Politika és populáris zene

A művészet egyik feladata, hogy – sajátos eszközeivel és a művészeti ág adta hatásaival – kifejezze az egyén és a közösség viszonyát a körülvevő világhoz, ezen belül a mindenkori hatalomhoz. Az úgynevezett populáris művészet megnyilvánulásai még inkább ebbe az irányba mutatnak, gyakorta primer módon, a popularitásra jellemző artikulációval. Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva hirdetett konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Bölcsészet-és Társadalomtudományi Kara A politika reprezentációja a kortárs populáris zenében címmel, január 18-án.

A tanácskozás bevezetéseként elhangzott: „A zene az emberi kifejezéskultúra egyik legfontosabb eszköze. Vannak idők, amikor csak a művészetek, köztük a zene marad a vélemények megformálásának kizárólagos módja. Generációk nőnek fel egy-egy meghatározó üzenettel, és a szélesebb nyilvánossághoz is a zenei üzenetek jutnak el, így befolyásolva a közízlést és a közgondolkodást."
Az egyetem Politológiai Tanszéke az 1968 – 2018 közötti populáris zenekultúra főbb irányzatainak és alkotásainak elemzését tűzte célul a tudományos konferencia keretében. Elsősorban arra fordította a figyelmet, hogyan ábrázolják a politikát, az intézményrendszert, a döntéshozatalt, az érdekképviseletet, a hatalmat, az igazságosságot vagy annak hiányát a különböző műalkotások, illetve milyen viszony fűzi a populáris zenét a politikához.
Botos Máté (PPKE) „Sztárcsinálók", avagy a musical mint politikai szatíra a késő-kádári Magyarországon címmel tartott előadást. Az első magyar rockopera, az 1981-ben bemutatott Sztárcsinálók – állapította meg – az egyik legbátrabb rendszerkritikus művészeti állásfoglalásként is értelmezhető „a késő-kádári Magyarország politikai szubkultúrájában". Mivel a rendszer nyíltan nem volt bírálható, Miklós Tibor szövegíró „láthatatlanná tette" a korabeli cenzúra számára az aktuális utalásokat. A szövegek és a helyzetek több szinten értelmezhetők, ez tette lehetővé a „láthatatlanságot". A felszínen könnyed, komolytalan játékot közvetít a mű, „ám a politikai helyzetek expozíciója a történelem és a politikacsinálók deheroizálására alkalmas, kódolt üzenet, egyfajta burkolt rendszerkritikaként is értelmezhető". Ez az eljárás egzisztenciális kockázatot jelentett az alkotók számára.
A kádári korszak könnyűzenei cenzúrájáról értekezett Csatári Bence (Nemzeti Emlékezet Bizottság). „Magyarországon a Kádár-rendszerben nem létezett a kulturális életben központi cenzúra-szerv, amelynek élén álló hivatalnokok egyetlen központi utasítással vagy tollvonással befolyásolni tudták volna a művészeti életet." Ezt a szerepet – állapította meg az előadó – számos kisebb-nagyobb intézmény gyakorolta a könnyűzene világában, s ezáltal a három T világában (támogatott, tűrt, tiltott) bonyolult helyzet alakult ki; az egyes, cenzúrát gyakorló intézmények sokszor nem is tudtak a másik helyen hozott döntésekről. Ebben a struktúrában a Táncdal- és Sanzonbizottság történetét elemezte Csatári Bence.

István, a király

Fejes János (PPKE) azt mutatta be előadásában, hogy egyes populáris zenei áramlatok -- így a heavy és az extrém metal -- apolitikus

