Politikai ideológiák – vallási vonatkozások

Figyelemre méltó könyv jelent meg a közelmúltban Jany János, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Nemzetközi és Politikatudományi Intézet intézetvezető docense tollából. A cím azonnal napjaink egyik sokat emlegetett témakörére utal, az arab – iszlám – világban végbemenő, egyre inkább Európát is érintő folyamatokra. A szerző az Előszóban két fontos megállapítást tesz: műve nem az iszlámról, az öt világvallás egyikéről szól, illetve: „A jelen munka kizárólag tudományos célból íródott, nem célja senki vagy semmi mellett vagy ellen érveket felhozni, különösen nem a kérdés hazai belpolitikai vagy külpolitikai vonatkozásaiban." Jany Jánossal beszélgettünk Az iszlamizmus című könyvéről.

Tanár úr, az elején arra kérem, tisztázzuk a fogalmakat, az iszlám és az iszlamizmus viszonyát.

Az iszlám – Helmuth von Glasenapp idevonatkozó művét idézve – az öt világvallás egyike. Egy másik megközelítés az iszlámot civilizációs értelemben fogja föl, amikor az iszlám civilizációjáról beszél. Ez újabb kérdéseket vet fel, hiszen ebben az esetben meg kell fogalmaznunk az egyes alcivilizációkat, illetve további megkülönböztetéseket tehetünk, gondoljunk csak a síita és szunnita muszlimok elkülönülésére.
Az iszlamizmus – művem témája – mintegy százéves múltra visszatekintő politikai ideológiát jelent. Ez az izmus az iszlám vallást igyekszik saját politikai küldetéséhez igazítani. Részben tehát az iszlámból nőtt ki, részben politikai ideológia. Ezért az iszlám és az iszlamizmus viszonya igen ambivalensnek tekinthető.

A huszadik század elején milyen történelmi körülmények között jelent meg ez a politikai ideológia?

Mindenképpen összefügg a gyarmati rendszer bomlásával. A muszlimok évszázadok óta küzdöttek a műszaki-technikai, társadalmi és politikai lemaradás érzésével. Katonai vereségeket szenvednek el, s az európai hatalmak gyarmatosították – más területek mellett – az iszlám világ jelentős részét.
Az Oszmán Birodalom végső veresége, majd szétesése mindenki számára világossá tette, hogy a nyugati világ mennyivel fejlettebb az övékénél. S elkezdődött az útkeresés. Ennek gyökerei már korábban, a tizennyolcadik században megjelentek – gondoljunk a vahabizmus mozgalmára –, de a huszadik század elején vált egyre fontosabb gondolattá.
Több eszme jelent meg egymással párhuzamosan az iszlám világban ekkoriban. A modernizáció gondolata azt fogalmazta meg, hogy azon ideológiákat és intézményeket, amelyek a Nyugatot fölemelték, az iszlám világba is át lehessen ültetni.

Ide sorolható a Mustafa Kemál Atatürk vezette új Törökország?

Ő valóban európai mintát követő modernizációt kezdeményezett. Ezzel szemben áll az iszlamizmus korai képviselőinek gondolata, akik az iszlám vallásban találták meg a megoldást. Nem nevezhetők modernizáció elleneseknek, inkább nyugatellenesség jellemezte őket.

A nyugatellenesség tehát már az iszlamizmus kezdeteinél megjelenik?

Még állt az Oszmán Birodalom, amikor megjelentek az „első fecskék", akik a Nyugattal szemben az iszlámban véltek megoldást találni.

A politikai ideológiák megjelenése együtt járt a szekularizálódással?

Nem feltétlenül. A modernizáció hívei szerint aki modernizálni akar, az szekularizálni is akar. Kemál Atatürk egyértelműen szekulárisabb világot képzelt el Törökországban. Az iszlamizmus ideológiája számára ez föl sem merült. Az állam, a politika és a vallás egységéből indultak ki, sokkal hangsúlyozottabban, mint azt az Oszmán Birodalom tette.

A hétköznapi élet, a hatalom és a vallás egységében gondolkodó iszlamizmus eszméiben az iszlám ősi jogra támaszkodik?

Az iszlamizmus számos ágra, irányzatra bomlik, korántsem tekinthető egységesnek. Ha meg akarnánk ragadni egyetlen elemet, amely minden irányzatra érvényes, akkor ez a saría. Az iszlám jognak túldimenzionált fontosságot tulajdonítanak. Ez jelentette mindenki számára a meghatározó élményt, s azt gondolták, a saría bevezetésével a problémák jelentős része is megoldódik.

A saría a mohamedi időkre visszatekintő vallási, erkölcsi alapelveket és az ezekkel összhangban lévő törvényeket jelenti?

