Szent László arcai

Az idei Ars Sacra fesztivál keretében tudományos konferenciát rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. A Szent László-év keretében a kiemelkedő uralkodó kultuszának egyes megnyilvánulásairól értekeztek az előadók szeptember 21-én.

„A múlt feltárásának mohó vágya – a romantika egyik jellemző vonása – ihlető múzsaként kopogtatott a festők műtermének ajtaján is, s ők felfigyeltek a csalogató szóra. Hosszú sora született meg ily módon a történeti képeknek egész Európában." Ezzel a Lyka Károlytól vett idézettel indította előadását Varga Lajos, váci segédpüspök, amikor bemutatta a historizálás erős jegyeit mutató, a honfoglalás ezredik évfordulója idején született, a lajosmizsei katolikus templomban látható Szent László-festményt.
Megállapította: a király arcvonásai nem követik a hermán megjelenő ábrázolást, „tehát a festő más mintát vagy elképzelést vett alapul", az azonban ismeretlen, hogy kinek a képmásáról lehet szó. Szent László a középkort idéző, lovagkirályi fantáziaöltözetet visel. Egyes megállapítások szerint 15. századi nyugat-európai gótikus vértet.
Mivel a király mellét a napba öltözött asszony képe ékesíti, ennek alapján „egyesíti magában az 1038-as Szent István-i felajánlást és Szent László személyét".
A kép további elemzése is bizonyítja, hogy Lászlót lovagkirályként – athleta christi – kívánta ábrázolni az ismeretlen festő. Az alak jobb kezében lévő, túldimenzionált csatabárd „a vízfakasztás eszköze volt, mely ezen a képen attribútummá vált" – állapította meg Varga Lajos.
A következő előadó, Boros István, a Váci Egyházmegyei Könyvtár tudományos főmunkatársa a római katakombák festményeit elemezte abból a szempontból, hogyan fejezik ki a kora-keresztények örök életbe vetett reményét. Ez „nyert egyre pontosabb teológiai megfogalmazást a 3. században, melynek ószövetségi előképeit, a görög-római mitológia allegorikusan értelmezhető elképzeléseit és az Újszövetség erre vonatkozó Krisztus-eseményeit jelenítették meg a római katakombák falain". Az Ószövetségből jól ismert jelenet, amikor Mózes vizet fakaszt a sziklából, s ezzel a nép megmenekül a pusztulástól, több katakombában feltűnik. Túl távoli lenne azonban a párhuzam, ha a Szent László legendában szereplő vízfakasztást a mózesi eseményre vezetnénk vissza.
A Szent László-legendákban előforduló csodás történetek hátterét vizsgálta Szovák Kornél, az egyetem tanára. Felvázolta a 11. század bonyolult hatalmi viszonyait, az évtizedes trónviszályokat. „A polgárháborút hosszabb szünetek szakították meg, mivel a döntő csatában (1074) a törvényesen felkent király, Salamon a hatalmát ugyan elveszítette, az életét azonban nem, a belviszály forrása László trónra léptét követően sem szűnt meg. Az életút láthatólag számos váratlan fordulattal színezve vezetett a trónig..."