műfajok, Európában azonban létezik olyan irányzatuk, amely a nemzeti romantikában találja meg a világról és ezzel a politikumról alkotott véleményét. „Az egész Európára jellemző, de főként a skandináv országokból induló trend a nemzeti romantikába való elmerülésben, saját prekeresztény gyökereik felélesztésében találják meg a globalizáció elleni harc lehetőségét." Ennek példáit mutatta be a Nemzeti romantikával a globalizáció ellen – A kereszténység előtti Európa és az extrém metal esete című előadás.
A volt jugoszláv térség politikai viszonyainak megértéséhez hogyan segíthet közelebb az ottani underground együttesek zenei világa? Erre a kérdésre kereste a választ Fekete Balázs (ELTE) előadásában.
A black metal és a politika kapcsolatát elemezte Gyulai Attila (MTA Politikai Tudományok Intézete), Ignácz Ádám (MTA Zenetudományi Intézet) pedig az 1960 – 1970-es évek hazai populáris zenéjének mai kutatásáról számolt be. Kőszeghy Miklós (PPKE) Hobo Vadászat című albumát elemezte. Abból a megállapításból indult ki, hogy a zenei album „sok tekintetben a kései Kádár-korszak jellemző szellemi és művészi termékének látszik". Az előadó ugyanakkor a szövegelemzés segítségével rávilágított arra, hogyan jelentkezik a dalokban a kritikai attitűd. Pánczél-Hegedűs János (Molnár Tamás Kutatóközpont) a jobboldali tematikákat elemezte a hazai underground zenében.
Az István, a király mint a Kádár-rendszer apológiája: egy lehetséges olvasat címmel értekezett Pintér Károly (PPKE). „Az István, a király nemzeti rockoperaként vonult be a magyar köztudatba, ám az eredeti mű sajátos aktualizálási stratégiái és a puha diktatúra korszakára jellemző kettős beszédet kiválóan alkalmazó dalszövegei izgalmas, többrétegű művet hoztak létre." Érdekes értelmezésként Pintér Károly megállapította: „... nem nehéz észrevenni a közelmúltra utalások rendszerét, amely a Róma elkerülhetetlenségét hirdető István figurájában Kádár Jánost, a nemzet szabadságáért síkra szálló Koppányban Nagy Imrét idézi fel."

Cseh Tamás és Bereményi Géza

A legújabb jelenségek körébe tartozik Pintér Melinda (Társadalmi Reflexió Intézet) előadása. Azt vizsgálta, a Trump-adminisztráció zenei

kritikája hogyan fogalmazódik meg a protest dalok mostani virágkorában.
Rácz András (PPKE) az oroszországi politikai pop vizsgálatát végezte el a késő szovjet időszaktól a harmadik Putyin-ciklusig. „A késő Gorbacsov-érában és Jelcin alatt a hatalomnak sem ereje, sem valódi szándéka nem volt fellépni a politikai tartalmat is hordozó popzenével szemben, ugyanakkor a popzene döntő többsége is apolitikus maradt. Váltást a putyini időszak hozott... Hosszú ideig az egyre erősebb öncenzúra volt a meghatározó, amely egyre látványosabbá vált, párhuzamosan a média fokozódó központosításával." Salát Gergely (PPKE) a pop, a politika és a propaganda összefüggéseit elemezte a kínai viszonyok között. Mint megállapította: „Kínában – ahol a zene népnevelő szerepét már a konfucianizmus is hangsúlyozta – a populáris zene az 1930-as évek óta fontos eszköze a politikai propagandának. A Mao-féle diktatúra évtizedei után is meghatározó a hivatalos kánon, ennek megfelelően a popkultúra számottevő részét vegyesen szerelmes, hazafias és pártot dicsőítő dalok alkotják." Tóth Eszter Zsófia (Veritas Történetkutató Intézet) a Kádár-korszak ábrázolását vizsgálta a kortárs zenében. Kádár alakját kétféleképpen ítélik meg: vagy a kegyetlen diktátort látják benne, mások viszont a „Kádár-apánk" séma szerint gondolkodnak róla. „E kétféle megjelenítés jelen van a kortárs populáris zenében is." Stumpf András (a PPKE volt hallgatója, közíró, zenész) Cseh Tamás zenei világát és szerzőtársa, Bereményi Géza szövegeit szembesítette a korabeli magyar valósággal, hogy ezek az alkotások milyen finom zenei és irodalmi megoldásokkal ábrázolják – anélkül, hogy közvetlenül kimondanák – az adott kort, és nyújtják erős kritikáját.