Ennél kissé összetettebb a kérdés. Az iszlamizmus különböző irányzatai mást és mást értenek saríán. A szalafiták Mohamed első nemzedékének világát tekintik aranykornak, oda nyúlnak vissza. Ezzel szemben a konzervatívok inkább a későbbi középkor erkölcsi normáira támaszkodnak. A kettő között óriási különbség van, hiszen Mohamed idején a saríából szinte még semmi nem létezett, a Koránt is csak Mohamed halála után kezdték el összeállítani. Ezzel szemben a későbbi középkorban a saría meghatározó tudománnyá vált, iskolákra bomlott, hatalmas írott anyagot hozott létre. Ennek megfelelően eltérő saría-képet képvisel az iszlamizmus egyik és másik ága.

Kérem, tekintsük át – az ön könyvének alapján – az iszlamizmus legfőbb irányzatait és jellemzőit. Kezdjük a korai iszlám reformmozgalommal. Ez képviselné – politikai céljait tekintve – a nyugat felé való nyitást?

Inkább úgy fogalmaznék, a korai iszlám reformmozgalom kritikusan viszonyult az iszlámhoz. Az iszlámot fontosnak tartották ugyan, de azt sem tekintették tökéletes rendszernek, így a muszlim társadalmak sem azok. Következésképpen nagy szükség van a belső reformokra, az iszlám nem kínál minden esetre tökéletes megoldást. Meghirdették az oktatás reformját, ez az egyik leghangsúlyosabb elem ebben az irányzatban. Az itt feltűnő személyek kiváló intellektuelek. Európai szalonokba jártak, két-három európai nyelvet beszéltek, miközben vezető szerepet töltöttek be a muszlim társadalmakban. A későbbiekben soha nem tűnnek fel hozzájuk mérhető egyéniségek.

Földrajzi értelemben hol jelenik meg a kezdeti iszlamista irányzat?

Elsősorban Egyiptomban és Törökországban.

A korai iszlám reformmozgalom kötődött-e valamiképpen az agresszivitáshoz – mai kifejezéssel, a terrorizmushoz?

Az egyiptomi Muhammad Abduh-féle korai reformmozgalomban, a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján ez még nem jelenik meg. A közel ugyanekkor élő perzsa Al-Afghaninál valamelyest megjelenik az erőszak gondolata, de ez sem mérhető a mai világ rettenetéhez.

A másik iszlamista irányzat a restitutív univerzalizmus. Ennek mi a politikai célja?

Előbb érdemes tisztázni az univerzalizmus fogalmát. Az iszlám univerzalisztikus, térítő vallás. A restitutív univerzalizmus azonban nem a külvilág felé, hanem befelé fordul. Az iszlám világ politikailag rendkívül megosztott. A nemzetállamok mellett – például Irán vagy Egyiptom – olyan mesterséges államok jöttek létre, amelyekre nem alkalmazható a nemzetállam jelző, ilyen például Szaúd-Arábia, Jordánia, Irak, Líbia. Ennek negatív következményeit mindmáig tapasztaljuk.
A restitutív univerzalizmus a kalifátust szeretné visszaállítani. Al-Baghdadi, az Iszlám Állam vezetője kalifának nevezteti magát. A kalifátus volt az a politikai intézmény, amelynek sikerült többé-kevésbé közös politikai identitás és entitás alá vonnia a muszlimokat, nem nemzetállami, hanem vallási alapon. Ahol muszlim vallású emberek élnek, ott hoztak létre politikai egységet.

Ez az irányzat mikor jelent meg?

Már az említett első generáció idején, Al-Afghaninál is kimutatható, s máig jelen van. Inkább egyes személyekhez kötődik mint egy-egy ország politikai rendszeréhez. Egy észak-indiai gondolkodó, Maududi például azért ellenezte Pakisztán létrehozását, mert ő is univerzalisztikus iszlám világban gondolkodott. Mint említettem, az Iszlám Állam is kalifátus megteremtését tűzte ki célul – ez a törekvés azonban már a regresszív – romboló – univerzalizmushoz sorolható.

Erről közvetlen tapasztalataink vannak, de mit értsünk a progresszív iszlamizmus irányzatán?