1083-ban László király „a magyar kereszténység magvetőinek maradványait" kiemeltette sírjukból és elrendelte nyilvános tiszteletüket, valamint ünnepük évi rendszeres megülését.
„Embert próbáló események, emberi erőt meghaladó politikai eredmények és a világkép korabeli gyors és gyökeres megváltozása lehettek azok a tényezők, melyek már a közel kortársi gondolkodásban emberi képességeken túlmutató tulajdonságokkal ruházták fel a Lengyelországban született, hányatott sorsot megélt László herceget. Alakja inspirálólag hatott a későbbi századok magyarországi eszmevilágának és közgondolkodásának alakulására, aminek mindenkori kifejeződései voltak azok a csodás történetek, melyeket a hagyomány alakjához kapcsolt."
László alakja köré – állapította meg Szovák Kornél – „rendkívül összetett tradíció szövődött, amely sajátosan egyesített magában profán és szakrális eredetű elemeket".
A Szent Lászlóval kapcsolatos emlékezet gazdag forrásai a Képes Krónika szövegéből kikövetkeztetett régi krónikák. „...a 14. századi összeállító régi, 11 – 12. századi krónikákból vette át szövegeinek jelentős hányadát, ezek egy részét legkésőbb Kálmán (1096 – 1116), másik részét III. István (1162 – 1172) uralkodása idején írták, de a 13. századi geszták (Kézai Simon, 1282 – 1285 között) is tartottak még fenn másunnét elveszett ismereteket Lászlóról."
A hagiográfiai elemek mellett az előadó négy csodás történetet emelt ki, amelyek eredete „sokkal inkább a profán hagyomány körében jelölhető meg". Ezek a mogyoródi csatához kapcsolódnak, s mint Szovák Kornél megjegyezte: „A krónikás epizódok láthatólag egytől – egyig a Salamonnal való viszály történetének egy, időben igen jól körülhatárolható szakaszához kötődnek, és bennük látomások és jelenések – valamint ezek értelmezései – játsszák a főszerepet."
Később, III. Béla idején a szentté avatás alkalmára (1192) hagiografikus legendát állítottak össze László király életéről. Az előadó bemutatta, a szerző a „nemzetközi" folklórból is szemezgetett a legenda megírásakor. „A legenda szövege – állapította meg Szovák Kornél – nem nyújt olyan történeti ismeretet László királyról, amit a krónikákból egyébiránt ne lehetne tudni."
László szentté avatása már jogilag szabályozott módon, a pápa által küldött legátus jelenlétében ment végbe, aki „László sírjánál megvizsgálta az életszentséget tanúsító bizonyítékokat, majd ezt követően a maradványokat új, díszes sírhelyre temették, és ezzel a nyilvános tisztelet megindulhatott. Állítólag a kivizsgálás során kételyek is felmerültek, melyek főként arra irányultak, hogy László annak idején a törvényes király koronájára vetett szemet, erőszakosan szerezte meg az uralkodói hatalmat. Amennyiben ez igazolódott volna a bíró előtt, az súlyosan befolyásolta volna az eljárás végkimenetelét. Ugyanakkor a krónikában olvasható csodatörténetek egytől – egyig szorosan kapcsolódtak a Salamon – László viszály emlékezetéhez... Eljárásmódjában tulajdonképpen az elhallgatás és a fikció eszközeit sajátosan alkalmazó, 11 – 12. századi krónikás elődei nyomdokain járt, akik a maguk kora politikai eszméinek megfelelve László figurájában mutatták be az „alkalmas" uralkodónak az ő idejükben korszerű modelljét."
Három vers egymásra hatását elemzett Takács László egyetemi oktató előadásában. Kosztolányi Dezső 1905-ben írta Szent László jelenése című költeményét, míg Juhász Gyula 1922-ben A szent szarvas című művet, József Attila pedig 1933-ban A csodaszarvast.
Kosztolányi a honfoglalás pillanattól – sőt, már azt megelőző kortól – „áttekinti" a magyar történelem több jelentős eseményét, Mohácsot, Zrínyit, Mátyást idézi. Szent Lázlóval kapcsolatban a szarvas-jelenés pillanata áll előttünk a versben, amely a Képes Krónika szerint így hangzik: „A hercegek seregükkel Székesfehérvárra vonultak, ott a magyarok kívánságára Gézát királlyá koronázták.
Koronázás után elmentek arra a helyre, ahol a látomás történt, és arról tanakodtak, ugyan hol építsék fel a templomot. Ahogy ott Vác alatt tanakodtak, egyszerre egy szarvas jelent meg előttük. Szarvai tele voltak égő gyertyákkal, amelyek csodálatosan fénylettek. Amikor a szarvas őket megpillantotta, futásnak eredt, az erdő felé futott, és azon a helyen állt meg, ahol most a monostor van. A vitézek nyíllal rálőttek a szarvasra, de nem találták el. A szarvas előlük a Dunába ugrott, többet sohasem látták.
Mondta erre Szent László:
- Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.
Géza király pedig ezt kérdezte:
- Mondd hát, kedves öcsém, mit jelentenek az égő gyertyák, amelyeket a szarvas agancsában láttunk?
Felelte Szent László:
- Nem agancsok, hanem szárnyak voltak azok, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak voltak azok. És ahol a lábát megvetette, azzal a helyet jegyzette, ott építsük fel Szűz Mária templomát, s nem másutt.
De hogy az első látomás helye se maradjon épület nélkül, Géza király és öccse elrendelték, hogy ott kápolnát emeljenek Szent Péter tiszteletére."
Takács László a továbbiakban megemlítette, milyen történeti és irodalmi forrásokból táplálkozott Kosztolányi Dezső. Juhász Gyulára kétségtelenül hatott Kosztolányi Szent László verse, s közel két évtizeddel később maga is földolgozta ezt a jelenetet, igaz nem szonettben, hanem kissé áthangszerelve, de ugyancsak a szarvas-látomást helyezte középpontba.
József Attila 1933-as A csodaszarvas című versében – a hatásokat keresve – Arany Jánoshoz fordul vissza, s támaszkodik Juhász Gyula költeményére, aki a csodaszarvas motívumának értelmezésében Kosztolányit követte.
Szelestei N. László professzor a 17. századi orációk és prédikációk Szent László királyról címmel tartott előadást. Az egyetemi tanárt a konferenciát követően köszöntötték 70. születésnapja alkalmából, és bemutatták a tiszteletére összeállított kötetet.
Az előadó meghatározta az oráció és a prédikáció műfaji különbségét. „Az oráció a retorikai tanultságot bizonyító bemutató beszéd, a prédikáció Isten igéjének közvetítése." Az orációk nyelve latin, megegyezik az oktatás nyelvével. A prédikációkban több, egymás közti hasonlóság mutatható ki, sőt, olykor az egyik szent – például Szent László – emlékét idéző prédikációt más szentekre (Szent Márton, Szent György) emlékezve is felhasználták, csak a nevet változtatták meg.
A konferencián elhangzott előadások jótékonyan elevenítették fel a Szent Lászlóról szóló eddigi ismereteinket, új szempontokkal gazdagítva azokat.