Szem az optika mögött
Arcképvázlat Péterffy András operatőrről, egyetemi tanárról

Péterffy András filmrendező, operatőr, producer, egyetemi tanár munkásságát legutóbb Szkíta Aranyszarvas-díjjal ismerték el, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE) vett át az alkotó. A díj azokat a magyar filmművészeket jutalmazza, akik több évtizedes munkásságukkal itthon és külföldön elismerést szereztek a magyar filmnek, és alkotásaikban együtt van jelen a magyar és az európai szellemiség. A katolikus egyetem oktatójával pályafutásáról beszélgettünk.

Az egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán, munkahelyén találkozunk. Kezdjük ezzel: hogyan került ide?

Tíz évvel ezelőtt a kart alapító Roska Tamás professzor felkérésére „igazoltam át" a bölcsészkarról, ahol már régebb óta tanítottam. Abban az időben az MTV nyugdíjas szerkesztője voltam. Örömmel érkeztem ide, ahol azóta is informatikus mérnököknek tanítom a Vizuális kultúra és kommunikáció című műveltségi tárgyat. A hallgatók informatikusként belekóstolnak a képkészítés, képértelmezés elméletébe és gyakorlatába. A legjobbak azután a vizuális műhelyben dolgoznak – ez már fakultatív, öntevékeny, alkotó munkának tekinthető. Egyetemista korom óta mindig együtt dolgoztam valamilyen alkotóműhelyben fiatalokkal, főként diákokkal. A tanítás végigkísérte egész pályafutásomat.

Az ön által előadott tárgy technikai része nyilván közel áll az informatikusokhoz. Ezen túlmenően miféle többletet kapnak?

Vizuális nyelvet tanítok, a vizuális kultúra alapjait, amelybe beleértendő például a művészettörténet is. A modern képfajták mellett mindig hivatkozom a régebbi kultúrhagyományokra. A hallgatók minden héten fotografálási, a félév végén pedig mozgóképes feladatot kapnak. Közben folyamatosan elemezzük az azonos témára készült műveket.

A mai képi világ, a képi megfogalmazás szinte eláraszt minket, de egészen más módon jelenik meg, mint ami a klasszikus filmművészetre jellemző volt.

Éppen ezért hallgatóimnak a demonstrációs filmeket száz évvel, majd ötven évvel ezelőttről hozom – így végigvesszük a filmnyelv változásának történetét. Gaál István félévszázada készített filmje például, az Őszi vázlatok – amelyet Sára Sándor fényképezett, zenéjét Szőllősy András szerezte – a Tiszáról szól. Nincs ennél egyszerűbb téma – amelyet Gaál gyönyörűen dolgozott fel.
Kiválasztottam a filmből ötven képet, azokat összekevertem, majd arra kértem a hallgatókat, valamilyen sorrend szerint – számítógépen – szerkesszék meg a látottakat. Jó gyakorlatnak bizonyult, hogy áttekintsék a sokféle hatást, s hogy ki mit emel ki belőlük, illetve milyen sorrendet képzel el.
A munkák elkészülte után komparatív analízist végeztünk – milyen jelentések fogalmazódtak meg az egyes sorozatokban –, de a hallgatók még mindig nem ismerték a képek eredetét. A következő lépésben zenei kíséretet kellett hozzárendelniük. Végül megnéztük az eredeti filmet. Megdöbbentek: az általam kivett részletek alapján nem ilyen filmre, nem ilyen zenére gondoltak, s hogy „nem ennyire szomorú". Lassúnak és nyomasztónak találták az alkotást.
Mire közöltem velük: ez egy derűs film. S arról beszélgettünk: mi sugárzik a film képi és zenei világából – mi jön át abból a korból? Rájöttek, a film végső soron nem a Tiszáról szól, hanem az alkotók lelkiállapota fejeződik ki. Egy jó mű sosem közvetlen módon a témájáról, hanem annak interpretációjáról szól. Így indirekt módon rávezettem őket arra, hogyan értelmezzük az alkotásokat, milyen összefüggésrendszerben lássunk egy-egy művet.

A mai képi világ vibráló, hirtelen vágások sokasága jellemzi, alig lehet követni a látványt, szinte az érzékelés határán máris ugrik a kép.

Sokszor kérdezik: miért tanulunk ilyen „régi" dolgokat? Ma már – utalva az említett képi valóságra – sokkal „modernebb" a megfogalmazás. Igen, válaszolom ilyenkor, de az aranymetszés attól még aranymetszés. Nem a doktriner művészettörténész szól belőlem, hanem annak igénye, hogy a megszületett kompozícióban keressük meg a rendet.

1946-ban született Monoron. Érettségi után – az eddigiek után talán kissé meglepő – angol – magyar szakra járt az ELTE-n.