Ez a progresszivitás egészen különbözik az előbb említettektől; ha nem tennénk mellé az iszlamizmus kifejezést, nem is gondolnánk arra, hogy bármi közük lehet egymáshoz. A progresszív iszlamizmus nem akar kalifátust létrehozni, nem foglalkozik a mohamedi aranyidőkkel. Modern gondolatokat képvisel, elfogadja a nemzetállami kereteket, s ezen belül kíván olyan társadalmi és politikai rendet kialakítani, amely megfelel a modern világnak, miközben figyelemmel van az iszlám szempontjaira. Nézzünk egy példát. Elfogadja a bankrendszer szükségességét, de nem a nyugati, úgymond kizsákmányoló kapitalista tőke szerinti modellt, hanem a sajátos iszlám szabályoknak megfelelőt. Eszerint olyan bankrendszert kellene működtetni, ahol természetes a kamattilalom. A közélet, az oktatás és a nők viszonyában a Koránból és a próféták cselekedeteiből igyekszik levezetni olyan gondolatokat, amelyekkel alátámaszthatja saját elképzeléseit.

Ez melyik országban jelent meg?

Elsősorban Egyiptomra jellemző. A Muszlim Testvérek mozgalma ennek megnyilvánulása.

Az iszlamizmuson belül megkülönbözteti könyvében a kozmopolita dzsihadizmust. Ennek politikai célja a legradikálisabb.

Már az elnevezésből is ez következik. A dzsihadizmus folyamatos szellemi hanyatlás következménye; amint egyre kevesebb mondanivalója van egy irányzatnak, úgy növekszik az erőszakpotenciálja.

A vallási alapok és eszmei előzmények eltűnnek, s marad az erőszak...

Pontosan így van. Marad az iszlámra – alaptalanul – hivatkozó erőszak, s ezzel szembesülünk napjaink tragikus eseményeiben.

A dzsihad, a szent háború feltétlenül a mások ellen irányuló agresszió kifejezése?

A dzsihádnak a kezdetektől többféle jelentése van. A prófétának tulajdonított mondás szerint a nagyobb dzsihád önmagunk legyőzése, és a kisebb dzsihád jelenti mások fegyverrel való legyőzését. A fegyveres erőszakot egymás között is használják, miközben muszlim a muszlimra nem emelhetne fegyvert.

Eddig a muszlim világról mint egységes tömbről beszéltünk. Ez nyilván nem így van, ha csak az alapvető síita és szunnita különbséget, illetve ellentétet említjük.

A síita – szunnita megosztottságban is megjelenik az iszlamizmus. A síizmus és a szunizmus az iszlám két különböző vallási ága, amely mára átpolitizálódott. Az eredeti muszlim közösség hatalmi kérdés mentén esett szét, s erre épült egy sor vallási és egyéb különbség.

A mai iszlám világban – Irántól Marokkóig és Szudánig – hogyan oszlik meg a síiták és a szunniták jelenléte?

Számbeli arányukat tekintve a szunniták kilencszer többen vannak. Az egyetlen síita állam Irán. Irak fele részben szunnita, fele részben síita. Irakban törzsi és vallási háború egyaránt folyik a két irányzat között. Pakisztánban, Afganisztánban, Jemenben, Libanonban is jelentős síita kisebbség él.

A többség üldözi őket?

Igen. Ez – mint Irak esetében említettem – részben vallásháború, részben törzsi háború, ugyanakkor gazdasági erőforrásokért folytatott harc, tehát sokkal összetettebb, minthogy egyszerűen vallási ellentétnek láthatnánk, bár a vallásháború igen erősen jelen van a felszínen.

Mindezek fényében azok a folyamatok, amelyek ma végbemennek az iszlám világban, hogyan értelmezhetők? A külső szemlélő számára nehezen lehet kiigazodni, mi is folyik – tragikus módon – a világnak ebben a térségében?

Valóban nehéz megmondani sokszor, milyen folyamatok játszódnak le, nem beszélve arról, hogy mindez nem választható el a nemzetközi vagy világpolitikától. Az arab tavasznak nevezett polgárháborús, háborús események sem érthetők világpolitikai összefüggések nélkül.

Az arab tavasz kifejezés eszerint eufemizmusnak tekinthető?

A kezdetektől az volt. Líbia és Irak összeomlása krízist idézett elő, Afganisztán lassan negyven éve háborús terület. Irakba kétszer vonultak be az amerikai csapatok – jelentős károkat okozva. Az erőszakos iszlamizmus ott bukkant fel nagy erővel, ahol a háborús események következtében ha nem is de iure, ám de facto uralom nélküli területek jöttek létre a bukott államokban, és megszűnt az intézményes kontroll. Irak bombázása után megjelent az Iszlám Állam. Szíriában ugyanez ment végbe, hasonlóan Szomáliához és Líbiához. Az Iszlám Állam részt vesz a törzsi háborúban, az olajért való küzdelemben. Ahol a nemzetközi erők lebombázták a muszlim társadalom intézményrendszereit, ezzel olyan táptalajt teremtettek a radikális iszlamizmusnak, amelyből már nehéz kitépni azt.

