mennyire manifesztálódnak valós élethelyzetekben.”

A tanösvényt mint pedagógiai lehetőséget elemezte az előadó, különös tekintettel az elsősorban kulturális értékeket közvetítő német nemzetiségi tanösvények bemutatására, amelyek segítségével „az iskola kereteit kitágítva, természetes tanulási környezetben” kerülhetnek a gyerekek kapcsolatba a népismereti, történelmi és nyelvi tartalmakkal.

A konferencia anyaga – az előző évek pedagógiai tanácskozásaihoz hasonlóan, Kaposi József és Szőke-Milinte Enikő szerkesztésében – igényes kiállítású tanulmánykötetben jelent meg a Jó pásztor című sorozatban.