Osztályfőnököm, egyben angoltanárom hatására jelentkeztem erre a szakra. Angolból különórákat is vettem, s második gimnazista koromban tanárom kezembe adta Morus Utópiáját – természetesen angolul. Nagyon megkínlódtam vele, utána jutalomból elolvashattam Salinger Zabhegyező című regényét, a hatvanas évek egyik ikonikusnak számító művét.
Közben szenvedélyesen fotóztam. Tizennégy éves koromban jelent meg az első fényképem újságban. Akkoriban még magam laboráltam. Úgy mentem az egyetemre, hogy már országos fotókiállításon is megjelentek a képeim.
Eötvös-kollégista lettem, az Egyetemi Színpad tagja, a filmklubban hamarosan titkárrá választottak, rengeteg amatőr filmet készítettem. Az egyetemmel párhuzamosan elvégeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége keretében – akkoriban csak erre volt lehetőség – a kulturális újságírás szakot. Dolgozni kezdtem a Film-Színház-Muzsika című kulturális hetilapnak. Számos írásom és fényképem jelent meg ott is, másutt is, s úgy volt, az egyetem elvégzése után a hetilap munkatársa leszek.

Mégis másként alakult az életpályája.

Aznap, amikor diplomáztam, délután elmentem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Hámori Ottó főszerkesztővel közöltem a Film-Színház-Muzsikánál: ha nem vesznek fel a főiskolára, elszegődöm az újsághoz. Megértett: alkotni akarok, nem pedig az alkotásokról írni.
A főiskola operatőri szakára kerültem. Addigra már rendeztem filmeket is György László évfolyamtársammal, barátommal. Amatőr filmesként többféle munkát végez az ember, de a kamera mindig a kezemben volt. Sok díjnyertes filmet készítettem az egyetemi évek alatt.
Főiskolai osztálytársaim közül Máthé Tibor vált leginkább ismertté a szakmában. Buglya Sándorral közelebbi barátságba kerültünk. A párhuzamos, rendezői osztályba járt Bódy Gábor, Soós Mária, Felvidéki Judit, Vészi János...
Szabó István volt a rendezőtanárunk, Illés György pedig az operatőri tanszak vezetője. Talán nem illendő kimondani, de a főiskolát kevésbé élveztem. Akadémizmus határozta meg a légkört. Diplomával a zsebemben néha többet tudtam egyik-másik tanárunknál. Találkoztam kiemelkedő oktatókkal is, így például Szőllősy Andrásné művészettörténésszel vagy Poszler György esztétával, ezzel együtt a főiskolai évek alatt szakmailag nem sokat fejlődtem. Úgy éreztem, visszafog az ott uralkodó konzervatív légkör.

Végül megszerezte a diplomát, amely szükséges volt ahhoz, hogy hivatalosan elismerjék operatőrnek.

A Balázs Béla Stúdióban (BBS) rövidesen vezetőségi tag lettem, több filmet készítettem, miközben mások filmjét fényképeztem. Első önálló filmem – rendező-operatőrként – Képek kettős keretben címmel jelent meg; kissé ironikus hangvételű film a miskolci gyermekvárosról és a szocializmusról. Első komolyabb operatőri munkám Fábri Péter Térmetszés című kísérleti nagyjátékfilmje volt. Máig érvényes alkotás, amelyről a hivatalos művészetpolitika nem vett tudomást.

A Balázs Béla Stúdió az akkori – Aczél György nevével jelzett – felosztás szerint a tűrt kategóriába tartozott.

Utólag azt mondják, a BBS-nek az volt a funkciója, hogy kipróbálják a fiatal filmeseket, megnézzék, hová vezetnek művészi elképzeléseik. A Térmetszés című alkotást abban a Film-Színház-Muzsikában, amelyben öt évvel korábban dolgoztam, ledorongolták, öncélúnak tartották. Mindig kísérletező kedvű ember voltam, de az ilyen kritikák elveszik az ember kedvét.

Közben a Mafilm, a Magyar Filmgyártó Vállalat tagja lett.

Kezdetben kisebb szakmai munkákat készítettem: oktatófilmeket, dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő munkákat. A Könyves Kálmán körúton, az úgynevezett 2-es telepen dolgoztam. Közben ingáztam a Lumumba utcai (ma Róna utcai) központ és a pasaréti telephely között.
Az Eszterlánc című nagyjátékfilmemet a Nemeskürty István vezetése alatt álló Budapest Filmstúdióban forgattam, Vörös Évával közösen írtuk a forgatókönyvet.
A kiugrást az 1979-80-ban készült Iskolapélda jelentette. Az egész estés dokumentumfilm – pedagógiai hősköltemény – egy tanárnőről szól, aki 1980-ban megteremtette a demokráciát az iskolában, s ez modellértékű lehet a társadalom számára. Mindenki úgy érezte, valójában erről szól: van-e vagy nincs demokrácia az akkori társadalomban?
A kilencvenéves Szent-Györgyi Albertől Psalmus humanus címmel készítettem dokumentumfilmet. Közben Amerikába kerültem ösztöndíjjal.

A tanítástól nem szakadt el az alkotó munka közben sem.