Az iszlamizmus és ennek különféle megnyilvánulásai idézték-e elő azt az állapotot, amely nemzetközi katonai beavatkozáshoz vezetett, vagy a nemzetközi politikai és katonai beavatkozás erősítette fel az iszlamizmus egyre radikálisabb irányzatait?

Ennek megítélése attól függ, melyik oldalról ítéljük meg a történteket. Ha visszatekintünk száz évvel korábbi időkre, a gyarmatosítás olyan élményt jelentett, amely az iszlámhoz való visszafordulást erősítette. Manapság az olyan állítás, s amellyel több muszlim társadalom is egyetért, miszerint mindenért a nyugati világ, a nyugati gyarmatosítás, a nemzetközi kapitalizmus a felelős, és ők csak áldozatok – nyilván a másik végletet jelenti. Azt kijelenthetjük, ha Irakot nem bombázzák szét rövid időn belül két alkalommal is, akkor nem jött volna létre az Iszlám Állam. A szíriai polgárháború a nyugatiak részvételével vált tragikussá az elmúlt években. Nem állíthatjuk tehát, hogy a kialakult helyzetben a nyugati társadalmak ártatlanok.

Szeptember 11. után az Egyesült Államok meghirdette, hogy a terrorizmus ellen – amit ő annak tart – bárhol, bármilyen módszerekkel, bárki ellen háborút folytathat. Ez milyen hatást gyakorolt arra a folyamatra, amely ma Európában egyre inkább terrorista megnyilvánulásokban ölt testet?

Mindenképpen fölerősítette. Az iszlám világában több politikai erő találkozása idézte elő a 2001-es amerikai merényletet. Afganisztán legfeljebb terepet adott az Al-Káidának. A tálibok, akik Afganisztánt uralták, nem voltak alkalmasak egy ilyen terv végrehajtására. Az afgán tálibok befelé forduló törzsi világban, alacsony műveltségi szinten élnek, sokan közülük talán azt sem tudják, hol található az Egyesült Államok. Ugyanakkor befogadták Ibn Ladint, aki a kozmopolita dzsihadizmus élharcosa volt (a világ tévesen Bin Laden néven emlegeti). Két teljesen különböző politikai erő furcsa együttélése következett be. Ladint üldözte saját országa, Szaud-Arábia, amely a térségben az Egyesült Államok legfőbb katonai szövetségese, miközben társadalmi és vallási téren a legkonzervatívabb iszlám irányzatot képviseli.

Milyen kibontakozás képzelhető el ebben a térségben a rendelkezésre álló ismeretek alapján?

Minél tovább tart a fegyveres konfliktus, minél inkább elhúzódik a nyugati hatalmak beavatkozása, annál rosszabbá válik a helyzet. A terrorizmus elleni küzdelem jól hangzik, de lássuk be, ha a nyugatiak nagy nehezen legyőznek egy szervezetet, születik helyébe egy másik. Tizenöt év alatt megbénították az Al-Kaidát, helyébe megszületett a sokkal kegyetlenebb, sokkal brutálisabb Iszlám Állam, amely ugyanakkor lényegesen hatékonyabb, területtel is rendelkező szervezet. Nem jutunk előbbre a terrorizmus elleni harcban, amíg nem szűnnek meg a kiváltó okok, s addig a katonai beavatkozás felületi kezelésnek tekinthető.

A kiváltó okokat hogyan határozhatnánk meg?

Részben külső, részben belső tényezőkről beszélhetünk. Ha a nemzetközi hatalmak nem tekintenék felvonulási terepnek a térséget, az minden bizonnyal segítene, de nem nyújtana végleges megoldást. Iszonyú rommező marad, nemcsak fizikai, hanem szellemi, intézményi és más szempontból is. Ilyen körülmények között kell az érintett társadalmaknak belső problémáikra megoldást találniuk. Nyilván az iszlamizmus – annak valamilyen megnyilvánulása – is jelentkezni fog a megoldás igényével. Az adott pillanatban dől majd el, hol és melyik irányzat talál visszhangra: a modernistább, iráni változatú iszlamizmus, vagy egy kevésbé modernebb megoldás.

Nem kerülhetjük meg a kérdést: a nemzetközi katonai beavatkozás mennyiben járult hozzá az Európába irányuló migrációhoz?

A migrációt a katonai beavatkozások idézték elő. Meg kell azonban különböztetnünk a menekülteket, a migránsokat, nem beszélve a terroristákról. S ne feledjük, a terminus használata befolyásolja mondanivalónkat. A menekülő embert nem a végleges lakhelyelhagyás szándéka vezérli. Ezzel szemben a migráns lehet, hogy ugyancsak a háború elől menekül, de nem a visszatérés szándékával. A közbeszédben mintha menekülőkről beszélnénk, miközben migránsokkal szembesülünk.