A kezdetektől tanítottam, akkoriban az ELTE-n. 1985-ben kidolgoztam az egyetemi szintű vizuális oktatás koncepcióját, amelyet 1987-től megvalósíthattam: a következő évtől önálló szakot hoztam létre a Természettudományi Karon, Videokommunikáció és alkalmazott videó címmel. Ide másoddiplomások jártak, és szakosító diplomát kaptak. Tizenöt év alatt mintegy százötven hallgatóval találkoztam.
A szak célja részben az volt, hogy a hallgatók saját tudományos területükön hasznosítani tudják az ismereteket, de a mai filmgyártásban legalább húsz olyan személy van az egykori hallgatók közül, akik jó nevet vívtak ki maguknak. Minden évfolyamban akadt olyan, aki hivatásszerűen filmes területen helyezkedett el.

Operatőrként, a Mafilmnél megtalálta azt, ami erre a területre vitte?

Úgy reméltem, miután jól elsajátítom a vizuális nyelvet, gondolataim közül sokat nyilvánosságra hozhatok ilyen módon. Soha nem kellett olyan filmet készítenem, amelyben kompromisszumra kényszerültem volna akár ideológiai, akár mesterségbeli okok miatt. Az ideológiai buktatókat igyekeztem kikerülni. Így elmondhatom, minden munkámat vállalom ma is.

Egy ideig filmgyári igazgatóként is működött a Magyar Mozi- és Videofilmgyárban (MOVI).

Ez a rendszerváltás utáni időszakra esik. Közben előkészítettük a műholdas kísérleti televíziós adást, ez lett a Duna TV, de a Dunát – ezzel a kifejezéssel élve – elterelték tőlünk. Más érdekcsoport kezébe került, akik aztán kisajátították.

Kik találták ki a Duna tévét?

Hárman fogalmaztuk meg az elképzelést: Poros László rendező-operatőr, Buglya Sándor operatőr és én. Az 1989-től folyó előkészületek után 1992 húsvétkor már folyt a műholdas adás, s a Magyarok Világszövetségének kongresszusát szerettük volna első élő adásként közvetíteni. De a politika nem akarta, hogy a Dunának a MOVI legyen a központja, hanem átkerült az akkor már Róna utcainak nevezett telephelyre.

Mikor került kapcsolatba a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel?

Mint említettem, mindig tanítottam. 1994-ben elbocsájtottak a filmgyárból, éppen a Duna és egyéb ügyek folyományaként. A filmgyárat eladták a fejünk fölül. Rá akartak kényszeríteni, hogy igazgatóként írjam alá a százmilliós eladási árat, de tiltakoztam: a MOVI legalább négyszáz milliót ér...
2000-ig tanítottam az ELTE-n, közben 1993-94-ben az akkor alakuló katolikus egyetem vezetői hívtak: hozzuk létre a kommunikáció szakot a PPKE-n. A kommunikáció – a médiával együtt – ekkor kezdett szakszóvá válni. Osztovits Ágnessel, Szilágyi Zsókával kezdtünk el oktatni Piliscsabán, de a „hőskorban" a Ménesi úton, majd a Szentkirályi utcában is tanítottam bölcsészeket. Piliscsabán tizenkét-tizenhárom évet töltöttem, közben a Magyar Televízió közművelődési főszerkesztője lettem pályázat útján 1996-tól 2001-ig.
Az ELTE-n megszűnt a munkám, ugyanis a bolognai folyamat abban a formában nem engedte a másodképzést. Akkor már folyamatosan tanítottam a Pázmányon. 2004-ben – két esztendeig – főmunkatárs lettem a közszolgálati televíziónál. Viszonylag szabadon gondozhattam a dokumentum sávot. Utána korengedményes nyugdíjba kerültem.
Azóta független filmkészítőként pályázom. Rengeteg témám, forgatókönyvem van. A pályázati rendszerben a mi – idősebb – korosztályunkat kissé háttérbe szorítják, jöjjenek a fiatalok. Ez rendben is van, de... Azokat a témákat, amelyeket a szívemen viselem, azért előbb-utóbb megvalósítom. Az Emberek a strázsán a monori szőlődombról, egy újjáéledő kultúráról szól. Nem kaptam rá támogatást, a film így is elkészült, három nemzetközi díjat nyert...
Egy másik filmem egy fiatalon elhunyt jazz-zongoristáról szól. Huszonöt éve foglalkoztat egy kárpátaljai történet. Most, a huszonhatodikban remélem, leforgathatom.

Hogy érzi magát a mai vizuális valóságban?

Rendkívül zagyvának tartom, ezért függetlenítem magam tőle. Autonóm emberként, szakmai tapasztalatokkal, határozott értékrenddel és hitemmel a „kellékek" megvannak ehhez. Nekem csak a Jóistennel kell elszámolnom. Ha kapok valamilyen elismerést, annak örülök, ha nem, akkor sem történt semmi. A Szkíta Aranyszarvas-díjat megtiszteltetésnek veszem; azok a szakmabeliek adták, akiket becsülök. Nem politikai megfontolásból, nem valamilyen taktikai meggondolásból ítélték nekem, vagy azért, mert valamelyik körhöz tartozom. Sosem voltam harcias, szelíden igyekszem végezni a dolgomat.

(Fotó:preshaztarsasag.vixsite.com)